A minap történt, hogy Atival elmentünk a szokásos heti thai masszázs programunkra, mindketten a saját motorunkkal. Én közvetlenül a masszázs szalon előtt parkoltam le, és szokásom szerint benne hagytam a kulcsot a motorban. A masszázs tökéletes volt, utána még kaptunk egy-egy hideg frissítőt, melyet ráérősen elkortyolgattunk, majd elköszöntünk és elindultunk további teendőinkre. Illetve csak indultunk volna, mert ahogy kiléptünk, meglepetten tapasztaltuk, hogy a motorom nem áll ott, ahová leparkoltam. Biztosan útban volt valakinek és odébb tolta, gondoltam először, fel sem merült bennem az a gondolat, hogy esetleg ellopták. De hiába is keresgéltük a szalon környékén, sehol sem találtunk. Ekkor már kezdtem kissé elkeseredni, ez ugyanis Ati elutazása előtt egy nappal történt. Rohanhatunk motort bérelni három hétre (az ő motorját sajnos nem tudom vezetni, mert váltós) Aztán rendőrség, macera, stb.... Már indultunk volna Ati motorjával, mikor meglátom a szembejövő oldalon a motoromat közeledni, rajta egy thai fickóval. Odarohantam hozzá felháborodva, hogy ez az én motorom, mi a fenét keres ő rajta. Mire ő vigyorogva feleli, hogy ott lakik a masszázs szalon mellett, és csak gyorsan el kellett intéznie valamit, szüksége volt egy motorra. Az enyém pont kéznél volt, benne a kulccsal, így gondolta, kölcsön veszi. Természetesen vissza akarta hozni, eszébe sem jutott ellopni. Hát természetesen jól meglepődtem a helyzeten, de inkább a boldogság fogott el, mint a düh, hogy megvan a motorom, nem kell gyorsan másikat szerezni. Viszont az eset óta mindig kiveszem a kulcsot, nem szeretnék még egyszer ilyen meglepetésben részesülni :D

Hát így mennek a dolgok itt Thaiföldön :)

Hát ez a nap is eljött, Ati hazament látogatóba, én meg itt maradtam egyedül. Illetve helyesbítek, nem egyedül, hanem Luciferrel, Mioval és Leoval négyesben :)

Már mikor kijöttük Thaiföldre, akkor tudtuk, hogy valószínűleg külön fogunk majd hazajárni látogatóba, mert nem akarnánk senkitől akkora szívességet kérni, hogy jöjjön át hozzánk minden reggel és este, vigye ki a kutyát sétálni és etesse meg az állatokat. Azt gondoltuk, úgyis állandóan együtt leszünk, tán unni is fogjuk egymást egy év után, nem is olyan rossz ötlet külön menni. Hát mit ne mondjak, nagyon rosszul érzem magam pár napja, ahogy egyre közeledik a nap. Egyrészt nagyon mennék már én is haza, hogy a barátaimat és a családomat megöleljem, másrészt most már nem tűnik akkora bulinak egyedül tölteni minden estét három hétig.

No de sebaj, az iskolában mindenki biztatott, hogy ők itt vannak, töltsük együtt az időt, járjak le rendszeresen, menjünk el bulizni, stb. Szóval lesz társaságom, nem leszek annyira egyedül.
Aztán meg itt az ideje, hogy végre magam mögött tudjam a divemaster tanfolyamot, így holnaptól belevetem magam a tanulásba, hogy mihamarabb végezzek. Holnaptól egy kezdő búvártanfolyamon fogok segédkezni az iskola egyik vezető oktatója mellett, azután majd haladok tovább szépen sorban  a feladatokon. Igyekeznem kell, mert az iskola már sürget, hogy mikor leszek már minősített profi búvár, hiszen december közepén jön a szezon, amikor már szükség lesz rám :) Végre én is dolgozom majd és hasznos tagja leszek a társadalomnak ;)

A három magányos hétből egy hetet Phuketen terveztem tölteni (természetesen Luciferrel :D), csak úgy kiruccanni, kirándulgatni, csavarogni egyet. Viszont az odajutás kutyával nem annyira egyszerű: először komppal kell átmenni a szárazföldre, majd ott kell valahogy átjutni a kikötőből a kb. 350 km-re fekvő Phuketre. Már egy jó ideje azon agyalok, hogy hogy fogom ezt a 350 km-t Luciferrel megtenni. A busz sajnos kilőve, mert sem a turistabuszok, sem az állami buszok nem engednek fel kutyát. Aztán kitaláltam, hogy bérelek egy kocsit és azzal megyünk át. Ez a megoldás olcsó ugyan, csak amikor gondolatban elkezdtem egy jobbkormányos kocsit vezetni, kissé elbizonytalanodtam :) Ráadásul a baloldali közlekedést sem próbáltam még kocsival. A motorral egyszerű a helyzet, mert akkor sincs nagy baj, ha néha benézed az oldalt, és itt magára a vezetésre ugye nem kell koncentrálni. No de egy kocsival? És nem a piciny Koh Taon kellene közlekedni, hanem egy baromi forgalmas kikötővárosból egy szintén forgalmas turistavárosba. Így ez a verzió is kilőve... Maradt még egy lehetőség, a taxi, de sajnos itt is van egy aprócska bökkenő: az ára. Csak az oda-visszaút kb. 55.000 ft-ba kerülne :( Hát ez igen drága kiruccanás lenne, ennyit nem ér az egész...

Akkor most mi tévő legyek? Maradok végig itthon és tanulok? Hát ez nem hangzik túl izgalmasnak, valahova mégis csak el kéne menni... És akkor egyik éjjel kipattant a fejemből a nagyszerű ötlet: hát itt van egy köpésre a szárazföldön egy gyönyörű tartomány teli nemzeti parkokkal, vízesésekkel, barlangokkal. Ráadásul piac is van, nem is egy hanem többféle: zöldség, virág, éjszakai. Csak felülök a kompra, megérkezem Chumpon városába, ott keresek egy olyan szállást, ahová befogadnak minket Luciferrel, és onnan el tudunk kirándulgatni mindennap egy-egy csodás helyre :)

Hát itt tartok most. Az első estém egyedül, Ati épp a vonaton alszik valahol Chumpon és Bangkok között. Már "csak" 21 este... De fel a fejjel, nemsoká én ülök majd repülőre :) Hamarosan pedig lesz egy csodás kirándulós hetem, a következő blogbejegyzés valószínűleg erről fog majd szólni.

Túl hosszan nem fogom taglalni ezt a bejegyzést, mert nem igazán örömteli, sőt nem is akartam eredetileg írni róla. Aztán ahogy telnek-múlnak a napok és egyre jobban vagyok, arra gondoltam, hogy ha egyszer öreg koromban nekiülök végigolvasni a thaiföldi kalandomat, ez az „élmény” bizonyára hiányozna majd belőle. Nincs mit tenni, ez is része volt -sajnos- az életemnek.

1. nap. Úgy kezdődött az egész, hogy csütörtökön reggel arra ébredek, hogy ráz a hideg. Hát ebből persze azonnal tudtam, hogy lázas vagyok, de azért megmértem (itt még kapható a jó kis hagyományos higanyos lázmérő). 38,3 fokot mutatott. Na jól van, az még nem olyan nagy tragédia, túl nagy gond nem lehet. Ati rendes volt, kivitte Lucifert sétálni, én pedig addig megcsináltam neki a szokásos reggeli kávéját. Annyit tudni kell, hogy elég sok gyógyszer-hatóanyagra allergiás vagyok, így limitáltak az eszközeim. Gyakorlatilag egyedül az aszpirint tudom szedni (illetve később derült ki, hogy mégsem :D) Így hát bevettem a szokásos aszpirint, és vártam-vártam az ágyat nyomva, hogy lejjebb menjen a láz. Közben csak az éreztem, hogy elkezd eszeveszetten fájni a fejem, mintha kővel hasogatnák, nehezek a végtagjaim és leszakad a derekam. Hát ilyen cefetül még életemben nem éreztem magam. A lázam közben nemhogy lefele nem megy a gyógyszertől, de délben már eléri a 39-et, majd lassan a 39,3-at. Eddigre már három aszpirin van bennem. Folyamatosan próbálkoztam a hűtőfürdővel is, ami nagyjából fél órára levitte a lázat pár tizeddel, aztán nagyon gyorsan mindig újra visszakúszott. Na ennek fele sem tréfa... Megkértem Atit, hogy menjen le az állatorvoshoz tanácsot kérni. Ha bármi bajunk van, mindig hozzá fordulunk, mert elég rossz hírek keringenek a sziget orvosairól. Mikor a motorral elestem, akkor is ő kezelte a lábamat. Ő egyből a dengue-lázra gyanakodott, és hozzá tette, hogy sajnos semmilyen gyógyszer nincsen rá. Várni kell, akár 10 napig is eltarthat és sok folyadékot inni. A lázcsillapításra még javasolta az ibuprofent, de én szentül meg voltam győződve róla, hogy arra is allergiás vagyok. Viszont az aszpirint megtiltotta, mert ha esetleg tényleg dengue, abban az esetben ez kifejezetten ártalmas valamiért. Szóval akkor a lázcsillapítás kilőve, halálra vagyok ítélve... 39,3 a testhőmérsékletem, semmivel sem tudom lejjebb vinni. Ráadásul egész nap egy falat kaja sem ment le a torkomon, úgy feküdtem egész nap a besötétített szobában, mint egy múmia. Se beszélni, se filmet nézni, semmihez nem volt erőm. Hát így telt az első napom, majd az első éjszaka is hasonlóan: iszonyatos felfájás, magas láz, végtagfájdalmak, félóránként felébredtem és ránéztem az órára, hogy mikor jön már el a reggel...

2. nap. Ez a nap teljesen úgy telt mint az első: ahányszor csak lázat mértem, minden egyes alkalommal ugyanazt mutatta a hőmérő: 39,3. Az istennek nem akart elmozdulni lefelé :( Étvágyam továbbra sem volt, a fájdalmak ugyanúgy gyötörtek... Mostanra már kezdtem igencsak aggódni: vajon ez a tartósan magas láz mennyire fog maradandó nyomot hagyni a szervezetemben?

3. nap. Még mindig semmi változás, illetve csak annyi, hogy már nem jött ki belőlem az a kevéske kis kaja, amit sikerült magamba préselnem. Egész éjjel azon a gyógyszeren törtem a fejem, amit az állatorvos említett: ibuprofen. Reggel az volt az első dolgom, hogy utánanéztem a neten: ha minden igaz, talán még sincs köze azokhoz az anyagokhoz, amikre érzékeny vagyok :) Gyorsan felvettem a családdal a kapcsolatot, megkértem őket, hogy kérdezzenek utána. Kiderült, hogy szedhetem :DDD Hurrááá! Ennyire gyógyszernek még sosem örültem. Talán végre lejjebb tudjuk vinni a lázamat :) Ati le is szaladt a patikába, be is vettem belőle gyorsan egyet. És láss csodát: szép lassan elkezdett lefele kúszni a hőmérő higanyszála :D Basszus, lehetett volna annyi eszem, hogy korábban utánanézek, hogy megkíméljem magam ettől a kálváriától...

4. nap. Egyre jobb a közérzetem, bár baromira legyengültem, még mindig nagyon nincs étvágyam. A hőmérsékletem 38,8-ig emelkedett, de a lázcsillapítóval kordában tartható. Viszont kijöttek a testemen piros kiütések, melyek viszketnek is. Ez is a dengue egyik tünete, tehát kezd erősödni a gyanú, hogy valóban azt kaptam el. Ez egy trópusi vírus okozta betegség, amit kizárólag a szúnyogok terjesztenek, se védőoltás, se gyógyszer nincs ellene. Kizárólag szúnyogriasztó szerekkel lehet ellene védekezni, amit én szorgalmasan használok is, de egy-egy csípés sajnos elkerülhetetlen.

5. nap. Az állapotom stagnál, a láz 38 fok körül mozog, keveset eszem, a közérzetem viszont egyre jobb. Felcsillant a reménysugár: lassan-lassan meggyógyulok? Hát így 5 nap után már ideje lenne... Aztán éjjel jött a hidegzuhany: iszonyatos vacogásra ébredtem, azonnal meg is mértem a lázat: 39,6. Hát ez nem lehet igaz :( Most meg mi a csuda történt? Szerencsére a gyógyszer 1 óra alatt levitte a lázat.

6. nap. A tegnap éjszaka után úgy keltem reggel, mint egy kifacsart citrom. Elhatároztam, hogy éjszakánként pár óránként fel fogok kelni lázat mérni, hogy ne szaladhasson még egyszer ennyire magasra. A fájdalmak megszűntek, a kiütések továbbra is megvannak, de eddigre már annyira le vagyok gyengülve, hogy a konyháig is nehezemre esik kimenni. Hatodik napja nyomom az ágyat éjjel-nappal, ki sem tettem a lábamat a lakásból. Eljutottam oda, hogy nem jó se feküdni, se ülni, már nem érdekel sem a facebook, se a filmek. Nem tudok magammal mit kezdeni...

7. nap. Az állapotom elfogadható, napi 2-3 lázcsillapítóval 38 alatt marad a hőmérsékletem. Ma kitört rajtam a sírógörcs, hogy egy hete itt fekszem a világ végén egy hegytetőn. Ati dolgozik, egyedül vagyok. Felhívom, hogy muszáj kimozdulnom, mert begolyózom itt lassan. Összeszedem minden erőmet, felmászom a motorig, onnan már könnyű a dolgom. Beültünk Atival megebédelni, végre szocializálódom kicsit :) Olyan kaját választottam, amit már két napja nagyon kívánok, és még egyszer sem ettem, mióta itt vagyunk: fetasalátát rengeteg friss zöldséggel és sok-sok fetasajttal. Hát azt kell, hogy mondjam: mennyei volt :) Ezért mindenképpen megérte leugranom :D Aztán ahogy befejeztük, indultam is haza, mert azért ez a kis kiruccanás még igencsak megterhelő volt számomra. Otthon a szokásos jó kis program vár: ágy, laptop, könyvek... Estére már az egész testem kiütéses, és ami a legrosszabb: baromira viszket. Fázom, de bármivel próbálok betakarózni, minden irritálja a bőrömet. Így telt az éjszaka is: vakarózás, vacogás, sokszor ébren várakozva, hogy mikor jön már el a reggel. Viszont a lázam csak 37,7-ig emelkedett, ez az első éjjel, hogy nem kellett bevenni lázcsillapítót. Lehet, hogy végre a gyógyulás útjára léptem? :)

8. nap. Mivel nem volt lázam, reggel felajánlottam Atinak, hogy ma reggel én viszem ki Lucifert (először, mióta beteg vagyok). Lehet, hogy kissé könnyelmű voltam...A hegymenet még marhára megerőltető volt, alig bírtam visszamászni a lakásig, azt hittem, összeesem, annyira kimerültem. Hát, úgy tűnik, ehhez még kell egy kis idő... Ahogy visszaértem, gyorsan le is dőltem és el is aludtam :) Atiék délután medencéztek, úgy határoztam, hogy én is lemegyek velük. Már csak hőemelkedésem van, ártani nem árthat, ha kifekszem a medence mellé az árnyékba egy nyugágyra és nézem őket, ahogy a feladatokat csinálják. Így is telt a délután, nagyon jól esett kimozdulni egy kicsit, végre nem a négy falat bámultam. Nagyjából meggyógyultam, már csak a piros bőröm árulkodik a betegségről :)

9. nap. Újra a hajón :) Na, még nem merülni, Ati nem engedte meg, hogy víz alá menjek, de legalább el tudtam menni egyet 'kirándulni'.

Mikor ezeket a sorokat írom, 10 napja vagyok beteg, illetve már inkább lábadozóban. Nem derült ki, hogy milyen nyavalyát szedtem össze, de a tüneteimből nagy a valószínűsége annak, hogy valóban dengue-láz volt. Biztosra egy vérkép tudta volna megmondani, de feleslegesnek találtuk a hercehurcát, mert úgysem tudtak volna vele mit kezdeni, ahogyan egy másmilyen trópusi vírussal sem. Annyit lehetett tenni, amit meg is tettünk: pihenni, feküdni, sok folyadékot inni.

Azt kell, hogy mondjam, életem talán legnehezebb 10 napján vagyok túl, nem gondoltam, hogy egy kis vírus ennyire le tudja dönteni az embert a lábáról. Most már jól vagyok, már csak enni-enni-enni kell, hogy visszaszedjem a kondimat és azt a pár kilót, amitől sikerült megválnom...

Ma, október 7.-én pontosan egy éve annak, hogy megérkeztünk Thaiföld aprócska kis szigetére, Koh Taora egy-egy hátizsákkal, egy búvártáskával és egy óriás snauzerrel, hogy egy új életet kezdjünk hazánktól 9.000 kilométerre. Először is hálát kell adjak mindennek és mindenkinek, hogy egy ilyen csodálatos helyen élhetünk nagyszerű emberek között, hogy sosem fázunk, hiszen itt örök nyár van. A tenger a lakásunktól 6-8 perc motorozásra van, fehér homokos a part, mindenütt kókuszpálmák, egzotikus növények, egyszóval idilli, talán irigylésre méltó a helyzetünk.

Szinte hihetelen, hogy máris eltelt egy év, hiszen úgy érzem, mintha tegnap lett volna, hogy otthon csomagolunk, tervezünk, izgulunk, fogyasztjuk Lucifert, várjuk az indulás napját... Mára teljesen berendezkedtünk, akklimatizálódtunk, otthont varázsoltunk a házikónkból, lassan-lassan beilleszkedünk a thai hétköznapokba (bár ezen a szigeten több a túrista mint a helyi lakos). Megszoktuk a klímát, az illatokat, az ízeket, a helyi szokásokat. Az egy év alatt elég sok mindent megtapasztaltunk, megismertük a dolog árnyoldalát is,  arra gondoltam, csinálok egy számvetést a pozitív és negatív tapasztalatokból.

Amit szeretek:

- hogy sosem fázom – bár volt már olyan időszak is az egy hónapos tikkasztó hőség után, hogy azt kívántam, bárcsak fázhatnék egy kicsit

- hogy nem volt rajtam cipő, zokni (sapka, sál :D) hónapok óta

- hogy a tenger hőmérséklete sosem megy 28 fok alá (bár már annyira hozzászoktam, hogy már csak hosszú nedvesruhában megyek merülni. Mi lesz egyszer az Adrián? ;)

- hogy az utcán mosolygós, jókedvű embereket látni

- hogy nem számít, milyen márkájú óra, ruha, cipő, napszemüveg stb. van rajtad. Itt úgyis minden gagyi :) Nem ez alapján ítélnek meg az emberek téged.

- hogy nincs közlekedési dugó, és a motorozás óriási szabadságérzetet tud adni

- hogy hetente el tudok menni thai masszázsra, szinte még mindig felfoghatatlan számomra, hogy 1400 forintba kerül egy óra

- hogy a szolgáltatások hihetetlenül olcsók (motorszerelő, fodrász, masszázs, stb.)

- hogy naponta megengedhetjük magunknak, hogy étteremben együnk

- hogy nem kell mosni –nincs is mosógépem, itt mindenki mosodába viszi a szennyest

- hogy akár minden nap mehetek merülni, ráadásul ingyen

- hogy nagyon jó a közbiztonság, nem lopnak az emberek, a reggeli bevásárlást egész nap a robogó kosarában tudom hagyni, és teljesen nyugodt lehetek: az biztosan ugyanott lesz délután is

- egy rendkívül fontos megállapítás, amire ma jöttem rá pörkölt készítése közben: nem csípi a szemet a hagyma :D

- hogy nagyon egészséges és finom a thai konyha, sok-sok zöldséggel, és nagyon finom helyi, ízletes gyümölcsök vannak –bár a sárgabarack, a málna és a ringló sokszor nagyon hiányzik :)

Amit nem szeretek:

- hogy gyakran nincs víz, viszont van áramszünet :)

- hiányzik néhány otthon megszokott dolog: nincs kozmetikus, nincs piac, nincs mozi, színház, koncert

- hogy a sziget minden öblét, partját ismerem, ha új helyet szeretnék megismerni, ahhoz el kell hagyni a szigetet, és ehhez hajóra kell ülni, ami elég drága

- hogy sok a kutya mindenütt, így Lucifert elég körülményes magunkkal vinni bárhova

- hogy a thaiok –legalábbis ezen a szigeten- nem azok a segítőkész, kedves emberek. A fehéreket, vagy ahogyan ők neveznek minket, a 'farangokat' inkább megtűrik, mintsem kedvelik. Ráadásul abban a tévhitben élnek, hogy minden fehér baromi gazdag.

- olyan nincs, hogy sietned kell valahova, felejtsd el :) Hiába próbálod finoman sugallni a szendvicsárusnak, zöldségesnek, sarki fűszeresnek, hogy 5 perc múlva indul a hajód. Ő ettől még nyugodtan végig fogja játszani a telefonján az Angry Birds-t és csak ezután fog kiszolgálni.

- hogy messze van a család, a barátok, a kollégák és az ismerősök, és azt kell, hogy mondjam, hogy sokszor nagyon hiányoztok!!

Mindent összevetve alapvetően egy nagyon élhető országnak tartom Thaiföldet, hagynak élni, boldogulni. Senkit nem zargat a rendőr, az APEH, az okmányiroda, ha dolgozol és tisztességesen élsz, normálisan meg tudsz élni. Csak ne lenne olyan messze Magyarországtól…

Egyelőre az a tervünk, hogy még 1,5 évet biztosan maradunk, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet. Nagyon sok ország, lehetőség szóba került már a jövőt illetően, többek között Vietnám, Malajzia, Bali, Kanári szigetek. Ami majdnem biztos, hogy Magyarországra egyelőre nem megyünk vissza, hiszen nem sok olyan érvet tudunk felsorolni, amiért érdemes lenne hazamennünk. Sőt, egyre több ismerős hagyja el az országot, így lassan már nem is lesz kihez hazamenni :(

Végül egy jó hír az ismerősöknek: Ati novemberben, én pedig várhatóan februárban megyek haza látogatóba.

HAMAROSAN TALÁLKOZUNK! :)

Nagy izgalommal indultam Bangkokba, a 12 milliós metropoliszba (ráadásul egyedül), hiszen több mint fél éve nem hagytam el a kis szigetünket, nem jártam nagyvárosban civilizációban, piacon, plázában. A család elé mentem fel, csak egy három napos kiruccanásra, de úgy vártam ezt az utat, mint „egy lány a sok közül, ki vidékről a városba kerül” :) Ati kikísért a hajóállomásra, ahol fájdalmas búcsút vettünk egymástól, majd elindultam a nagyjából 15 órás útra a 600 km-re lévő fővárosba.

A hajóút után egy tízórás éjszakai vonatozás következett, mely a várakozásaimat bőven felülmúlta. A thai személyzet pillanatok alatt kényelmes fekhelyet varázsolt az ülések helyére, tiszta lepedővel, párnával és takaróval.  Reggel 5 óra felé ébredtem csak fel arra, hogy kezd világosodni. Mikor kinéztem az ablakon, a látványból azonnal tudtam: megérkeztünk Bangkokba.

A vonatállomás már ismerős volt, itt várakoztunk 9 hónappal ezelőtt Luciferrel és a rengeteg csomaggal nagyjából 10 órát. Innen a tuktukkal az első utam természetesen egyenesen a híres-hírhedt turista utcába, a Khao San road-ra vezetett, mely tele van utcai árusokkal, bazárokkal, masszázsszalonokkal és minden egyébbel, amit a turisták keresnek Thaiföldön. Reggel meglehetősen furcsa képet mutatott az utca, hiszen idáig csak az esti nyüzsgő, fényben úszó arcát ismertem.

Ilyen nappal:

És ilyen este:

Kicsit élveztem az ébredező város hangulatát, a nyüzsgést, az embereket, az árusok tömkelegét, majd elindultam a metróhoz, hogy nyakamba vegyem a várost. A metrón igencsak meglepődtem, a mi kis budapesti változatunk a nyomába sem érhet.

Először egy parkba sétáltam el, majd elmentem piacozni :) Ez volt a nap fénypontja, ugyanis otthon ez volt az egyik kedvenc hétvégi időtöltésem: kosárkával elmenni a helyi árusokhoz, válogatni a friss, zamatos portékák között. Sajnos Koh Taon nincsen piac, így most végre be tudtam pótolni az elmaradásomat :)

Az élő piac varázsát kissé beárnyékolta a látvány és a szagok keveredése: volt ott az élő csirkétől a tengeri herkentyűkön át a marháig minden. Nem igazán vagyok finnyás, de egy-egy szakaszon igencsak küzdenem kellett a gyomromban morgolódó erőkkel :D Viszont zöldségből és gyümölcsből sem volt hiány, ráadásul a megszokott árak töredékéért, így még haza is vittem néhány apróságot :)

Ezután elmentem egy kicsit plázázni, ahol beültem egy olyan pékségbe, ahol igazi, helyben sütött -nem csomagolt- péksütit lehet kapni! Meg capuccinót :) Alig tudtam választani a sok finomságból, hirtelen megcsapott a bőség zavara, hiszen hónapok óta nem ettem friss péksütit :)

Elidőztem itt egy kicsit a kávé és a csokis fánk társaságában, figyeltem a várásló tömeget, majd visszaindultam a Khao San Roadra, hogy találkozzam a családdal és másnap együtt látogassuk meg Bangkok egyik állatkertjét.

Íme néhány pillanatkép Bangkok utcáiból:

                                             Utasra várva....

                                    és utassal menet közben...

                                           Az egyik park

                                              Durian fa

               Csak, hogy meglegyen az illúzió, ha már Thaiföldön jár az ember fia :)

Másnap már a családdal együtt indultunk útnak nagy várakozással a Safari World nevű állatkert-féleségbe Bangkok közelébe. Először egy ún. szafarin vittek minket keresztül minibusszal, ahol szabadon éltek mindenféle egzotikus állatok, többek között oroszlánok, tigrisek, medvék, zsiráfok és zebrák. Arra számítottunk, hogy majd elvétve fogunk valahonnan madártávlatból találkozni egy-egy árva példánnyal, de legnagyobb meglepetésünkre egész közel voltak az állatok és igen szép számmal.

Ezután bementünk az állatkert részbe, ahol a különlegesebbnél különlegesebb állatokon kívül (pl. volt fehér tigris is) nagyon színvonalas és szórakoztató showk részesei lehettünk. Volt orángután box-meccs, elefánt masszázs, delfin-, fóka- és papagáj show, sőt, a gyerekek legnagyobb örömére még egy akciófilm 'forgatásán' is részt vehettünk.

Annyi mókában volt részünk aznap és olyan sok élménnyel lettünk gazdagabbak, hogy bőven megérte a program az 1000 bahtos belépő díjat, amit az elején meglehetősen borsos összegnek tartottunk.

A fárasztó nap végén természetesen nem maradhatott el a thai masszázs sem, mely egyrészt baromi olcsó, másrészt bárhová is megyek, valahogy sosem tudják elrontani :) Nem hiába, Thaiföldön vagyunk... Aztán este fájdalmas búcsút vettem a családtól, hogy az éjszakai vonattal visszamenjek a nagyvárosi forgatagból a béke szigetére, Koh Taora. Ha minden jól alakul, hamarosan újra találkozunk! :)

Jó sok idő eltelt az utolsó bejegyzésem óta, mentségemre legyen mondva, hogy itt volt nálunk a család, így viszonylag kevés időt töltöttem a gép előtt.

Megpróbálok visszaemlékezni, hogy mi minden történt az utolsó írásom, június óta :)

Először is, mint korábban már említettem, elindultam búvárkarrierem rögös útján :)

Ambrussal és Limboval sikeresen elvégeztük az elsősegélynyújtó és a mentőbúvár tanfolyamot, majd együttes erővel belekezdtünk a divemaster, azaz ’búvármester’ tanfolyamba, amit sajnos egy másfél hónapos kényszerpihenő félbeszakított. Két nappal azután ugyanis, hogy a szüleim és a keresztgyerekeim megérkeztek hozzánk, sikerült elcsúsznom a motorommal és szereznem egy igen mély sebet. Emiatt egyrészt félbe kellett szakítanom a tanfolyamot, mert nem mehettem vízbe, másrészt míg a családomat kalauzoltam egyik öbölből a másikba, én a parton ültem és sóvárogtam a víz után. Hát ez van, így jár, aki azt hiszi 10 hónapos motoros múlt után, hogy tud vezetni, közben mégsem ;)

A fiúk persze tanultak rendületlenül, én pedig fordítottam szorgalmasan, Limbo ugyanis Ausztriából érkezett. Ő jól beszél ugyan angolul, Ambrus viszont kevésbé, így 3 nyelven: angolul, németül és magyarul próbálkoztunk az elég komoly elméleti anyaggal megbirkózni. Kemény két hónapos munka után a srácokból divemaster lett, melyet a szokásos módon az ún. snorkel teszttel ünnepeltünk.

A fiúktól július végén fájdalmas búcsút vettünk, viszont kárpótlásul megérkeztek a nővéremék Ati kisfia, Ricsi kíséretében :) A keresztgyerekek így összesen közel 2 hónapot tölthettek velünk Thaiföldön :D

Ez a két hónap hihetelen gyorsan eltelt, de nagyon sok időt töltöttünk együtt. Bejártuk az összes partot és öblöt, jókat ettünk-ittunk, élveztük egymás társaságát, nagyokat kártyáztunk. Napi programmá vált az állatklinikán a kiscicák meglátogatása, voltunk minigolfozni, sziget körüli hajókiránduláson, nem mellékesen a teljes második csapat elvégezte a búvártanfolyamot is :)

A részletekről beszéljenek a képek:

                              Az első találkozás a reptéren majd 9 hónap után

                             Van, akinek így telt a 10 órás vonatozás.....

                                              Van, akinek pedig így :)

                                                    Várjuk a hajót...

                                        Bejártuk a szigetet

                                            Anyuék négykeréken

                                                   Danika kétkeréken

                                          Ez volt az egyik törzshelyünk

                                                Barátokat is szereztek :)

                                                         A fiúk

                                                   Anya és lánya

                                                       Apa és fia

                                                   Együtt a család

                        Az állatklinikán - ez volt az egyik kihagyhatatlan program

                                                 Ez pedig a másik :)

                                    Megmutattam a kedvenc helyemet is

             Teljesült Bettike legnagyobb álma: kezébe vehetett egy kölyök leopárdot :)

                           Fürdőzés az Erawan nemzeti park egyik vízesésében

                                   A bátrabbak megkóstolták a sült szöcskét :)

Az utolsó pár napot Bangkokban és környékén töltötte a család elég intenzíven: bejárták Ayutthayát, a romvárost, tutajoztak a Kwai folyón, kirándultak egy vízesésekkel teli nemzeti parkban és meglovagolták az elefántot is :) Az egyik programra, egy Safari kirándulásra én is velük tartottam. Ide akartam beleszőni ezeket az élményeket is, de annyi mesélnivalóm van, hogy úgy döntöttem, Bangkok és a kirándulás megér egy külön bejegyzést :D Rövidesen jövök a részletekkel.

Mivel a család is elment, meg lassan vége a szezonnak, igyekszem mostantól újra kicsit gyakrabban jelentkezni.

Úgy kezdődött a történet, hogy néhány napja pár üzlet és étterem bejáratánál egy zászlócskát láttam kifüggesztve: FREE DAY on 18. June, azaz Szabad nap június 18.-án. Majd kihelyeztek a búváriskola ajtajára egy szórólapot, miszerint Koh Taon 2napos, igen nagyszabású fesztivál lesz mindenféle izgalmas programokkal. Így aztán a két dolgot én magamban szépen összekapcsoltam: valószínűleg olyan fontos nap ez a thaiok életében, hogy néhány üzlet zárva tart, bizonyára az alkalmazottak is szeretnének részt venni a programokon :)

Aztán elkövetkezett a nagy nap, június 18-a, ami számomra teljesen átlagosnak indult, az iskolatáskámmal felszerelkezve egy elég unalmas tantermi napnak néztem elébe: a dekompresszió elmélete volt az aznapi tananyag. Hát nem épp egy fesztiváli program, nem igaz? :)

Mikor megérkeztem a tanterembe, az 'osztálytársaim' egy kis szórólapot lobogtattak a kezükben, melyen csomó üzlet, étterem és egyéb szolgáltató egység listája szerepelt. Az üzlet neve mellett pedig, hogy mit adnak ott a fesztivál alatt ajándékba a delikvensnek, illetve ez az ajándék milyen mennyiségben van limitálva. No, gondoltam, itt van a kutya elásva :) Mire odaér a naiv jelentkező az ajándékért, sajnálkozva fogják az eladók elküldeni, hogy pont most fogyott el az utolsó (mondom ezt az otthoni tapasztalatokra alapozva....) Így nem is foglalkoztam az egésszel... egészen odáig, hogy elindultam az első szünetben a legközelebbi boltba üdítőt vásárolni. Ekkor vettem észre, hogy a thaiok a listával konkrétan hajtóvadászatot indítottak az ajándékokért, és nagy pakkokkal felszerelkezve haladtak egyik üzletről a másikra. Kiderült, hogy a lista jogosít fel az ajándékra, és ahol már jártál, azt kihúzzák, hogy ne mehess be ugyanabba a boltba többször. No, akkor ennek a fele sem tréfa: mi miért maradnánk le a jóról, főleg ha már nekünk is van ilyen lista a birtokunkban? :) Gyorsan visszamentem a kis papírért és a boltba vezető úton összeszedtem az összes ajándékot: jeges kávét, sütit, üdítőt, jégkrémet, gyümölcsöt. Legnagyobb meglepetésemre egyik helyen sem mondták azt, hogy sajnáljuk, elfogyott :D Itt másról szól a történet: ma van a sziget napja, hadd örüljenek a lakók egy kis apróságnak... A követező szünet természetesen hasonlóan telt, de most már rutinosan indultam neki: bevásárlószatyorral a kezemben motorra pattantam és bejártam a listán szereplő környező boltokat :D Íme az eredmény:

Hát aznap nem sokat költöttünk kajára, viszont egész nap ettünk :) Sőt, még otthonra is jutott bőven...

Mikor hazaértem, természetesen utánajártam, hogy mi végett is van ez az adakozó kedv. Évente egyszer egy kétnapos rendezvénysorozat keretében ünneplik a szigetlakók V. King Rama thai király első látogatását a szigeten. A szervezők ún. szponzorokat keresnek, akik apró ajándékokkal látják el a résztvevőket és akik az esti programokat támogatják.

Nagy várakozással indultunk el az esti programra, mert napok óta készültek a thaiok a jeles estére az egész szigeten. Mikor megérkeztünk az esti helyszínre, olyan érzésem volt, mintha búcsúba csöppentünk volna :)

Először a halacskafogó gyerekeket pillantottam meg a gumimedence mellett, kis horgászbotjaikkal a kezükben :) Ezután a célbedobó sátrat a plüssállat nyereményekkel, majd a rengeteg kajaárust. A gyerekeknek kialakított játszótér nem ringlispílből, ugrálóvárból és trambulinból állt, hanem egy fából készült egyszerű gerendából :) A thai gyerekek az efféle játékokhoz vannak szokva és órákig tudnak játszani ilyenekkel :)

Aztán amikor megcsapott az ételek illata, akkor rázódtam vissza a valóságba: hogy nem egy falusi búcsúban járunk, hanem Thaiföldön.

Szárított tintahal, mindenféle tenger gyümölcse, tavaszi tekercs és a furcsábbnál furcsább thai édességek...Hát meg kell valljam, a thaiok nem értenek az édességkészítéshez. Legjobban akkor jársz, ha maradsz inkább a jégkrémnél, ott nem bukhatsz nagyot :) Ne kérdezzétek, mi az a furcsa maszlaghalmaz, fogalmam sincs, habár megkóstoltam - megállapíthatatlan :)

A program igen színvonalas volt: először egy kis folklór következett a helyi iskola táncosaival, csodás jelmezekben.

Majd a búváriskolák tartottak mindenféle bemutatókat, hogy felhívják a közönség figyelmét a környezetvédelem fontosságára. Az est fénypontja a helyi zenekar volt, amit mi kevésbé élveztünk (bár meglehetősen érdekes volt ;)), a helyiek viszont tomboltak, ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja :D

A hazafele úton olyan jelenséget tapasztaltam, amit idáig még sosem: közlekedési dugót :) A sziget összes autója, taxija és motorja egy kis utcában gyűlt össze, így jó sokáig eltartott, míg a 4 km-es távot megtettük.

No de ez az apróság nem szegte kedvünket, összességében nagyon jól telt a nap, biztos, hogy jövőre is elmegyünk :D

 Első lépés: elsősegély tanfolyam

Amikor kijöttünk Thaiföldre és elvégeztem a kezdő búvártanfolyamot, az volt az elképzelésem, hogy csak hobbi szintem fogom űzni a búvárkodást. Kicsit macerás sportnak tűnt ugyanis az elején: táskacipelés, felszerelés összeszerelés, a hajóra való kimászás különösen nagy kihívás volt még kezdő koromban :D a 18 kilós felszereléssel, aztán a felszerelés szétszerelése, a táska kicipelése a hajóról, majd a felszerelések elmosása, stb… Valahogy úgy tűnt, hogy a ráfordítandó munka nincs arányban a víz alatt eltöltött idővel… Ráadásul 30 fokos víz ide vagy oda, én mindig vacogva jöttem ki a 40-50 perces merülés után, hiába, nem elég a zsírréteg rajtam ;)

Aztán ahogy egyre többet merültem,  egyre ügyesebb lettem a víz alatt, köszönhetően persze Ati kitartó okításának :D Egyre jobb lett a legebőképességem, megtanultam a profi uszonyhasználatot, sőt lemerészkedtem 32 méter mélyre is, ahol csodás dolgokat láttam, és ami talán a legfontosabb: megéreztem a víz alatti nyugalom és súlytalanság felemelő érzését. Csodás érzés, amikor a saját légzéseden kívül semmit nem hallasz, csak magad körül egy óriási akváriumot tele csodálatos élővilággal. Találkoztam cápával, kóbiával, óriásteknőssel, rengeteg barrakudával, rájával, murénával, sok-sok színes pici csigával, bohóchalakkal, és még rengeteg mindennel. Az óriási cetcápa még sajnos várat magára, no de remélem nem sokáig :D

Egy szóval ahogy nőtt a merülésszámom úgy kezdtem egyre jobban élvezni a búvárkodást. Igy aztán lassan kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy akkor miért is ne foglalkozzam én is a búvárkodással… Az eredeti terv az volt, hogy a nyelvtudásommal fogok majd a turizmusban elhelyezkedni, viszont a nyelvtudás a búvárszakmában is kincs: hiszen minél több nyelvet beszélsz, annál többféle nemzetiségű tanulót tudsz oktatni. A kilátások tehát nem rosszak :D

Szóval nagyjából 7 hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy beérjen bennem a gondolat: professzionális búvár leszek :D

Hát akkor lássuk csak, mi mindent kell még megtanuljak, hogy az első lépcsőfokot - amikor már profi búvárnak minősülsz - azaz a divemaster (mesterbúvár) szintet elérjem: a haladó szint teljesítve, bár az éjszakai merülés még kimaradt, és a navigálást is gyakorolnom kell még :) Aztán jön az elsősegély tanfolyam, ezután a mentőbúvár, és csak ha ezek megvannak, akkor lehet elkezdeni a kb. 6 hetes kemény divemaster tanfolyamot. Ez rengeteg elméleti és gyakorlati részből áll, majd ha egyszer eljutok oda, részletesen is beszámolok róla :D

Közben olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy érkezett hozzánk két divemaster tanuló, Ambrus és Limbi, így nem egyedül, hanem hármasban vágunk neki a hosszú útnak :) Viszont Limbi Ausztriából érkezett, tehát lesz némi kihívás is a tanfolyamban, hiszen a fordítási feladatok rám hárulnak majd…

Az elsősegély tanfolyamot pár nappal ezelőtt végeztük el, ami sokkal szórakoztatóbb volt, mint amire számítottam :)

Ahogy a (mellesleg angol nyelvű) könyvet bújtam esténként, mindig az járt a fejemben, hogy mi a fenének kell nekem ilyen felesleges dolgokat tanulni, mint pl szívmasszás, sokk-kezelés, stb, hiszen valószínűleg (illetve remélhetőleg) soha az életben nem lesz rá szükségem… Aztán amikor elérkezett a tanfolyam napja és túljutottunk a nehezén, az elméleti vizsgán és belevágtunk a tudásunk gyakorlati alkalmazásába, akkor igencsak mulatságossá vált a dolog.

A képek szerintem elég jól visszaadják :)

                                        A védőeszközök nagyon fontosak :D

                                         Ati bemutatja, hogyan kell szívmasszázst adni...

                                                 Ajaj, nagy a baj ...

                                                            Vagy mégsem? :D

            Ambrus ellátja a szemmel láthatóan nagyon lesérült Limbit :)

                                    Vajon lélegzik???

A tanfolyamot mindnyájan sikeresen abszolváltuk, tehát most már elmondhatjuk magunkról, hogy képzett elsősegély-nyújtók vagyunk :)

Kezdődhet a mentőbúvári tanfolyam :D Hurrráááá :DDD

Tegnap nekikerekedtünk magyar látogatóinkkal, Ernával és Lacival és felfedeztük a szigetet a partok felől megközelítve egy ún. longtail boattal, azaz 'hosszúfarkú csónakkal', amely a robogó után talán a második legelterjedtebb közlekedési eszköz errefelé. Voltam már korábban is ilyen kiránduláson, de idáig egyszer sem sikerült körbejárni a szigetet, mert mindig túl nagyok voltak a hullámok a keleti oldalon. Most viszont tombol a nyár, sima a tenger, tehát semmi akadálya, hogy azokat keleti partokat is meglátogassuk, amelyek a szárazföld felől megközelíthetetlenek :)

Délelőtt 9 óra felé indultunk a kikötőből, én amolyan idegenvezetőként csatlakoztam a látogatóinkhoz, hogy megmutassam nekik a sziget legszebb partjait és legjobb sznorkelezős helyeit. Délnek vettük az irányt és megálltunk a legszebb strandokon és öblökben, ha jól számolom, összesen 7 helyen, sorrendben: Banana Rock a Jack Sparrow báral :), ezután a kedvenc partom, Shark Bay, majd két csodás sznorizós hely, ahol még a 'veszedelmes' íjhallal is találkoztam: Hin Wong Bay és Light House pinnacle. A sziget északi oldalán található Mango Bayen elidőztünk egy kicsit, mert a hegyoldalba épített étteremből csodálatos kilátás nyílik az öbölre. Itt felfrissítettük magunkat egy jó kis jeges (természetesen :D) mangó shake-kel, majd folytattuk az utunkat az utolsó két megálló, Japanese Gardens merülőhely és Nang Yuan Island felé. Mire az utolsó állomásra értünk, már délután 4 óra felé járt, és a távolból igen sötét felhők érkeztek baromi erős szél kíséretében. Mi azonban cseppet sem idegeskedtünk, mert elég messzinek tűntek a felhők, ráérősen heverésztünk a parton, mire nagy rohanva jön értünk a kapitány, hogy azonnal induljunk, mert nagyon gyorsan ideér a vihar, ha 10 percen belül nem indulunk el, ott ragadunk a kis szigeten. No, ennek fele sem tréfa, gyorsan összepakoltunk és elindultunk visszafelé. Hát igen finoman szólva a kb. 15 perces visszaút meglehetősen kalandos volt :) Az erős szél miatt hatalmas hullámokon kellett keresztülverekednünk magunkat, de hogy elérjük Tao-t a zuhé előtt, nyomta neki a kis thai kapitány ezerrel, így a csónakba ömlött befelé az esővíz, nagyjából öt perc alatt elárasztott mindent a ruhánktól a csomagokig, mi pedig csak nyeltük-nyeltük a vizet, de persze nem panaszkodtunk, csak magunkban imádkoztunk, hogy épségben megérkezzünk :) Természetesen szerencsésen megéreztünk, és utólag már csak mosolygunk az egészen, hiszen mennyivel emlékezetesebb lett így a kirándulás ezzel a kis kalanddal a végén :)

Most pedig a részletek képekben:

Mivel nagyon aprócska kis sziget ez a miénk, az újévi fesztivál mérete elmarad a nagyvárosokéhoz, de azért mi így is nagyon élveztük a napot :)  Egy kis háttér információ magáról az ünnepről: az eredeti szokás szerint a Buddhákra öntött vizet kis poharakba gyűjtötték a thaiok, és az így megszentelt folyadékot a családtagok óvatosan egymás vállára csurgatták, hogy jó szerencsét hozzon. Ez a gyakorlat mára óriási utcai vízi csatává nőtte ki magát, mindenki locsol mindenkit ész nélkül, tekintet nélkül nemre, korra, bőrszínre :D Már pár nappal ezelőtt elkezdődött a készülődés, az utcai árusok nagy többsége lecserélte a portékáját vízipisztolyra vagy egyéb locsoló alkalmatosságra, szóval elárasztották a szigetet az extrémebbnél extrémebb vízi szerkentyűk.

A búváriskola vezető oktatóihoz, Brummie-hoz és Winny-hez voltunk hivatalosak  egy sütögetős-iszogatós-beszélgetős buliba az iskola többi oktatójával együtt. A kaját a háziak biztosították, a vendégeknek csak az innivalót kellett magukkal vinni.

Igazából fogalmunk sem volt Atival, mire számítsunk ezen a napon, így nagy izgalommal indultunk el reggel. Én azért rákészültem az útra, mivel a sziget másik felére kellett mennünk: az értékesebb dolgokat beletettem egy nejlonzacskóba, biztos-ami biztos :D Azért a fényképezőgépet a nyakamba akasztottam, hogy tudjak készíteni néhány képet, Ati viszont azzal a meggyőződéssel ült fel a motorra, hogy ezen a kis szigeten úgysem lesz nagy locsolkodás. No, a meglepetés nem váratott sokáig, a főútra kikanyarodva azonnal megpillantottunk egy oldalkocsis motort egy óriási víztartállyal, rajta jó pár helyi, kezükben kisebb vödröcskék. Mi naivak azt hittük, hogy a külföldieket nem vonják be a mulatságba, hát tévedtünk ;) Megkaptuk az első adagot :D

Akkor a fényképezőgép vissza a táskába, hiszen ennek a fele sem tréfa :) A kb. tízperces úton vagy harminc locsolkodó csapattal találkoztunk, akik természetesen nem kímélték az arra járókat. Mire célba értünk, a nadrágszárunkon folyt kifelé a víz, teljesen bőrig áztunk :D No de nem vagyunk mi cukorból, ráadásul nagyon hideg sem volt, a végére kifejezetten belejöttünk a mókába, talán csak egy aprócska dolog hiányzott a kezünkből: a vízi pisztoly :D. Mi ugyanis nem szereztünk be belőle magunknak, így egész nap áldozatok voltunk Atival. És a körülményekre való tekintettel fényképek nem nagyon készültek, csak épp amikor sikerült kicsit a háttérbe húzódnom, így az első thai újévünk legemlékezetesebb pillanatait csak az emlékeinkben őrizzük :)

A nap további része már szinte szárazon telt a vendéglátóinknál, ahol nagyon jókat ettünk, ittunk, beszélgettünk. Csupa nagyon kedves, vidám, közvetlen és segítőkész embert ismertünk meg, újabb barátokra tettünk szert, és részesei lettünk egy rendkívül családias, nagyon szimpatikus búvár csapatnak :D

Szóval mi sem úsztuk meg az év első napját szárazon, reméljük, nem fog elmaradni cserébe a jószerencse sem az idén, 2556-ban ;)

Aki ismer engem, az bizonyára tudja, hogy a főzés nem tartozik a kedvenc foglalatosságaim közé. Ati állítólag szeret főzni, ennek ellenére meglehetősen ritkán vesz kézbe fakanalat :) Szoktunk azért nagyjából hetente egyszer magyaros fogásokat főzni, például pörköltet vagy gulyást, mikor hiányoznak már az otthoni ízek, de nagy főzéseket nem sűrűn rendezünk itthon. Elsősorban a fent említett okból kifolyólag, másodsorban pedig azért, mert árban nagyjából ugyanott vagyunk, ha elmegyünk étterembe enni. És aki ismer, az azt is tudja, hogy nem vagyok egy nagy húsevő, és a jó fűszeres, magyaros konyha sem a kedvencem, tehát én remekül elvagyok a jó sok zöldséget és csírát tartalmazó thai ételekkel.

Igen ám, de március végén beköltözött a szomszédunkba Sanyi, aki elsősorban búvárkodni érkezett a szigetre. Viszont igen rövid idő alatt kiderült róla, hogy egy igazi ínyenc :) Erre akkor jöttünk rá, mikor beállított egyik este, hogy hozott pár apróságot grillezni. Na megpróbálom felsorolni, mi minden takart az a 'pár apróság': először is három jó nagy darab, egyenként nagyjából 30 dekás bélszín, laskagomba, valami számomra ismeretlen thai hagymaféle, padlizsán, krumpli, koriander, különböző grill szószok és fűszerek. Mikor Ati meglátta a steak-et, majd kiugrott a bőréből örömében. Mert Aki őt ismeri, az tudja, hogy a steak az egyik kedvenc étele, hát még grillen sütve. El is kezdődött a közös sütés-főzés, valódi ínyenc módra: bepácoltuk a steak-et mindenféle szósszal, majd következett a gomba. De nem ám csak úgy egyszerűen meggrillezve, hanem isteni gombaszósz készült belőle. Még tejszín is került bele, amit én idáig sosem vettem, mert nálam a tejszín itteni ára bőven átlépi a lélektani határt: egy nyavalyás kétdecis kis dobozért nagyjából 800 forintnyi bathot kérnek. No de Sanyit ez nem tántorította el, hiszen mit sem ér a gombaszósz tejszín nélkül. Ebbe aztán tényleg belekerült minden, ami a konyhánkban fellelhető volt a balzsamecettől a gyömbéren át a snidlingig tényleg minden ;) Ezután elkészült a krumpli is köret gyanánt, mely hasonít a hazai petrezselymes krumplihoz, csak petrezselyem helyett korianderrel készült. Végül bepácoltuk a  padlizsánt is, majd kezdődhetett a grillezés :D Mikor elkészült minden, egy jó kis thai sör, a Chang kíséretében kezdtük meg a vacsorát. Azt kell, hogy mondjam, hogy valami fenomenális ízkavalkádban volt részünk :D A bélszín eleve isteni finom volt, na de a gombaszósszal és a korianderes krumplival megbolondítva valami isteni lett. Ati állítása szerint még soha nem evett ilyen finoman elkészített steak-et, pedig már evett jó pár helyen.

Mivel a gombaszószból  és a krumpliból jó nagy adag megmaradt, másnap este is folytattuk a grillezést, csak ezúttal karaj volt a főfogás marha helyett. Arra gondoltam, hogy ezúttal cukkinit süthetnénk a padlizsán helyett, hát azt kell, hogy mondjam, tartogat még nekem meglepetéseket ez a sziget... Lehet kapni cukkinit, valószínűleg import áru, mert drágább volt kilója, mint a sertéskarajnak: 145 bahtot, azaz közel 1000 ft-ot kérnek érte. Viszont így legalább megvan a következő zseniális ötletünk a vállalkozásra: cukkinit fogunk termeszteni a kertünkben :D

Következő nap Sanyinak az az ötlete támadt, hogy megmutatja nekünk, milyen az igazi marhapörkölt :D Nosza, rajta, nem vagyunk mi semmi jónak az elrontója :) Viszont a bevásárlásnál kisebb problémák adódtak, hiszen nem nagyon leltünk rá néhány elengedhetetlen fűszerre, többek között babérlevélre és köményre. Én próbáltam rábeszélni Sanyit, hogy nyugodtan hagyjuk ki ezeket, de ő nem tágított, az ő marhapörköltje mit sem ér babérlevél és kömény nélkül. Nem maradt így más hátra, elindultunk fűszernézőbe. Sajnos nem volt könnyű dolgunk a boltokban, mert ezt a két fűszernövényt itt nemigen ismerik, hiába magyaráztuk angolul, hogy mit szeretnénk, nem értették :) Végül az egyik nagyobb áruházban rátaláltuk a babérlevélre, aminek kissé menta illata volt, de oda se neki :D Köményt is találtunk, melynek az ára az aranyéval vetekszik, de nincs mese, meg kell venni a cél érdekében ;) (szóval aki legközelebb jön hozzánk látogatóba, hozzon magával legyen szíves egy zacskó köményt és babérlevelet ;))

Viszont be kell, hogy valljam, a végeredmény tökéletes lett, fantasztikus marhapörköltet főzött Sanyi, hozzá sós krumplit és uborkasalátát készített. Igazi ínyenc módjára az uborkasalátát is meg kellett bolondítani, került bele hagyma, paprika, sőt még egy kis kapor is :)

Nem untatlak tovább benneteket a következő fogás, a csirkepaprikás részletezésével, ez volt a tegnapi vacsora, ehhez természetesen galuska dukált :D Erre az estére meghívtuk az ausztrál barátunkat, Heath-t is, aki meg van róla győződve a sokadik magyar vacsora után, hogy a sziget legnagyobb business-e egy magyar étterem lenne. Szeretettel várjuk hozzá a vállalkozó kedvű befektetőket ;)

Végül essen néhány szó a thai gyümölcsökről, melyek közül jónéhányat Sanyinak köszönhetően ismertünk meg. Akkora választék van a zöldségesnél a helyi gyümölcsökből, hogy a legtöbbjükről fogalmunk sincs, mit rejteget belül, így nem igazán kísérletezgettünk :) Viszont Sanyi a minap beállított egy zacskó furábbnál furább gyümölccsel, melyek kivétel nélkül isteni finomak, így utánanéztem az internetet, mit is ettünk valójában :D

A bal szélső a mangkut vagy európaiasan mangosztán, ennek a lila színű vastag része a héja, a középső világosabb része középen egy maggal az ehető rész, és ha meghámozzuk, kicsit hasonlít külsőre és állagra a licsire. Az íze kissé savanykás és édes, jó lédús, zamatos, nagyon-nagyon finom, a második kedvenc lett :) Nekem a legjobban a sárgabarackra hasonító ovális ún. ponlamai ízlik, ez kicsit savanyúbb, de nagyon frissítő és isteni finom :D A csúnya szőrös az ún. hamis licsi, azaz rambután, számomra teljesen a licsire hasonlít, nem tudom, miért nevezik hamisnak :) A jobb szélső apró bogyócskákat rendszeresen látom az út szélén árulni, igen gyakori ezen a szigeten, lam-jaj a neve. A többi gyümölcs után nekem kissé íztelen, szóval nem lett a kedvencünk, de legalább megkóstoltuk :D

Hát így teltek nálunk az utóbbi napok, köztük a húsvét is, Sanyinak köszönhetően egy igazi ízutazásban volt részünk. Mivel sajnos két nap múlva el kell hagynia a szigetet, lassanként visszaszokunk a jól megszokott thai ételekhez, amik természetesen semmivel sem rosszabbak a hazaiknál, csakhát nem ezekhez szokott a mi gyomrunk :)

Köszönjük neked ezt a sok finomságot, Sanyi!

A második magyar csapattal, Évivel, Szilvivel, és Dáviddal múlt héten felkerekedtünk és elindultunk cápalesre. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az öböl, ahol állítólag a szirti cápák rejtőzködnek, kb. 6 percnyi motorozásra található a lakásunktól :) Ne kérdezzétek, miért vártunk a kalanddal ilyen sokáig ;) Elég sok mendemonda kering a szigeten, hogy abban az öbölben igen sok cápával találkozhat az ember, ha elég kitartó. Többek között Csabi barátunk is beszámolt róla, viszont a videót nem láttuk, amin megörökítette, így arra gondoltunk, mi is utánajárunk, vajon igaz-e a dolog :)

A cápales előtt kicsit felfrissítettük magunkat abban az étteremben, amelyen keresztül le lehet sétálni az öbölbe, majd felkerekedtünk a nagy kalandra :)

Ez nem kifejezetten egy strandolós hely, mert nincs homokos part, tehát aki ide látogat, az célirányosan a cápák miatt jár erre.

Sziklákon keresztül jutottunk le a tengerig, itt lepakoltuk a cuccainkat, felkaptunk a snorkel felszerelésünket és belevettük magunkat a tengerbe. A látótávolság sajnos nem volt a legtökéletesebb, de oda se neki, ez nem szegte a kedvünket :) Jó két-, háromszáz métert kell beúszni, hogy olyan mélységig jussunk, ahol a cápák tartózkodnak. Amikor elég messzire értünk, türelmesen várakoztunk, és természetesen közben csodáltuk a korallokat és egyéb élőlényeket. Egyszer csak egy lány kiáltozására lettünk figyelmesek: reef shark, reef shark... Gyorsan odaúsztunk, él láss csodát: megpillantottuk a szirti cápát :DDD Hurráááá, akkor nem jöttünk hiába :)

Ati utána úszott, így viszonylag hosszú ideig láthatta, én sajnos csak pár másodpercig. Sebaj, így is örültem, mint majom a farkának. Cápát láttam, és nem a tropicariumban, hanem természetes élőhelyén, néhány méter távolságból :) Félelemérzetünk egyáltalán nem volt, mert jó pár méterrel alattunk úszott el a cápa és épp hogy csak a közelünkbe merészkedett. Állítólag nagyon óvatos, jó sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy többen is közelebb jöjjenek, de ha elég kitartó az ember és nagyjából két órát úszkál, akkor 7-8 másfél méteres példánnyal is találkozhat. A fenti fotót nem mi csináltuk, mert sajnos nem vittünk fényképezőgépet, de igyekeztem olyan fotót keresni, ami nagyjából azt a látványt adja vissza, amiben nekünk volt részünk. Ígérem, legközelebb nem megyünk fényképezőgép nélkül, és a következő alkalommal már talán saját képekkel is szolgálhatok :)

Volt a napokban még egy csodálatos víz alatti élményem, mely egy olyan merülőhelyen történt, ahol először jártam: South-West Pinnalce, azaz dél-nyugati szirt a neve. Ide viszonylag ritkán jön a búváriskola hajója, Ati is csak kétszer merült itt ezelőtt. Ez a merülőhely nagyjából 20 percnyi hajóútra van a szigettől és 15-25 méter mélységig lehet merülni. Ahogy a vízbe ugrottunk és elkezdtünk ereszkedni, rögtön egy barracuda rajba kerültünk :)

Csodás érzés volt ennyi hal között úszkálni :) Aztán amikor leértünk és elkezdtünk a sziklák felé úszni, szebbnél szebb halakat és élőlényeket láttunk, és a látótávolság is kiváló volt :) Próbáltam megőrizni a  memóriámban, hogy milyen halakkal találkoztunk, hogy amikor felmegyünk a hajóra, be tudjam őket azonosítani a "halacska felismerő" könyvből, de annyi mindent láttunk, hogy sajnos csak a töredékét találtam meg később :) Többek között kék csíkos angyalhalat, óriás tengeri sügeret, denevérhalat, kék pöttyös ráját, murénákat, titán íjhalat. A lágy koralloknak valami elképesztő lila színük volt, bennük bohóchalak úszkáltak.

A sügeret én észre sem vettem volna, ha Ati nem hívja fel rá a figyelmemet, mert pont úgy nézett ki, mint egy szikla. Aztán mikor felismertem, hogy az valójában egy óriási hal, nem győztem hinni a szememnek: ekkora halat még életemben nem láttam, akkora volt a pofája, mint az én fejem :)

A cetcápa ezúttal elmaradt, de annyi látványban és élményben volt részünk, hogy egy csöppet sem szomorkodtunk emiatt :)

Első nekifutásra -pár hónappal ezelőtt, még zöldfülű koromban- nem sikeredett a túra, mert a főútról letérve egy igen hepehupás földút fogadott és nem mertem egyedül nekivágni... Aztán pár nappal később némi elszántsággal felszerelkezve újra nekiindultam, ezúttal sikerrel :) És a földes útszakasz egész rövid, utána kifejezetten jó minőségű aszfaltos út következik, tehát érdemes bevállalni. Ahogy odaértem a partokra, szinte üres, meseszép öblök fogadtak, tehát úgy tűnik, mások se nagyon próbálkoznak meg ezzel az úttal, pedig érdemes :D

A hegy tetején az út kettéágazik, az egyik út délre, a másik pedig nyugatra tart. Én először a déli irányt céloztam meg, egy kis pihenőt tartva egy útbaeső szálloda teraszán.

Ahogy leérkeztem a partra, két csodás öböl fogadott, mindkettő teljesen üresen, mintha csak engem vártak volna :) Mindkettőn található pár bungaló azoknak a turistáknak, akik el szeretnének vonulni a világ zaja elől. Pihenésre tökéletes a helyszín, ráadásul valóban olyan idilli a környezet, mint amilyet a képeslapok mutatnak: fehér homok, türkizkék, kristálytiszta tenger, kókuszpálmák, trópusi növények...

Egy kis buddha szentély mellett elhaladva és pár sziklán keresztülmászva átérkezünk egy még apróbb öbölbe, ami annyira parányi, hogy éppen csak pár lépést sétálva át is jutunk a másik végére. De a víz megér egy hosszabb időtöltést, nagyon szép az élővilág, a sziklák mellett színes korallokat és halakat láthatunk.

Egy-két órát elidőztem ezek a helyen, bár naphosszat elüldögéltem volna még, annyira szemet gyönyörködtető a látvány. De várt még a másik oldal, erre is időt kellett szakítani :) Így visszaindultam a hegytetőre, majd itt nyugatnak vettem az irányt.

Ezen az oldalon nagyon hangulatos reggae stílusú kis étterem és bár van, a shake-et maga Jack Sparrow szolgálja fel :)

Feltétlenül javasolt erre a partra snorkel felszerelést hozni, mert a Banana Rock nevezetű sziklát körbeúszva csodálatos víz alatti látványban lesz részünk.

Miután felfrissültem a 29 fokos tengerben, átsétáltam egy kis kerten keresztül a szomszédos öbölbe, és az egyik kedvenc helyemre érkeztem :)

Annyira valószínűtlenül tiszta itt a tenger, és olyan csodálatos színekben pompázik, a homok pedig hófehér, de higgyétek el, nem használtam Photoshopot :)

Azóta már számtalanszor megjártam ezeket a partokat (többek között ma is :D), mert ez az a hely, ahova minden ideérkező ismeretlen ismerőst elkalauzolok, nehogy úgy távozzanak Koh Taoról, hogy kimaradjon az életükből ez a csodálatos élmény...

Úgy kezdődött a történet, hogy Ati épp kisebb depressziósabb időszakát töltötte február közepén, miután az utolsó magyar barátaink is elmentek és hirtelen rászakadt a nagy semmittevés. Aminek tulajdonképpen örülhetett is volna, mert végre lazíthatott volna egy kicsit, no de ő nem nagyon szereti a tétlenkedést, ráadásul ég benne a vágy, hogy a tudását továbbadhassa másoknak :) A következő magyar tanulók viszont csak február végén érkeznek, így kissé nyugodtabb napoknak néztünk elé, megjegyzem: először, mióta megérkeztünk. Próbáltuk ugyan hasznosan tölteni az időt, a weboldalunkat fordítottuk, szerkesztettük, olvasgattunk, na de ez mégsem ugyanolyan, mint mikor búvárok végeznek, fejlődnek a kezed alatt :)

De Ati segítőangyala akcióba lépett, és mit ad Isten, egyik délután csörög a telefon: a Cystal managere hívta telefonon, hogy lenne neki másnapra egy kis munka :) Hurrááá, úgy örült Ati, mint majom a farkának. Megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret. No de nem annyira egyszerű a történet, mert egy francia lányról és egy belga fiúról van szó. Itt jövök a képbe én, aki természetesen segít a nyelvi nehézségek áthidalásán. Annyira nem volt nagy kihívás, mert csak egy Discover Scuba Diving, azaz Fedezd fel a búvárkodás tanfolyamról volt szó, ami egy nagyon leegyszerűsített tanfolyam, rövid elméleti oktatással, néhány egyszerű medencés gyakorlattal és egyetlen nyílt vízi merüléssel.

Meg is érkeztünk másnap reggel nagy izgalommal a búváriskolába, mindkét tanuló nagyon kedves, szimpatikus volt, és mind a kettőjükkel ott volt a párjuk is, akik már végzett búvárok voltak. Az elmélet közös erőbedobással zajlott, ahol nyelvi nehézségek adódtak, ott én segítettem be :)

Majd következett egy rövid medencés gyakorlás, egy kis navigáció a parton, utána pedig irány a tenger, Mango Bay, de ide én már nem tartottam velük.

A francia lány láthatóan nagyon-nagyon izgult, úgy kellett lenyugtatni, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj... Amikor láttam kikötni a hajót, már ott toporogtam a mólón, mert aggódtam, vajon mennyire ment a kommunikáció angolul és hogy hogyan sikerült az első merülés. Amikor megláttam a sugárzó arcokat, tudtam, hogy minden rendben :D A francia lány teljesen el volt varázsolva, nem győzött hálálkodni, hogy mennyire biztonságban érezte magát Ati mellett, a félelmeit teljesen le tudta győzni, hogy mennyire élvezte a merülést és mennyire lenyűgözte őt a víz alatti világ. Elhatározták a párjával, hogy mindenképp megcsinálják a kezdő tanfolyamot, a párja is, mert neki egy olyan francia minősítése volt, amit nem sok helyen fogadnak el. De a tanfolyamot nem hajlandóak mással végezni,csakis Atival. Hát itt kezdett el bonyolulttá válni a történet... Ugyanis Ati szabadúszó, a Crystalnak viszont több francia oktatója van, és evidens, hogy hozzájuk osztják a francia diákokat. Gyorsan le is csapott az egyik francia oktató rájuk, hogy tetszett-e nekik a merülés és akarják-e nála franciául folytatni a búvárkodást... Nyomta-nyomta a marketing szöveget, hiába próbáltak finoman célozni a diákjaink, hogy ők Atival szeretnének továbbtanulni... Először úgy tűnt, nincs mit tenni, ez a szabály, hiába próbáltunk az iskola kisfőnökével beszélni, el kellett foganunk a helyzetet, és természetesen nem is volt ellene kifogásunk, hiszen így működnek a búváriskolánál a dolgok. Kissé elszontyolodva kullogtunk vissza a csapathoz, de azért próbáltuk őket felvidítani, hogy nagyon jó a francia oktató, majd meglátják... így legalább az anyanyelvükön tanulhatnak, stb... No de ők nagyon határozottan kitartottak az álláspontjuk mellett (ráadásul nagyon nem jött be nekik a nyomulós, erőszakos stílus), így úgy döntöttek, hogy akkor inkább nem folytatják a búvárkodást. Hát jó kis fejtörést okoztak nekünk, baromi kellemetlen szituációba kerültünk :) Semmiképp nem akartuk, hogy úgy jöjjön le a dolog a búváriskola vezetőségének vagy a francia oktatónak, hogy mi akartuk a két tanulót megszerezni és esetleg lebeszélni őket a másik oktatóról. Tanakodtunk, hogy mi lenne a jó taktika: ők menjenek oda a kisfőnökhöz vagy mi. Végül úgy döntöttünk, hogy mi beszélünk vele, oda is mentünk és vázoltuk a helyzetet, aki végül úgy döntött, hogy nincs mit tenni, a tanuló kívánsága szent, így Ati (illetve mi) fogjuk őket búvárrá avatni :)

El nem tudom mondani, mennyire boldogok voltak :D

Persze Ati is, hiszen kellemetlen szituáció ide vagy oda, nincs ennél nagyobb elismerés, mint amikor ragaszkodik hozzá egy tanuló :)

Tehát másnap kora reggel OWD tanfolyam, méghozzá angolul, először Ati pályafutása alatt :)

A menetrend hasonló az előzőhöz, elméleti oktatással kezdtünk, itt már azonban jóval komolyabb dolgokról van szó. Szerencsére videón hallgatják a tanulók az anyagot és ránk csak akkor van szükség, amikor valamit nem értenek. Egy nagyon kedves francia barátunk, Frank is ott volt éppen, aki felajánlotta a segítségét, amennyiben szükségünk lenne rá.

Amikor megnézték a videót és átbeszéltük a tesztet, fellélegeztünk... Innen már nagy baj nem lehet, hiszen a víz alatt folytatódik a tanfolyam, itt már nem kell kommunikálni, csak testbeszéddel. Atinak pedig ez már nagyon megy :)

Tehát újra medencés oktatás, de már sokkal komolyabb feladatokkal, mint előző nap. Mindkét tanulónk nagyon ügyesen végrehajtotta a feladatokat, meg is lepődtem, hogy milyen hamar kijöttek a medencéből :)

Akkor nincs más hátra, mint a négy nyílt vízi merülés, melyből kettőn én is részt vettem, hogy a víz alatt is készüljenek róluk fényképek. Borzasztóan örültek a tanulóink, hogy megörökítjük a búvárrá válásuk történetét.

A negyedik merülés végén széles mosollyal az arcukon jöttek fel a tanulók a vízből, mert tudták: képzett búvárok lettek :D Nem győztek hálálkodni Atinak, nagyon értékelték, hogy nem kellett egy 6-8 fős csoporthoz csatlakozniuk, hanem csak velük kettőjükkel foglalkozott Ati végig. Aminek természetesen meg is lett az eredménye: az utolsó merülés végére már nagyon jól lebegtek, nagyon ügyesen tudtak maszkot üríteni :)

És természetesen csodaszép halakat, korallokat, élőlényeket láttak a víz alatt :D

A tanfolyam végére én is megértettem, miért szereti Ati annyira ezt a szakmát: nagyon jó érzés látni, hogy három nap alatt mennyit fejlődnek a tanulóid. Egy olyan emberből, aki remegő lábakkal ugrik a vízbe először, ilyen rövid idő alatt magabiztos búvárrá válik. És mindezért nagyon hálás az oktatójának...

Január végén nagyon jó kis magyar csapat gyűlt össze Koh Taon, szerintem a sziget történetében még nem volt  ennyi honfitársunk egyszerre ezen a kis szigeten :)

Először Csabi barátunk jött, ő közel egy hónapot töltött a szigeten, majd megérkezett Laci és Szidónia, utánuk Barbi és Viktor, nemsokkal később Orsika és Peti, végül pedig Sanyi.
Egyedül Barbit ismertem korábbról, a többiekkel vagy a thaiföldi fórumon, vagy a blogon, vagy pedig egy közös baráton keresztül ismerkedtünk össze. A Sanyival való megismerkedésünk elég különös, hiszen ő talált ránk az egyik törzshelyünkön, míg épp a vacsoránkat fogyasztottuk. Egyszer csak belépett az étterem teraszára egy raszta hajú srác, hogy magyar hangokat hallott, gondolta, megismerkedik velünk. Ismét bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ :)

Időközben Ati rég nem látott ismerőse, András is befutott a barátaival, Balázzsal és Andival, ők ugyan csak egy éjszakát töltöttek a szigeten, de próbáltuk nekik úgy összeállítani a programot, hogy a legfontosabb dolgok beleférjenek: elmentek a Nang Yuan szigetre, voltak sznorkelezni, együtt vacsoráztunk a spanyol étteremben és természetesen a ladyboy showt sem hagyhattuk ki velük :D

Nagyon szép napokat töltöttünk együtt, bejártuk a szigetet legszebb partjait és öbleit, a legmagasabb kilátópontokat, voltunk együtt hajókiránduláson, ladyboy shown, jókat ettünk-ittunk a kedvenc éttermeinkben, beszélgettünk, merültünk. Csabival nagyokat pókereztünk a teraszunkon, Orsival és Petivel pedig együtt szereztük meg első vízalatti kalandjainkat. Átadtunk egymásnak valami nyavaját is, így egy köhögős-torokfájós betegség majdnem mindannyiunk napjait beárnyékolta egy picit, és sajnos meghiúsította a közös merülések lehetőségét. No de sebaj, mint tudjuk, aki egyszer járt Koh Taon, az úgyis vissza fog térni, így bőven lesz még lehetőségünk közös merülésekre :)

A búcsú sajnos fájdalmas, kicsit mindig depressziósak leszünk Atival, mikor a kikötőben integetünk a távolodó hajókon továbbutazó barátainknak. Először Barbi utazott el, aztán Orsi és Peti, majd Csabi végül Sanyi, így február elején magunkra maradtunk Atival. Nagyon furcsa volt ez az intenzíven együtt töltött napok után. Ilyenkor mindig elhatározzuk, hogy nem fogunk senkivel szoros barátságot kötni, mert a búcsú mindig nagyon szomorú, de aki ismer minket, az jól tudja, hogy ez úgysem fog sikerülni :) A kikötőben azzal szoktam Atit felvidítani, hogy milyen jó nekünk, hogy mi itt maradhatunk a nyárban ezen a csodálatos helyen, nem pedig nekünk kell visszarázódnunk a szürke, fázós hétköznapokba és a mókuskerékbe.

Köszönjük nektek, barátaink ezeket a szép, emlékezetes napokat és közös élményeket, azt hiszem, igazán jó barátságok köttettek, és nagyon remélem, hogy hamarosan újra találkozunk!

Közben újabb magyar pár érkezett a szigetre, Anita és Zoli, akik olyan kedvesek voltak, hogy elláttak minket egy csomó hazai rágcsálnivalóval: tökmaggal, pisztáciával, kesudióval :) Velük is nagyon kellemes estéket töltöttünk együtt, de sajnos két nap múlva ők is továbbállnak... Így hát el kell fogadnunk ezt a helyzetet, hogy az emberek jönnek-mennek, eltöltünk együtt hosszabb-rövidebb időt, barátságok köttetnek, majd előbb-utóbb mindenki elhagyja a szigetet. Ilyen az élet :)

Néhány fotó a legemlékezetesebb pillanatokról:

Koh Tao déli öblét, Chalok Bayt elhagyva nem is gondolnánk, hogy az előttünk álló elhagyatott földút után milyen csoda rejtőzik.

Egy kis nyúlvánnyal végződik a sziget, mely három partszakaszt foglal magába. Az első kettőt a Tatooh Resorton keresztül lehet megközelíteni, de ez ne tántorítson el senkit, mert a jó thai szokásnak megfelelően bátran be lehet menni a szállodákon keresztül a tengerpartra. Ez a látvány fog fogadni minket:

Viszonylag kevesen motoroznak el idáig, így a főszezon ellenére is csak elvétve találkozunk strandolókkal. Erről az oldalról nagyjából 10 perc alatt át lehet sétálni a sziklákon kiépített mólón egy másik partra, ahol kicsit élénkebb az élet, a parti bárban reggae zene szól, és sznorkelezni is érdemes, mert igen gazdag a sziklák mellett az élővilág.

Innen a szálloda felé visszasétálva egy kis kitaposott ösvényen 10-15 perces sétával érhetjük el a kilátópontot, még a lustáknak is erősen ajánlott ez a rövid séta :) A sziklák tetejéről csodálatos kilátás nyílik Chalok Bayre és Shark bayre.

Ha itt járunk, délután 4-5 óra között érdemes elővennünk a snorkel felszerelésünket, és átmotorozni a bal oldali öbölhöz, Shark Bayre, ahol az egyik resort bungalói között kell lemásznunk a sziklákhoz, de igazán különleges élményben lesz részünk: ezen a partszakaszon minden délután előjönnek a helyi "lakosok", az ún. szirti cápák, melyeket a felszínről is megfigyelhetünk. A szerencsésebbek megpillanthatják a körülbelül másfél méteres óriásteknőst is :)

Szinte hihetetlen, hogy közel 4 hónapja élünk egy búvárparadicsomban, és most jutottam el oda, hogy végre elmondhatom magamról, hogy képzett búvár lettem :) Voltam már ugyan korábban a víz alatt párszor palackkal, de hivatalosan, búváregyesület által csak most szereztem meg a minősítést. Bár az Atival tanulással eltöltött estéknek köszönhetően viszonylag nagy elméleti tudásra tettem szert, de mióta kiköltöztünk, most merültem először a tenger mélyére, így gyakorlati tapasztalatom nem igen volt. No de nekem ugye időm, mint a tenger, így 2013 január 26.-án megkezdtem a kezdő, azaz Open Water tanfolyamot, Orsi és Peti barátunk társaságában.

A kezdő tanfolyam menete, hogy először bizonyos elméleti tudást kell elsajátítanod, amelyet az oktató le is ellenőriz tesztek formájában. Ha ez sikerült, akkor irány a medence :)

Persze nem ugrunk egyből fejest a medencébe, először megismerkedünk a felszereléssel, megtanuljuk összeállítani azt, mert a hajón majd nekünk kell ezt magunknak megcsinálni. Ati a fejünkbe vési, hogy nincs "szemüveg és pipa", hanem maszk és légzőcső, megtanuljuk, mi az a reduktor, inflátorcső, stb. Ezután kezdődhet a medencés oktatás, aminek az a nagyon nagy előnye, hogy mielőtt a tengely mélyére merülsz, először ki tudod próbálni sekély vízben, milyen érzés a víz alatt palackból lélegezni.

Mikor már biztonságban érezzük magunkat a víz alatt, akkor átmegyünk a medence mélyebb felére, ahol már nem ér le a lábunk, hogy a kb. 20 darab kötelező feladatot elvégezzük: többek között maszk levétele, visszahelyezése és kiürítése, reduktor kivétele, megkeresése és visszahelyezése, uszonyhegyen lebegés, vészhelyzeti felemelkedés, ólomöv le- és felvétele, mellény le- és felvétele a víz alatt és felszínen, és ehhez hasonló nyalánkságok. Igen kemény 4 órás tanulás után, majdnem sötétedéskor hagytuk el a medencét kellőképpen elfáradva. De mindannyian nagyon izgatottak voltunk, ugyanis másnap éles bevetés jön: tanultakat a tengerben fogjuk majd újra bemutatni Atinak.

Reggel 7 órakor indult a Crystal hajó, az útvonal: Mango Bay és Japenease Garden. Még mielőtt felszállnánk a hajóra, navigálunk egyet az iránytűinkkel, hiszen ez is követelmény az OWD képesítéshez. Aztán irány a hajó :)

Az első dolog a névsorolvasás után a felszerelés összeállítása, majd az ún. buddy-check, azaz a merülőtárs felszerelésének leellenőrzése. Ezután óriáslépéssel belevetjük magunkat a tengerbe és süllyedünk lefelé, hogy feltérképezzük ezt a csodás világot.

Az első merülőhelyen durván 40, a másodikon pedig 50 percet töltöttünk a víz alatt, és csodálatos dolgokat láttunk, többek között anemónát, bohóchalat, bőröndhalat, papagájhalat, íjhalat, és még sorolhatnám. Azért nem csak bámészkodással töltöttük az időt, néhány korábban a medencében gyakorolt feladatot itt is teljesítenünk kellett egészen addig, míg Ati úgy ítélte meg, hogy biztonsággal tudjuk végezni.

Másnap ismét kihajóztunk a tengerre, két újabb merülőhelyre, Twinsre és White Rockra, hiszen a tanfolyam 4 nyílt vízi merülést tartalmaz. Itt már csak egy-két feladatot kellett elvégeznünk, a merülőidő túlnyomó részét ekkor már nézelődéssel tudtuk tölteni. Ekkor már megvolt a megfelelő biztonságérzetünk, hogy ne a reduktorral és a maszkkal legyünk elfoglalva, hanem valóban élvezhessük is a merülést.

A négy merülés és a záróvizsga után mind a négyen hivatalosan is PADI Open Water búvárok lettünk, melyet egy kártya is igazol, ami azt jelenti, hogy innentől a világ bármely búvárbázisán merülhetünk a merülőtársunkkal.

Összességében négy nagyon izgalmas, eseménydús, de meglehetősen kemény, 'melós' napon vagyunk túl, rendesen meg kellett dolgozni azért az OWD kártyáért. Ati igen szigorú, de nagyon türelmes és lelkiismeretes oktatónak bizonyult, addig hajtott minket, amíg tökéletesnek nem ítélt egy feladatot (aki ismeri, tudja, mennyire maximalista :D). Viszont az biztos, hogy a következő merülésnél már mindannyian magabiztosan fogunk a tengely mélyére merülni. Nekem annyira megtetszett egy dolog, hogy amint Ati ideje engedi, tanulom is tovább a búvárkodás tudományát, a következő állomás a haladó, azaz AOWD tanfolyam lesz. A részletekkel remélem hamarosan tudok jelentkezni :)

DIVE IS LIFE :)

Kicsit el vagyok úszva, mert elég sok az elfoglaltság, de igyekszem hamarosan utolérni magam :)

Ma egy újabb partszakaszt mutatok be, mely a sziget keleti oldalán fekszik. Az odajutás kissé nehézkes, de megéri :)

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a három napos kiruccanást, annyi mondanék: kalandos volt :)

Penang szigetén valószínűleg csak egy kis szösszenetet láttunk Malázjiából, nem kaptunk valódi betekintést az országba, de rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodva tértünk haza.

Éjszakai hajóval mentünk ezúttal is, csak most délnek vettük az irányt a Surat Thani nevű városba. Egy igen egyszerű kis hajó volt ez, óriási tömeg várakozott a 9 órás indulásra, a felszálláskor az 55. és 56. számú fekvőalkalmattosság volt megnevezve a jegyünkön. Na gondoltam, ha erre a kis kompra ennyi férőhely befér, akkor nem lesz egy elsőosztályú éjszakánk...

Az előző kompon töltött éjszakán járt a fekhelyhez takaró is, most is erre készültünk, no de itt nem kaptunk, így igen csak fázós este volt :) A jobb oldalam hajnalra jelentősen elmacskásodott, mivel a bal oldalamra nem nagyon akartam fordulni, mert ebben az esetben gyakorlatilag a szomszédos francia srác karjaiban pihegtem volna :D Így telt az éjszakánk, nagyon nehezen akart eljönni a hajnal, míg végre szürkületben kikötöttünk 1/2 5 tájban Surat Thani kikötőjében. Itt már várta a csapatot egy sereg thai sofőr, akik különböző úticélokat kurjangattak: Phuket, Krabi, Malajzia, stb. Meg is találtuk gyorsan a mi emberünket, aki elterelt bennünket egy tuk-tuk felé. Mikor megálltunk a tuk-tuk előtt vagy tizenketten, a legtöbbjük nagy hátizsákokkal, nem igazán értettük, hogy hogyan fogunk beférni ebbe a kis járműbe. No de a fiúcska nem tétovázott, bezsúfolt minket, a csomagokat pedig egyszerűen feldobálta a tuk-tuk tetejére. Hát nem gondoltuk, hogy azok valóban meg is érkeznek a következő állomásig - amiről fogalmunk sem volt, hol lesz, de végül mind ott volt hiánytalanul :) Csak remélni mertük, hogy nem ezzel a rozoga járgánnyal fogunk elmenni Penangig :D

De szerencsére csak a szervező utazási irodáig (ami inkább büfé jelleggel működött, természetesen igen magas árfekvéssel a szegény szomjazó turistáknak...)  vittek minket a tuk-tukkal, ahol ki kellett szállnunk és úgy másfél órát várakozni a minket továbbszállító minibuszra.

7 óra körül meg is érkezett a minibusz, és megkezdtük a 8-9 órás utunkat Thaiföldön keresztül dél felé. Gondolom, mindnyájan ültetek már efféle járműben, el tudjátok képzelni, milyen kényelmes lehet egy aprócska, szűk helyen eltölteni ezt a nem kevés időt... Olvasni vagy laptopozni nincs esélyed, mert az előtted levő üléssor ezt nem teszi lehetővé, így jobb híján nézelődéssel múlattuk az időt. Nagyjából két óra múlva tartottunk egy pihenőt, egy természetesen erre a célra kialakított büfénél, ahol az árak színvonala miatt nem fogyasztottunk semmit, jól felkészült, tapasztalt utazók révén volt nálunk élelem bőven. Azért mégiscsak tettem egy naiv kísérletet egy kesudió vásárlására, no de a kb. 30 grammos rágcsálnivalóért kissé sokalltam a 150 bahtos, azaz nagyjából ezer forintos árat, így végül üres kézzel távoztam :)

Jól jött ez a kis pihenő, kicsit megmozgattuk a végtagjainkat, majd indultunk is tovább. Nagyjából három óra elteltével megérkeztünk egy nagyobb városba, Hat Yai-ba, ahol ismét megálltunk egy utazási iroda előtt, ismét kiszállítottak bennünket, és ismét várakoznunk kellett, most egy maláj minibuszra, ami innen visz minket remélhetően mostmár egészen a célállomásig.

Gyakorlatilag ebből állt az egész út, hogy becuccoltunk valami járgányba, eljutottunk valahová, ahol kiszállítottak minket, itt várakoztunk hol többet-hol kevesebbet, majd elindultunk újra. Az előnye ennek az volt, hogy így legalább nem volt monoton az út, mindig történt valami :D

Ahogy egyre sűrűbben láttunk az utcákon csadoros nőket, tudtuk, hogy közeledünk Malájziához, hiszen ez egy muszlim ország. Valamikor délután egy óra körül érkeztünk a thai-maláj határra, hát itt elég érdekesen működtek a dolgok:

A thai oldalon kiszállítottak bennünket a minibuszból, odamentünk mindnyájan a hivatalhoz, itt megkaptuk a kilépést igazoló pecsétet (és természetesen le is fotóztak minket, mint mindig :D). Ezalatt a thai sofőr egy parkolóhelyen várakozott, ő el sem hagyta a buszt. Mikor megkaptuk a pecsétet, visszaballagtunk a (thai oldalon lévő!) várakozó buszunkba, és továbbhajtottunk a maláj oldalra. A malájok egész szigorúan veszik a belépést, itt magunkkal kellett vinnünk a buszból az összes csomagunkat is, melyek egy olyan vizsgálaton estek át, mint a repülőtereken szokás. Itt igen nagy tömeg várakozott, eltartott vagy fél órát, míg az ablakhoz jutottunk.

Az ablaknál lefotóztak minket, majd a legnagyobb meglepetésemre a két mutatóujjunkról ujjlenyomatot vettek :) A sofőrünk természetesen ezalatt is végig a buszban ült. Innen már nem volt más hátra, mint Penang :)

Ahogy átléptük a határt, igen szembetűnő különbséget figyeltünk meg. Számunkra szokatlan tisztaság és rendezettség uralkodott, az utak minősége kiváló. Az autópálya mentén gondozva voltak a növények, nem voltak mindenfelé sitt- és szeméthalmazok, mintha párszáz évet ugrottunk volna előre.

Ekkora lenne a különbség a két ország között? Hát amikor megérkeztünk Penangba, rájöttünk, hogy nem...

Penang egy sziget Malájzia észak-nyugati részén, melyet egy 13,5 km hosszú híd köt össze a szárazfölddel. Ahogy a hídon a sziget felé haladtunk, óriási épületegyüttesek, felhőkarcolók hívták fel magukra a figyelmünket. Nocsak, nem is gondoltuk, hogy egy ilyen modern helyre jöttünk :)

Aztán amikor a nagy dugóból kijutva elértük a sziget fővárosát, George Townt, akkor jelentősen megváltozott a benyomásunk a szigetről és az eddigi rendezett Malájziáról. Egy zsúfolt, a világ legkülönbözőbb népei által lakott, meglehetősen koszos, roskadozó épületekkel teli helyre érkeztünk, majd egy forgalmas utcán megállt a minibusz, és kirakott minket. Hát megérkeztünk Malájziába :D

Akkor induljunk el szállást keresni, hiszen valószínűleg két éjszakát itt kell majd eltöltenünk. Stílusosan a Crystal nevezetű vendégszálláson szálltunk meg, egy elég egyszerű, de elfogadható szobában. Ablak nem volt, klíma viszont igen, amit persze nem használtunk :)

Első dolgunk természetesen a vízum volt, azonnal meg is kérdeztük a tulajt (aki kínai volt :D), hogy tud-e segíteni. Naná, hogy tud ;) Ide mindenki vízumért jön, mert Thaiföld déli részéhez ez a legközelebbi hely, ahol van thai nagykövetség. El sem kell mennünk a nagykövetségre, egy helyi illető összeszedi a szállásokon az útleveleket, és másnap hozza is vissza őket a megfelelő pecsétekkel... A vízum díján felül 40 maláj ringgit-et kell fizetni a normál ügyintézéshez, ez nagyjából 3000 forint. Mivel a mi esetünkben tanulóvízumról volt szó, ez elvileg egy nappal hosszabb ügyintézést igényel. Viszont mi nem szívesen maradtunk volna plusz egy napot itt, óvatosan kérdeztük meg a tulajdonost, hogy van-e esetleg módja, hogy hamarabb elkészüljön a vízumunk. Rezzenéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte, hogy fejenként 150 ringgit, azaz. kb. tízezer forint, és másnapra meglesz az útlevél. Tanakodtunk Atival, hogy mi tévők legyünk, megér-e nekünk 20.000 forintot, hogy egy nappal előbb elmehessünk, végül úgy döntöttünk, tekintettel az otthon minket váró állatainkra is, hogy kifizetjük. Oda is adtuk a papírokat az útlevelünkkel együtt, ott a szálláson kitöltöttük a vízumigénylő nyomtatványt, adtunk két darab fényképet, és csak reménykedtünk benne, hogy valóban tanulóvízumot fogunk látni az útlevelünkben... Így ha minden jól megy, másnap délután négykor a vízummal és egy három hónapos pecséttel a kezünkben indulhatunk is haza. Ott helyben a visszautat is le tudtuk foglalni, mert azt Thaiföldről nem lehetett elintézni. Így megy ez itt Penangon, egy helyen mindent el tudsz intézni a masszázstól egy repjegyen át a vízumig valóban mindent. Tehát megbeszéltük, hogy másnap négy előtt érjünk vissza, akkortájt megjön a vízumügyintéző az útlevelekkel, és négykor már pattanhatunk is be a minibuszba, hogy visszainduljunk Thaiföldre.

Kicsit megkönnyebbülve foglaltuk el a szobánkat, most már nincs más hátra, csak várakozni és élvezni az ittlétet :) Lepakoltunk, kicsit összeszedtük magunkat, majd elindultunk, hogy nyakunkba vegyünk a várost. Azt kell hogy mondjam, rettentően különleges hely ez a Georg Town, az indiaitól a kínain át az arabig minden negyed megtalálható a városban. Komplett városrészek vannak a különböző nemzetek képviselőivel, ahol természetesen minden a helyi emberekkel és azok portékáival van tele. Az indiai negyedben csupa turbános férfit láttunk, rengeteg "Armani" szabóságot, kizárólag indiai éttermekkel.

A kínai negyedben szintén, csak minden kínai változatban :D

Sötétedésig jártuk az utcákat, és csak csodálkoztunk, hogy hogy tudnak emberek ilyen koszban, orrfacsaró bűzben és omladozó házakban élni. Annyira intenzívek voltak ezek a nem túl kellemes szagok, hogy vennünk kellett ún. tiger balzsamot, melyet az orrod alá kenve az erőteljes mentol összetevőtől enyhíteni lehet a szagokat.

Aztán estefelé bementünk a helyi bevásárlóközpontba plázázni egyet :) Egy óriási nyolcemeletes épület, tele nyugati üzletekkel és éttermekkel, mint például Starbucks, Kentucky vagy Mc Donalds. Az első utunk a Mc Donaldsba vezetett, úgy faltuk a sajtburgert és a fagyit, mintha hetek óta nem kaptunk volna enni :)

Még nézelődtünk egy kicsit, de rájöttünk hamar, hogy ez az a hely, ami legkevésbé hiányzott nekünk Thaiföldön, így gyorsan el is hagytuk. Visszasétáltunk a szállásra, ahol még kényeztettük elfáradt lábainkat egy maláj talpmasszázzsal, majd nyugovóra tértünk.

Másnapra a botanikus kertbe terveztünk egy kirándulást, ahová elvileg tömegközlekedéssel a 10. számú busszal lehetett volna eljutni. A buszállomást könnyen meg is találtuk, de a buszt sehol. Mindenféle járat indult innen, de a 10-es busz csak nem akart megérkezni. Volt egy információs pult, ahol annyit tudtak mondani, hogy az a busz csak óránként jár, de nem tudják, mikor. Hát, köszi az információt :) Akkor nem várunk, B tervet kell improvizálni egy olyan buszjárathoz, ami jár is :D Kitaláltuk gyorsan, hogy felmegyünk egy libegő szerű kabinos felvonóval a hegytetőre, ahonnan felülről tudunk rálátni az egész szigetre.

Így legalább kicsit bepillanthattunk a helyi emberek mindennapjaiba, ahogy kikeveredtünk a városból és átbuszoztunk kb. 40 perc alatt a felvonóhoz. Ilyen életképekkel találkoztunk:

Valahogy olyan elképzelésem volt, hogy ahogy majd elhagyjuk a várost, egy szellős, növényekkel teli zöldövezetbe fogunk érkezni, valami olyasmi helyre, mint a János-hegy. Ehhez képest végig az úton zsúfolt kínai, indiai és arab negyedek mellett haladtunk el, parkot, erdőt egyáltalán nem láttunk. Egyszer csak egy piac közepén megállt a busz, majd megpillantottunk a "Penang Hill" táblát, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk.

Itt viszont egy egész más világba csöppentünk, a modern kabinos felvonó egy 833 méter magas hegyre vitt fel minket, ahol lenyűgöző kilátás nyílt a szigetre és a parkban csodás indiai templom és arab mecset is helyet kapott. Az indiai templomban még egy rövid kis szertartáson is rész vettünk.

Dél körülre végigjártuk a parkot, még maradt pár óránk, hogy visszamenjünk a szállásra a vízumért, így bementünk George Town-ba csavarogni egyet. Először megebédeltünk egy indiai étteremben, nagyon jót ettünk :D, majd megkerestük a helyi piacot, hááát itt elég érdekes dolgokkal találkoztunk :D

Ne kérdezzétek, mitől fekete a csirke, fogalmunk sincs :)

Fél háromkor már annyira izgalomban voltunk, hogy vajon milyen vízum lesz az útlevelünkben, hogy siettünk vissza a szállásra, hátha talán addigra már meg is érkeztek. De nem így lett, ezért a fennmaradó egy órás várakozási időt megint egy talpmasszázzsal töltöttük :) Amíg a fotelben élveztük a kényeztetést, be is futott a szállásra a robogós fiúcska, épphogy csak bedobta az útlevelünket és már viharzott is tovább, hiszen sokan vártak még rá. Azon nyomban nyitottuk ki az útleveleket, a szívünk a torkunkban dobogott, mikor megpillantottuk: Non-immigrant ED visa. Hurrrrrááááááá :DDDD Nem tudom elmondani, milyen boldogok voltunk. Még egy évig gondtalanul maradhatunk az új otthonunkban :D

Alig telt el egy-két perc, a minibusz is befutott, szednünk kellett a cókmókunkat, mert egy majdnem teli busz várt ránk odakint. Gyorsan bepattantunk és el is indultunk vissza Thaiföldre. A visszaút hasonlóan telt mint az odaút, Penangból a Hat Yai nevű városig vitt minket a maláj sofőr, majd át kellett szállnunk egy másik buszra, ami ezúttal Chumponig szállított bennünket. A maláj sofőrrel egy pihenőállomáson kicsit beszédbe elegyedtünk, mikor feltűnt nekünk, hogy két rendszám is van a buszon. Elmagyarázta, hogy valóban így van, a busz rendelkezik egy maláj és egy thai rendszámmal, mivel naponta ingázik a két ország között. Nahát, ilyet sem hallottunk még idáig, hogy kettős állampolgár lehet egy jármű :)

Este 8 óra körül érkeztünk meg Hat Yaiba, ahol kiraktak bennünket a város központi buszpályaudvarán, innen a helyi járattal folytattuk az utunkat. Volt egy óra szabadidőnk az indulásig, ezalatt a helyi piacon megvacsoráztunk, majd visszaballagtunk a számunkra kijelölt buszhoz. Először megörültünk, hogy végre nem minibusszal utazunk, de amikor elfoglaltuk a helyünket, hamar felmértük a helyzetet, hogy ez valószínűleg még egy fokkal húzósabb lesz... Ugyanis annyira közel voltak egymáshoz a sorok, hogy még az én lábam sem fért el, de még terpeszben sem, nemhogy Atié. Így vagy a nyakunkban vagy egymás ölében tartottuk azokat, és számoltuk a perceket, hogy mennyi idő van még hátra. Valamikor hajnali fél ötkor érkeztünk meg Chumponba, ahol a már megszokott thai stílusban terelgették a turistákat. Kiszálltunk egy zsúfolt téren, érdekes módon itt már nagyban zajlott az élet, de nekünk senki nem mondott semmit, csak várakoztunk. Annyit tudtunk, hogy a kikötőhöz kellene valahogy eljutnunk :) A leleményes motoros taxisok azonnal lecsaptak a tétovázó fehérekre, és felajánlották, hogy elvisznek minket. Tanakodtunk, hogy mit tegyünk, vajon jön-e értünk valaki, aztán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az egyikkel, lesz ami lesz :) Elvitt minket egy kb. 5 percre lévő helyre, a város vasútállomására, ahol a komp egyik irodája volt, és azt mondta, itt fogjuk megkapni a jegyünket a hajóra. Majd viteldíj gyanánt elkért fejenként 30 bahtot. Próbáltunk neki reklamálni, hogy mi komplett jegyet vettünk Malájziában Penangtól Koh Tao-ig, de őt ez nem nagyon érdekelte, végül 50 bahtban kiegyeztünk.

Odamentünk a komp irodájához, ahol meg is kaptuk a hajójegyeket, itt pedig kiderült, hogy a kikötőig fejenként 150 baht a viteldíj. Szuper :D No de mindegy is, a kedélyállapotunkból itt már senki nem billenthetett ki minket, hiszen itt vagyunk másfél órára a kis otthonunktól, ráadásul egyéves vízum van az útlevelünkben :D

A kétórás várakozási idő gyorsan eltelt, hiszen teljesen véletlenül összetalálkoztunk a vasútállomáson Csabi barátunkkal, aki épp akkor érkezett Chumponba és tartott ugyanazzal a komppal Koh Tao felé. Így hamar el is érkezett a 1/2 7, átvittek minket a kikötőbe, felültünk a kompra, és a nagy hullámok miatt kissé késve, délelőtt 10 óra magasságában megpillantottuk a Welcome to Koh Tao táblát.

Ma ismét a szigeté lesz a főszerep, egy újabb partot mutatok be nektek képekben. Az öböl, Aow Leuk Bay Koh Tao keleti részén fekszik, és bár nem homokos, hanem apró kavicsos, a varázslatos színek miatt mindenképp megér egy csobbanást :)

Akkor beszéljenek a képek (kicsit megfűszerezve Luciferrel :D):