Blog by Timi & Ati from Koh Tao

Kicsit el vagyok úszva, mert elég sok az elfoglaltság, de igyekszem hamarosan utolérni magam :)

Ma egy újabb partszakaszt mutatok be, mely a sziget keleti oldalán fekszik. Az odajutás kissé nehézkes, de megéri :)

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a három napos kiruccanást, annyi mondanék: kalandos volt :)

Penang szigetén valószínűleg csak egy kis szösszenetet láttunk Malázjiából, nem kaptunk valódi betekintést az országba, de rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodva tértünk haza.

Éjszakai hajóval mentünk ezúttal is, csak most délnek vettük az irányt a Surat Thani nevű városba. Egy igen egyszerű kis hajó volt ez, óriási tömeg várakozott a 9 órás indulásra, a felszálláskor az 55. és 56. számú fekvőalkalmattosság volt megnevezve a jegyünkön. Na gondoltam, ha erre a kis kompra ennyi férőhely befér, akkor nem lesz egy elsőosztályú éjszakánk...

Az előző kompon töltött éjszakán járt a fekhelyhez takaró is, most is erre készültünk, no de itt nem kaptunk, így igen csak fázós este volt :) A jobb oldalam hajnalra jelentősen elmacskásodott, mivel a bal oldalamra nem nagyon akartam fordulni, mert ebben az esetben gyakorlatilag a szomszédos francia srác karjaiban pihegtem volna :D Így telt az éjszakánk, nagyon nehezen akart eljönni a hajnal, míg végre szürkületben kikötöttünk 1/2 5 tájban Surat Thani kikötőjében. Itt már várta a csapatot egy sereg thai sofőr, akik különböző úticélokat kurjangattak: Phuket, Krabi, Malajzia, stb. Meg is találtuk gyorsan a mi emberünket, aki elterelt bennünket egy tuk-tuk felé. Mikor megálltunk a tuk-tuk előtt vagy tizenketten, a legtöbbjük nagy hátizsákokkal, nem igazán értettük, hogy hogyan fogunk beférni ebbe a kis járműbe. No de a fiúcska nem tétovázott, bezsúfolt minket, a csomagokat pedig egyszerűen feldobálta a tuk-tuk tetejére. Hát nem gondoltuk, hogy azok valóban meg is érkeznek a következő állomásig - amiről fogalmunk sem volt, hol lesz, de végül mind ott volt hiánytalanul :) Csak remélni mertük, hogy nem ezzel a rozoga járgánnyal fogunk elmenni Penangig :D

De szerencsére csak a szervező utazási irodáig (ami inkább büfé jelleggel működött, természetesen igen magas árfekvéssel a szegény szomjazó turistáknak...)  vittek minket a tuk-tukkal, ahol ki kellett szállnunk és úgy másfél órát várakozni a minket továbbszállító minibuszra.

7 óra körül meg is érkezett a minibusz, és megkezdtük a 8-9 órás utunkat Thaiföldön keresztül dél felé. Gondolom, mindnyájan ültetek már efféle járműben, el tudjátok képzelni, milyen kényelmes lehet egy aprócska, szűk helyen eltölteni ezt a nem kevés időt... Olvasni vagy laptopozni nincs esélyed, mert az előtted levő üléssor ezt nem teszi lehetővé, így jobb híján nézelődéssel múlattuk az időt. Nagyjából két óra múlva tartottunk egy pihenőt, egy természetesen erre a célra kialakított büfénél, ahol az árak színvonala miatt nem fogyasztottunk semmit, jól felkészült, tapasztalt utazók révén volt nálunk élelem bőven. Azért mégiscsak tettem egy naiv kísérletet egy kesudió vásárlására, no de a kb. 30 grammos rágcsálnivalóért kissé sokalltam a 150 bahtos, azaz nagyjából ezer forintos árat, így végül üres kézzel távoztam :)

Jól jött ez a kis pihenő, kicsit megmozgattuk a végtagjainkat, majd indultunk is tovább. Nagyjából három óra elteltével megérkeztünk egy nagyobb városba, Hat Yai-ba, ahol ismét megálltunk egy utazási iroda előtt, ismét kiszállítottak bennünket, és ismét várakoznunk kellett, most egy maláj minibuszra, ami innen visz minket remélhetően mostmár egészen a célállomásig.

Gyakorlatilag ebből állt az egész út, hogy becuccoltunk valami járgányba, eljutottunk valahová, ahol kiszállítottak minket, itt várakoztunk hol többet-hol kevesebbet, majd elindultunk újra. Az előnye ennek az volt, hogy így legalább nem volt monoton az út, mindig történt valami :D

Ahogy egyre sűrűbben láttunk az utcákon csadoros nőket, tudtuk, hogy közeledünk Malájziához, hiszen ez egy muszlim ország. Valamikor délután egy óra körül érkeztünk a thai-maláj határra, hát itt elég érdekesen működtek a dolgok:

A thai oldalon kiszállítottak bennünket a minibuszból, odamentünk mindnyájan a hivatalhoz, itt megkaptuk a kilépést igazoló pecsétet (és természetesen le is fotóztak minket, mint mindig :D). Ezalatt a thai sofőr egy parkolóhelyen várakozott, ő el sem hagyta a buszt. Mikor megkaptuk a pecsétet, visszaballagtunk a (thai oldalon lévő!) várakozó buszunkba, és továbbhajtottunk a maláj oldalra. A malájok egész szigorúan veszik a belépést, itt magunkkal kellett vinnünk a buszból az összes csomagunkat is, melyek egy olyan vizsgálaton estek át, mint a repülőtereken szokás. Itt igen nagy tömeg várakozott, eltartott vagy fél órát, míg az ablakhoz jutottunk.

Az ablaknál lefotóztak minket, majd a legnagyobb meglepetésemre a két mutatóujjunkról ujjlenyomatot vettek :) A sofőrünk természetesen ezalatt is végig a buszban ült. Innen már nem volt más hátra, mint Penang :)

Ahogy átléptük a határt, igen szembetűnő különbséget figyeltünk meg. Számunkra szokatlan tisztaság és rendezettség uralkodott, az utak minősége kiváló. Az autópálya mentén gondozva voltak a növények, nem voltak mindenfelé sitt- és szeméthalmazok, mintha párszáz évet ugrottunk volna előre.

Ekkora lenne a különbség a két ország között? Hát amikor megérkeztünk Penangba, rájöttünk, hogy nem...

Penang egy sziget Malájzia észak-nyugati részén, melyet egy 13,5 km hosszú híd köt össze a szárazfölddel. Ahogy a hídon a sziget felé haladtunk, óriási épületegyüttesek, felhőkarcolók hívták fel magukra a figyelmünket. Nocsak, nem is gondoltuk, hogy egy ilyen modern helyre jöttünk :)

Aztán amikor a nagy dugóból kijutva elértük a sziget fővárosát, George Townt, akkor jelentősen megváltozott a benyomásunk a szigetről és az eddigi rendezett Malájziáról. Egy zsúfolt, a világ legkülönbözőbb népei által lakott, meglehetősen koszos, roskadozó épületekkel teli helyre érkeztünk, majd egy forgalmas utcán megállt a minibusz, és kirakott minket. Hát megérkeztünk Malájziába :D

Akkor induljunk el szállást keresni, hiszen valószínűleg két éjszakát itt kell majd eltöltenünk. Stílusosan a Crystal nevezetű vendégszálláson szálltunk meg, egy elég egyszerű, de elfogadható szobában. Ablak nem volt, klíma viszont igen, amit persze nem használtunk :)

Első dolgunk természetesen a vízum volt, azonnal meg is kérdeztük a tulajt (aki kínai volt :D), hogy tud-e segíteni. Naná, hogy tud ;) Ide mindenki vízumért jön, mert Thaiföld déli részéhez ez a legközelebbi hely, ahol van thai nagykövetség. El sem kell mennünk a nagykövetségre, egy helyi illető összeszedi a szállásokon az útleveleket, és másnap hozza is vissza őket a megfelelő pecsétekkel... A vízum díján felül 40 maláj ringgit-et kell fizetni a normál ügyintézéshez, ez nagyjából 3000 forint. Mivel a mi esetünkben tanulóvízumról volt szó, ez elvileg egy nappal hosszabb ügyintézést igényel. Viszont mi nem szívesen maradtunk volna plusz egy napot itt, óvatosan kérdeztük meg a tulajdonost, hogy van-e esetleg módja, hogy hamarabb elkészüljön a vízumunk. Rezzenéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte, hogy fejenként 150 ringgit, azaz. kb. tízezer forint, és másnapra meglesz az útlevél. Tanakodtunk Atival, hogy mi tévők legyünk, megér-e nekünk 20.000 forintot, hogy egy nappal előbb elmehessünk, végül úgy döntöttünk, tekintettel az otthon minket váró állatainkra is, hogy kifizetjük. Oda is adtuk a papírokat az útlevelünkkel együtt, ott a szálláson kitöltöttük a vízumigénylő nyomtatványt, adtunk két darab fényképet, és csak reménykedtünk benne, hogy valóban tanulóvízumot fogunk látni az útlevelünkben... Így ha minden jól megy, másnap délután négykor a vízummal és egy három hónapos pecséttel a kezünkben indulhatunk is haza. Ott helyben a visszautat is le tudtuk foglalni, mert azt Thaiföldről nem lehetett elintézni. Így megy ez itt Penangon, egy helyen mindent el tudsz intézni a masszázstól egy repjegyen át a vízumig valóban mindent. Tehát megbeszéltük, hogy másnap négy előtt érjünk vissza, akkortájt megjön a vízumügyintéző az útlevelekkel, és négykor már pattanhatunk is be a minibuszba, hogy visszainduljunk Thaiföldre.

Kicsit megkönnyebbülve foglaltuk el a szobánkat, most már nincs más hátra, csak várakozni és élvezni az ittlétet :) Lepakoltunk, kicsit összeszedtük magunkat, majd elindultunk, hogy nyakunkba vegyünk a várost. Azt kell hogy mondjam, rettentően különleges hely ez a Georg Town, az indiaitól a kínain át az arabig minden negyed megtalálható a városban. Komplett városrészek vannak a különböző nemzetek képviselőivel, ahol természetesen minden a helyi emberekkel és azok portékáival van tele. Az indiai negyedben csupa turbános férfit láttunk, rengeteg "Armani" szabóságot, kizárólag indiai éttermekkel.

A kínai negyedben szintén, csak minden kínai változatban :D

Sötétedésig jártuk az utcákat, és csak csodálkoztunk, hogy hogy tudnak emberek ilyen koszban, orrfacsaró bűzben és omladozó házakban élni. Annyira intenzívek voltak ezek a nem túl kellemes szagok, hogy vennünk kellett ún. tiger balzsamot, melyet az orrod alá kenve az erőteljes mentol összetevőtől enyhíteni lehet a szagokat.

Aztán estefelé bementünk a helyi bevásárlóközpontba plázázni egyet :) Egy óriási nyolcemeletes épület, tele nyugati üzletekkel és éttermekkel, mint például Starbucks, Kentucky vagy Mc Donalds. Az első utunk a Mc Donaldsba vezetett, úgy faltuk a sajtburgert és a fagyit, mintha hetek óta nem kaptunk volna enni :)

Még nézelődtünk egy kicsit, de rájöttünk hamar, hogy ez az a hely, ami legkevésbé hiányzott nekünk Thaiföldön, így gyorsan el is hagytuk. Visszasétáltunk a szállásra, ahol még kényeztettük elfáradt lábainkat egy maláj talpmasszázzsal, majd nyugovóra tértünk.

Másnapra a botanikus kertbe terveztünk egy kirándulást, ahová elvileg tömegközlekedéssel a 10. számú busszal lehetett volna eljutni. A buszállomást könnyen meg is találtuk, de a buszt sehol. Mindenféle járat indult innen, de a 10-es busz csak nem akart megérkezni. Volt egy információs pult, ahol annyit tudtak mondani, hogy az a busz csak óránként jár, de nem tudják, mikor. Hát, köszi az információt :) Akkor nem várunk, B tervet kell improvizálni egy olyan buszjárathoz, ami jár is :D Kitaláltuk gyorsan, hogy felmegyünk egy libegő szerű kabinos felvonóval a hegytetőre, ahonnan felülről tudunk rálátni az egész szigetre.

Így legalább kicsit bepillanthattunk a helyi emberek mindennapjaiba, ahogy kikeveredtünk a városból és átbuszoztunk kb. 40 perc alatt a felvonóhoz. Ilyen életképekkel találkoztunk:

Valahogy olyan elképzelésem volt, hogy ahogy majd elhagyjuk a várost, egy szellős, növényekkel teli zöldövezetbe fogunk érkezni, valami olyasmi helyre, mint a János-hegy. Ehhez képest végig az úton zsúfolt kínai, indiai és arab negyedek mellett haladtunk el, parkot, erdőt egyáltalán nem láttunk. Egyszer csak egy piac közepén megállt a busz, majd megpillantottunk a "Penang Hill" táblát, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk.

Itt viszont egy egész más világba csöppentünk, a modern kabinos felvonó egy 833 méter magas hegyre vitt fel minket, ahol lenyűgöző kilátás nyílt a szigetre és a parkban csodás indiai templom és arab mecset is helyet kapott. Az indiai templomban még egy rövid kis szertartáson is rész vettünk.

Dél körülre végigjártuk a parkot, még maradt pár óránk, hogy visszamenjünk a szállásra a vízumért, így bementünk George Town-ba csavarogni egyet. Először megebédeltünk egy indiai étteremben, nagyon jót ettünk :D, majd megkerestük a helyi piacot, hááát itt elég érdekes dolgokkal találkoztunk :D

Ne kérdezzétek, mitől fekete a csirke, fogalmunk sincs :)

Fél háromkor már annyira izgalomban voltunk, hogy vajon milyen vízum lesz az útlevelünkben, hogy siettünk vissza a szállásra, hátha talán addigra már meg is érkeztek. De nem így lett, ezért a fennmaradó egy órás várakozási időt megint egy talpmasszázzsal töltöttük :) Amíg a fotelben élveztük a kényeztetést, be is futott a szállásra a robogós fiúcska, épphogy csak bedobta az útlevelünket és már viharzott is tovább, hiszen sokan vártak még rá. Azon nyomban nyitottuk ki az útleveleket, a szívünk a torkunkban dobogott, mikor megpillantottuk: Non-immigrant ED visa. Hurrrrrááááááá :DDDD Nem tudom elmondani, milyen boldogok voltunk. Még egy évig gondtalanul maradhatunk az új otthonunkban :D

Alig telt el egy-két perc, a minibusz is befutott, szednünk kellett a cókmókunkat, mert egy majdnem teli busz várt ránk odakint. Gyorsan bepattantunk és el is indultunk vissza Thaiföldre. A visszaút hasonlóan telt mint az odaút, Penangból a Hat Yai nevű városig vitt minket a maláj sofőr, majd át kellett szállnunk egy másik buszra, ami ezúttal Chumponig szállított bennünket. A maláj sofőrrel egy pihenőállomáson kicsit beszédbe elegyedtünk, mikor feltűnt nekünk, hogy két rendszám is van a buszon. Elmagyarázta, hogy valóban így van, a busz rendelkezik egy maláj és egy thai rendszámmal, mivel naponta ingázik a két ország között. Nahát, ilyet sem hallottunk még idáig, hogy kettős állampolgár lehet egy jármű :)

Este 8 óra körül érkeztünk meg Hat Yaiba, ahol kiraktak bennünket a város központi buszpályaudvarán, innen a helyi járattal folytattuk az utunkat. Volt egy óra szabadidőnk az indulásig, ezalatt a helyi piacon megvacsoráztunk, majd visszaballagtunk a számunkra kijelölt buszhoz. Először megörültünk, hogy végre nem minibusszal utazunk, de amikor elfoglaltuk a helyünket, hamar felmértük a helyzetet, hogy ez valószínűleg még egy fokkal húzósabb lesz... Ugyanis annyira közel voltak egymáshoz a sorok, hogy még az én lábam sem fért el, de még terpeszben sem, nemhogy Atié. Így vagy a nyakunkban vagy egymás ölében tartottuk azokat, és számoltuk a perceket, hogy mennyi idő van még hátra. Valamikor hajnali fél ötkor érkeztünk meg Chumponba, ahol a már megszokott thai stílusban terelgették a turistákat. Kiszálltunk egy zsúfolt téren, érdekes módon itt már nagyban zajlott az élet, de nekünk senki nem mondott semmit, csak várakoztunk. Annyit tudtunk, hogy a kikötőhöz kellene valahogy eljutnunk :) A leleményes motoros taxisok azonnal lecsaptak a tétovázó fehérekre, és felajánlották, hogy elvisznek minket. Tanakodtunk, hogy mit tegyünk, vajon jön-e értünk valaki, aztán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az egyikkel, lesz ami lesz :) Elvitt minket egy kb. 5 percre lévő helyre, a város vasútállomására, ahol a komp egyik irodája volt, és azt mondta, itt fogjuk megkapni a jegyünket a hajóra. Majd viteldíj gyanánt elkért fejenként 30 bahtot. Próbáltunk neki reklamálni, hogy mi komplett jegyet vettünk Malájziában Penangtól Koh Tao-ig, de őt ez nem nagyon érdekelte, végül 50 bahtban kiegyeztünk.

Odamentünk a komp irodájához, ahol meg is kaptuk a hajójegyeket, itt pedig kiderült, hogy a kikötőig fejenként 150 baht a viteldíj. Szuper :D No de mindegy is, a kedélyállapotunkból itt már senki nem billenthetett ki minket, hiszen itt vagyunk másfél órára a kis otthonunktól, ráadásul egyéves vízum van az útlevelünkben :D

A kétórás várakozási idő gyorsan eltelt, hiszen teljesen véletlenül összetalálkoztunk a vasútállomáson Csabi barátunkkal, aki épp akkor érkezett Chumponba és tartott ugyanazzal a komppal Koh Tao felé. Így hamar el is érkezett a 1/2 7, átvittek minket a kikötőbe, felültünk a kompra, és a nagy hullámok miatt kissé késve, délelőtt 10 óra magasságában megpillantottuk a Welcome to Koh Tao táblát.

Ma ismét a szigeté lesz a főszerep, egy újabb partot mutatok be nektek képekben. Az öböl, Aow Leuk Bay Koh Tao keleti részén fekszik, és bár nem homokos, hanem apró kavicsos, a varázslatos színek miatt mindenképp megér egy csobbanást :)

Akkor beszéljenek a képek (kicsit megfűszerezve Luciferrel :D):

Ha valaki mástól halljuk ezt a sztorit, valószínűleg a felét sem hittük volna el… Viszont mi megéltük, és végig azt gondoltuk, csak álmodjuk az egészet, hiszen ilyen csak a mesében fordulhat elő :D

Az egész úgy indult, hogy délután, mikor nekikezdtünk az előkészületeknek, elment az áram. És miután 6 körül elkezd sötétedni, a készülődést nagy részben elemlámpa és mécsesek tompa fényében végeztük: szendvicseket készítettünk az útra, mert állítólag tényleg annyira rohanás a visa-run (run=szalad), hogy még ennivalót vásárolni sincs idő. Aztán meleg ruha is kellett, mert az éjszakai kompon ezerrel nyomják a klímát. Végül az állatoknak egynapi hideg élelem, és magunknak a papírok. 9 óra felé útra készen álltunk, elbúcsúztunk a négylábúaktól majd nagy izgalommal elindultunk a kikötő elé.

Még bekaptunk az út előtt egy banános palacsintát, majd felszálltunk az éjszakai kompra, mely elvileg este 11-kor hagyja el a kikötőt. Három ajtón láttunk „ROOM” feliratot, ebből arra következtettünk, hogy ezek lehetnek a „hálószobák”. Találomra kiválasztottuk a 3-as számút, majd meglehetősen óvatosan néztünk be Atival a helyiségbe: fogalmunk sem volt róla, mire számítsunk :) Ahogy beléptünk, megcsapott bennünket a naftalinszag, félhomály volt ugyan odabent, de első ránézésre rendben tűnt minden. Emeletes ágyak voltak, ebben a teremben kb. 40 darab, rajtuk ágynemű és takaró, a klíma kb. 20 fokra állítva. Vagy hatan-nyolcan lehettek a szobában, mindenki aludt, így óvatosan becuccoltunk a számunkra kijelölt helyre (nem akárhova ám, helyjegyek voltak :D)

Indulás előtt a legénység elmondott egy imát Buddhának és gyújtott egy füstölőt, most már minden készen állt a kihajózásra. Percre pontosan el is hagytuk a kikötőt, mi pedig a fedélzeten figyeltük az eseményeket, ahogyan a burmai hajósinasok előkészítik a hatalmas hajót az útra. Mikor kiértünk a nyílt vízre, a tenger közepére, csak hallgattuk a víz morajlását és néztük a csillagokat. Itt fogjuk tölteni az éjszakát a semmi közepén :)

Éjfél körül lementünk a kabinunkba, és bekucorodtunk a kis odúnkba, egymás mellé (nem egymás alá :D). A félhomálynak köszönhetően esélyünk sem volt az ágyneműk tisztaságát megkérdőjelezni, jóhiszeműen remélni tudtuk csak, hogy azért néha-néha mosodába is eljutnak :) A tenger hullámzása ringatott minket álomba, de nem volt túl nyugodt az éjszaka: hol a hajómotor iszonyatos zúgására, hol vacogásra, hol a szomszéd horkolására ébredtünk. Nagy nehezen elérkezett a hajnali 5 óra, amikor is megérkeztünk a célállomásra: Chumponba. Mikor kiszálltunk, már várta az utasokat egy thai fiú, aki terelgette a csapatot: Bangkokba, a déli szigetekre, és ki tudja még hová tartott a hajóból kiáramló embersereg. Mi hamarosan meghallottunk egy fiút, aki egy minibuszból kiszállva "visa-run, visa run" kiáltással hívta az utasait. Odaléptünk, elkérte a jegyünket, bólintott, hogy OK. Nagyszerű, akkor helyben vagyunk, ő lesz az, aki elfuvaroz bennünket a burmai határra. Hamarosan meg is telt a minibusz és útnak indultunk a körülbelül 120 km-re lévő Burmába (vagy hivatalosan Myanmarba) egy 14 napos pecsétért.

Nem értettük az okát, de tepert a sofőrt rendesen, viszont csodaszép helyeken mentünk keresztül, el is határoztuk Atival, hogy ide még visszatérünk egyszer. No reméljük, nem egy következő visa-runra, hanem kirándulni egyet :)

Reggel 8-ra meg is érkeztünk a thai oldalon lévő Ranong nevű kisvárosba. Itt Thaiföldön az ország elhagyása sem egyszerű, fényképet készítenek rólad, leellenőrzik, hogy nem tartózkodtál-e többet, mint amennyit a vízumod enged. Szerencsére a thai sofőrünk amolyan mentor szerepét is betöltötte, terelgetett minket, mutatta az utat, hogy merre menjünk. Kellett is a segítség, mert akkora káosz és embertömeg volt nem túl bizalomgerjesztő alakokkal, hogy igencsak elveszettnek éreztük magunkat. Legalább egy órát kellett várni a kilépéshez, majd eltereltek minket egy csónakhoz (az egyikhez a rengetegből…), ez vitt át minket a túloldalon lévő Burmába. Eleinte nem nagyon értettük, mit csinál itt a határon ez a rengeteg ferdeszemű ember, mi azt gondoltuk, csak a fehér turisták, ahogyan itt nevezik őket, „farangok” rohangálnak mindenféle határokra vízumért. Aztán rájöttünk, hogy az a sok burmai, aki például Koh Taon is dolgozik, valószínűleg ugyanúgy megküzd a thaiföldi tartózkodásért, mint mi. Mert ha az ember jobban körülnéz, észreveszi, hogy a szakácsok, az útépítők, a palacsinta árusok, és még sorolhatnám ki mindenki, nem thaiok, hanem bizony burmaiak. Ők ugyanis a thai munkaerő töredékéért elvállalják az alantasabb munkát is.

A csónakban új idegenvezetőt kaptunk, valószínűleg ő lehetett a burmai mentor, ő biztosan a másik oldalon tud majd nekünk segíteni. Körülbelül 20 percig tartott a hajóút, ezalatt olyan szegénységgel és nyomorral találkoztunk, amit idáig még nem nagyon tapasztaltunk. Szeméthalom mindenütt, a házak roskadoznak a félig szétrohadt cölöpökön a vízben, a folyó ami tengerbe torkollik fertelmesen koszos, mindenfelől iszonyatos bűz árad... valami amerikai akciófilm részeseinek éreztük magunkat, ahogy ott ültünk a hajóban a két ország között a tengeren...

Óráknak tűnt, míg végre megpillantottuk a "Welcome to Myanmar" táblát. Ahogy kikecmeregtünk a csónakból, sürgettek minket, hogy siessünk, siessünk, nincs sok időnk, indulni kell vissza. A kikötőtől körülbelül 100 méterre lehetett a burmai bevándorlási hivatal, ahol már vártak minket a hivatalnokok. És valóban, a burmai idegenvezetőnk valami bennfentes lehetett, beszedte az útlevelünket és elkezdte sorban nyomni bele a pecséteket. Hát nem semmi... Az ügyintéző osztogatja a határállomáson a pecsétet. Ilyen is csak itt, Dél-Kelet Ázsiában fordulhat elő... No de nem is értem, mit csodálkozunk ezen, itt komplett iparág épül erre a visa-run rendszerre. Amint megkaptuk a pecsétet, máris terelgettek vissza minket a csónakba, indulni kell vissza, mert nagyon sok időt elvesztegettünk a kilépéssel. Míg a többi sorstársunk a pecsétjére várakozott, Atival átszaladtunk a szomszéd boltba, amit a helyiek "duty-free"-nek neveztek, de természetese semmi köze nem volt hozzá. Vettünk gyorsan bagóért egy karton Texas 5 nevű cigit és egy üveg helyi rumot. Mert azért ne felejtsük el, ma december 31-e, azaz szilveszter napja van, valamit illene vinni az esti buliba, feltéve ha odaérünk egyszer :). Álmomban sem képzeltem volna el magunknak ennél izgalmasabb szilvesztert ;)

Ahogy jöttünk visszafele a tengeren a kis csónakunkkal, megálltunk a semmi közepén egy épületnél, ahol kommandós egyenruhába öltözött emberek ültek. Itt kiugrott a hajónkból 3 karton sör, úgy látszik ez a kenőpénz, amiért nem zargatnak minket. Csak bekukkantott a csónakba egy thai Rambo kinézetű egyenruhás fickó, nagyon szigorúan méregetett minket, majd jelzett, hogy haladhatunk tovább. Aztán még egy rövid megálló következett, itt "Thai immigration" felirat szerepelt az épületen, előtte rengeteg csónak várakozott tele burmai emberekkel. No de mi ugye fizetős turisták vagyunk, a burmai idegenvezetőnk kipattant a csónakból, kezében az útleveleink másolatával, beadta ezeket a hivatalba, és már mehettünk is tovább. Ezek szerint itt is érvényes a thai szabály: fizess és minden el van intézve... Most már csak a thai határállomáson kellett megszereznünk a várva várt 14 napos pecsétet és indulhatunk is vissza :) Igen ám, de itt már 1/2 11-et mutatott az óra, és nekünk terv szerint 9-kor kellett volna visszaindulnunk a hajóállomásra. Csóválta is a fejét a thai emberünk, hogy baromi késő van... És hogy még bonyolítsuk egy kicsit a helyzetet, kaptunk egy olyan ügyintézőt a hivatalban, aki gyakorlatilag nem ismerte a billentyűzetet. Egy delikvens beléptetése kb. 2 percig tartott neki... és a sorban vagy húszan álltak előttünk... Ha jól számolom, akkor ez röpke 40 perc, tehát 1/4 12 előtt nem fogunk tudni visszaindulni, az út pedig alsóhangon is két óra a kikötőig. A hajónk pedig minden bizonnyal 13:00-kor elhagyja a kikötőt, nem valószínű, hogy 9 turistára fog várni vagy kétszáz ember... Kezdtünk Atival kétségbe esni: a következő hajó este 11-kor indul Chumponból és reggel 5-re van Taon. Csak nem fogjuk a szilveszter éjszakát egy éjszakai hajón tölteni???

Szerencsénkre a mentorunk intézkedett: hamarosan beült a hivatali székbe egy fiatal kislányka, aki csak úgy szórta ki az embereket :) Mikor mi sorra érkeztünk, nagy meglepetéssel fogadta az útlevelünket, úgy tűnt, hogy nem látott még ilyet. Forgatta, hogy melyik ország állampolgárai vagyunk, majd nézegetett egy nagy táblát, ami a hivatal falára volt kifüggesztve, ezen szerepeltek a különböző országok különféle besorolással, hogy ki melyik szabályba tartozik. Mi is rápillantottunk a táblára, és szerencsére megpillantottuk az országot "Hungary", még nagyobb szerencsére ugyanabban a kategóriában, mint a nyugat-európai országok. No de a kislánynak ez nem volt elég, először a szobában ülő kollégákkal kezdtek el tanakodni, majd telefonálgatás következett. No itt megint nagy ijedtség következett, vajon mi lehet a probléma az útlevelünkkel? De szerencsére egy-két percen belül kézbe vette a pecsétet és belenyomta az útlevelünkbe: 2012 január 14. Hála Istennek, nem potyára jöttünk :) 11 óra után pár perccel végzett az utolsó útitársunk is, tehát kevesebb mint két óránk maradt a visszaútra. Kérdezgettük a srácot mindannyian, hogy mi lesz most velünk, milyenek az esélyeink, ő persze nem biztatott minket, megjárta már jópárszor ezt az utat... Megindult az őrült iram visszafelé, Ati két kézzel szorította végig az előtte levő ülést, halálfélelemmel követte az útvonalat és végig kommentált: most a záróvonalon előzünk 5 autót, most 130 km/órával megyünk a megengedett 45 helyett, stb....

Egy óra előtt 10 perccel még nem pillantottuk meg a Chumpon táblát, ráadásul ezen a viszonylag nagy városon még keresztül kell vergődnünk, hogy eljussunk a kikötőig. Ekkor elkezdtem kétségbe esni. Mi még csak elleszünk a hajón szilveszter éjjel, legfeljebb kibontjuk a rumot, azzal koccintunk éjfélkor. De mi lesz az állatokkal? Már három napja folyamatosan durrogtatnak, el tudom képzelni, milyen tűzijáték-áradat lesz éjfélkor. Úgy terveztük, Lucifert majd beengedjük a szobánkba és beadunk neki egy Xanaxot, mielőtt elindulunk a buliba, így majdcsak átvészeli az éjszakát. Így ki fogja neki beadni a gyógyszert, ki fogja beengedni a szobába??? Percenként néztem az órát és imádkoztam, hogy elérjük a hajót... Egy órakor értünk a városba, ahol ráadásul dugó is volt, nehezen haladtunk.... Elvesztettük a reményt, a hajónk biztosan elindult... Dórit kell megint megkérnünk, de vajon fog-e tudni segíteni nekünk?

Egy óra után 10 perccel értünk a kikötőbe szakadó esőben, és legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre megpillantottuk a katamaránt :D Hatalmas tömeg volt mindenütt, millió turistával, akik arra várakoztak, hogy elindulhassanak Koh Taora, hogy ott töltsék a szilvesztert. Az égiek azt akarták, hogy elérjük a hajót: akkora hullámokat küldtek, hogy nem tudott időben kihajózni a kompunk :D Hurrá, hurrá, hurrrrááááá, sikerült, elértük :DDD Nem volt esőkabátunk, így ronggyá áztunk, de ezen már csak nevetni tudtunk. Nagyjából 40 percet várakoztunk, amikor elindult a tömeg a hajóra. Amíg sorban álltunk, hogy beszállhassunk a kabinba, csurgott rólunk az esővíz, mindenünk elázott, de semmi nem számított, csak hogy feljussunk a hajóra. Óriási csoda volt valóban, hogy ezen a hajón ültünk, az úton idefelé semmi esélyét nem láttuk ennek, bár bármit megadtunk volna érte, hogy így legyen...

Elfoglaltuk a helyünket, majd betettük a fülünkbe a fülhallgatókat és elindítottuk a zenét, hogy kikapcsoljuk a körülöttünk lévő zajokat: a helyet kereső utasok tülekedését, a hányingerrel küszködő emberek öklendezését, a hangszóróból érkező thai tájékoztató szöveget, egyszóval mindent. Semmi másra nem vágytunk, csak egy kis nyugalomra. Én is elindítottam a zenelejátszót, hogy eltereljem a figyelmemet a méteres hullámokról és a rosszulléttől. Felcsendültek a jól ismert zenék: az Álomhajó, a 220 felett, az Induljon a banzáj, a Balatoni nyár...  És ekkor elkezdtek peregni a könnycseppek az arcomon... ahogy előjöttek az emlékek a korábbi bulikról, a Neoton koncertekről, a szilveszterekről, hirtelen kifakadt belőlem valami hiányérzet, hogy itt fogjuk kettesben az otthonunktól 9000 km-re köszönteni az új évet... Se család, se barátok, se senki, csak mi ketten... Pár percig tartott ez a melankólikus hangulat, majd összeszedtem magam, hogy mit szomorkodok én itt, hiszen gyönyörű helyen vagyunk, meleg van, nem fázunk, egy ugrásra lakunk a tengertől. De legalább kijött belőlem minden, ami így az ünnepek után összegyűlt, hiszen mégiscsak ez volt az első karácsony és ez lesz az első szilveszter, amit távol a szeretteinktől töltünk.

Délután négy órakor futott be a hajónk Koh Taora, kellőképpen kimerülten és elfáradva érkeztünk haza. Legkevésbé a bulihoz volt kedvünk, leginkább egy alvás volt az, amire abban a pillanatban vágytunk. Tanakodtunk is Atival, hogy mi tévők legyünk, végül úgy döntöttünk, nem maradunk otthon. Ki tudja, lesz-e még egyszer az életben ilyen szilveszterünk, amit nyári ruhában, mezítláb a homokban táncolva tölthetünk 26 fokos melegben. A szokásos többórás készülődés így elmaradt, a hajmosás és a smink helyett inkább egy egyórás pihenést választottam. Nahát, mennyit tud változni az ember röpke 3 hónap alatt :) Még elrendezgettük a kisállataink sorát, majd igen fáradtan, de annál nagyobb kíváncsisággal vetettük bele magunkat a szilveszter éjszakába, hiszen Koh Tao híres a fergeteges szilveszteri hangulatról és tűzijátékokról.

Nem bántuk meg a döntést, valóban feledhetetlen volt számunkra ez a szilveszter, nem csak az éjszakai buli, hanem az azt megelőző kirándulás miatt is :D

Már többször említettem, hogy a karácsonyi hangulatot itt nem nagyon lehetett érezni és élvezni (vagy nem élvezni?), mivel forróság van, 7 ágra süt a nap, nem láttunk készülődő, vásárló, tolongó embereket, nem szólt a Jingle Bell vagy a Last Christmas a hangszórókból. Viszont egyre több helyen állítottak a thaiok karácsonyfát, aminek a jelentéséről vagy hátteréről valószínűleg fogalmuk sincs, de kedves gesztus tőlük a turisták kedvéért. Ráadásul mindenféle karácsonyi ajándékcsomagokkal vannak teli az üzletek, melyeknek az az érdekességük, hogy egyféle termékből áll az egész csomag :)

Atival úgy terveztük, hogy mi sem fogunk az idén nagy jelentőséget tulajdonítani a karácsonynak, nem állítunk fát és nem vásárolunk ajándékot egymásnak.

Azért én titokban nézegettem a kis műfenyőket az üzletekben, de elég drágának tartottam őket, a díszeket pedig különösen: 100 bahttól kezdődnek a díszek, és ezalatt ne szép üveggömböket képzeljetek, hanem az egyszerű kis papírból készült dobozocskákat masnival átkötve.

Végül betévedtem egy kis ruhaüzletbe, ahol láttam kitéve pár műfenyőt és díszt egész  jó áron. Na, akkor mégiscsak lesz karácsonyfánk? :) Kiválasztottam a legkisebb fát, kb. 40 cm-es lehet, vettem hozzá pár darab díszt, összesen 200 bahtot költöttem. Ennyit csak megér, hogy némi karácsonyi hangulatot varázsoljak az otthonunkba, nem igaz?

Ati persze mit sem sejtett az egészből… És ugye ajándék nélkül nem karácsony a karácsony, valami apróság mégiscsak kellene a fa alá. Mivel Ati motorkulcsa egy madzagon lóg, vettem neki egy cápás kulcstartót, ami még ráadásul sörnyitóként is funkcionál. Nagy izgalommal vártam haza Atit a feldíszített karácsonyfával, még zenét is bekészítettem a laptopra: be volt élesítve a youtube-on a „Mennyből az angyal” :)

24.-e ide vagy oda, itt Thaiföldön csúcsszezon van, nem, lehet egy búvároktatónak lábat lógatnia december végén, természetesen Atinak is dolga volt. Sőt, még délutánra is tudtak volna neki feladatot adni, de azt a neves napra való tekintettel szerencsére le tudta mondani. Mikor hazaért, rendesen meg is lepődött Ati, és nagyon örült a meglepinek. Azért hozzám is eljött a Jézuska (hát persze, hiszen jó kislány voltam :D), kaptam egy nagyon szép thai stílusú táskát :)

Délután pihentünk egyet, hogy rákészüljünk az esti partira, ráadásul másnap hajnalban indulni kellett Samuira. 7-re voltunk hivatalosak a búváriskola bárjához, ahol vacsorával vendégelte meg a Crystal az egész csapatot.

Miután megvacsoráztunk, indult a buli, de nekünk sajnos nem tarthatott sokáig, mert másnap reggel 4:50-kor kelni kellett. A kajamaradékokat a helyi kutya takarította el, ami ellen itt Thaiföldön természetesen senkinek nincs kifogása :)

Karácsony első napján a Crystal zárva tart, hogy mindenki ki tudja pihenni az előző estét, emiatt kellett erre a napra időzítetnünk a vízumügyintézést. Mert Atinak aztán folytatódik a tanfolyam 26.-án, dacára karácsony másnapjának…

 A 25.-ei eseményeket már ismeritek, 26.-án pedig reggel 7-kor újabb tanfolyam indul Atinak, így nincs idő pihengetni, ünnepelni. A búváriskola tele van tanulókkal, ugyanolyan napnak tűnik karácsony másnapja itt, mint bármelyik átlagos hétköznap.

Az utolsó napjainkat sajnos beárnyékolta a vízum körüli mizéria, így nem mondhatjuk, hogy ez volt életünk legszebb karácsonya, de hogy az egyik legemlékezetesebb, az biztos :) Reméljük, pár hét múlva, az újabb (és valóban :D) egyéves tanulói vízummal a kezünkben már csak mosolyogni fogunk a történeten.

Hát így telt itt a karácsony nálunk, Koh Taon.

A két ünnep között természetesen ugyanúgy zajlik az élet a búváriskolában, mint mindig: Ati elfoglalt, gyűjti a kártyákat, én pedig teszem a szokásos kis dolgaimat.

Szilveszter előtt még be kellett neveznünk egy visa-runra Burmába, hogy ne január elsején kelljen utaznunk, ha már a karácsonyi partit félbe kellett szakítanunk a másnapi út miatt, legalább a szilvesztert ne kelljen. Hát ez egy különösen emlékezetes kirándulás volt, mindenképp megér egy újabb blogbejegyzést.

Szilveszter napján délután 4 órakor érkeztünk vissza a kis szigetünkre Burmából, kellőképpen kimerülten és fáradtan, miután nem sok híján az éjszakai hajón koccintottunk Atival az új évre. De szerencsére megérkeztünk, kezünkben egy 14 napos tartózkodásra jogosító pecséttel az útlevelünkben :)

Délután még pihentünk egy órácskát, majd kezünkben egy üveg burmai rummal vágtunk bele a szilveszter éjszakába. A parti az egyik búvároktató kolléga lakásán kezdődött, itt volt a gyülekező, majd éjfél előtt nem sokkal egy tengerparti bárban kötöttünk ki, mert állítólag itt a szigeten kihagyhatatlan az éjféli tűzijáték. Hát valóban az volt, nem kellett csalódnunk :) Éjfél előtt visszaszámlálás tömegesen (persze angolul :D), majd fergeteges tűzjáték következett.

Feledhetetlen érzés volt 26 fokos kellemes melegben, kisruhában, mezítláb a homokban köszönteni az új évet :) Még élveztük egy darabig a tűzijátékot és a tűzzsonglőrök játékát, de már éreztük, hogy fogy az energiánk, hiszen pár órája még Burmában voltunk. Hajnali kettő körül, kellőképpen elfáradva, de csodaszép élményekkel tértünk nyugovóra.

Az újév sajnos kényszerpihenővel kezdődött: mindkettőnket utolért valami hányásos-hasmenéses gyomornyavaja :( Tegnapelőtt éjjel arra ébredtem, hogy reszketek, ráz a hideg, és hányingerem van. Másnap reggel Atinál is hasonló tünetek jelentkeztek, neki sajnos iszonyatos végtagfájdalommal is párosult. Reméljük, nem valami komolyabb vírus talált meg minket, és pár nap múlva jó hírekkel jelentkezünk :) Hát így indult nálunk az újév, pár napos ágybanfekvésre kényszerültünk, biztosan azt akarták az égiek, hogy végre pihenjünk egy kicsit. Lassan három hónapja érkeztünk, de pihenni még nem nagyon volt időnk. Na, most legalább bepótoljuk :D