Blog by Timi & Ati from Koh Tao

A történet idén nyáron kezdődött, amikor is a thai hadsereg átvette a kormányzást és elhatározta, hogy rendet tesz a külföldiek thaiföldi tartózkodásával kapcsolatban. Akkor nekünk épp tanulói vízumunk volt, hozzá kell tenni, hogy Koh Taon a búvároktatók 90-95 %-a turista vízummal élt és dolgozott akár 5-10 éve a szigeten. Amíg nem zavartál senkit és semmit, és csak tetted szépen a dolgod, addig a hatóságok sem zargattak téged, hagytak élni és dolgozni. Hiszen ez a kis sziget (23 km2) nagyjából 55 búváriskolát tart el, a világon itt képzik a legtöbb búvárt. A thaiok pedig nem kimondottan vízi sportokat kedvelő emberek, tehát a mi munkánkat jóformán csak külföldiek tudják végezni. Ha mi nem lennénk, ez a sziget gyakorlatilag lehúzhatná a rolót. Nem lenne semmi baj a hivatalos itt-tartózkodással és munkavállalással, csak elég nehézkesen megy az ügyintézése. Ezért választotta idáig (szinte) mindenki a könnyen járható utat.

No de a hadsereg ugye bekeményített, elkezdték ellenőrizni az iskolákat, jöttek a bevándorlási hivataltól rendszeresen, mi pedig lapítottunk és azon izgultunk, el ne kapjanak minket. Aztán volt ugye az utolsó vízum hosszabbításos históriánk, amiről részletesen be is számoltam – az volt az utolsó csepp a pohárban. Eldöntöttük, hogy vagy tovább állunk máshová, vagy pedig legálissá tesszük valahogyan az ittlétünket.

Hosszasan tanakodtunk Atival, mi tévők legyünk, végül úgy döntöttünk, ha sikerül, maradunk még egy darabig. Csodálatos munkánk van, a 28-30 fokos tengervízben mutatjuk meg az embereknek a víz alatti csodát, mind a kettőnknek kifejezetten jó munkahelyet sikerült találnunk. Jó barátokra leltünk, ha végigmotorozom a szigetet, ismerős arcok jönnek velem szemben. Van jó fodrászom, masszőröm, visszaköszön az utcán a hentes és a motorszerelő, egy szóval otthon érezzük itt magunkat. És persze ami szintén nem elhanyagolandó: gyönyörű környezetben élünk, mindig nyár van, nap mint nap a tenger sós levegőjét szívjuk.

Szóval akkor maradjunk... nézzük csak, milyen lehetőségeink vannak: élhetsz itt hosszú távon nyugdíjas vízummal – hát ez még kicsit odébb van... Feleségül mehetnék egy thai fickóhoz, Ati pedig elvehetne egy thai leányzót – na, ezen erősen elgondolkodtunk, de végül elvetettük a gondolatot :D Akkor egyetlen megoldás van, a business vízum munkavállalói engedéllyel. Elkezdtünk utánajárni a dolgoknak, és akkor szembesültünk a tényekkel, hogy ez elég bonyolult és rendkívül költséges vállalkozás. De sajnos egyetlen járható út révén belevágtunk. Először is alapítanunk kellett egy céget, ehhez összesen 5 emberre van szükség a mi esetünkben ahhoz, hogy a leginkább kifizetődő legyen. Egyelőre négyen vagyunk a cégben, az ötödik tagot még keressük. Aztán ha megvan a cég, igényelni kell a thai munkaügyi minisztériumtól egy hivatalos levelet, mellyel jóváhagyják a kérelmünket a business vízumhoz. Ezeket természetesen egy helyi ügyvéd intézte, nekünk csak perkálni kellett :) Mikor meglett minden papír, akkor elkezdtük szervezni az utat. Ugyanis minden thai vízumot egy külföldi thai nagykövetségen lehet megigényelni, tehát el kell hagyni az országot, hogy az utazási irodák is meg tudjanak élni valamiből. Ők szervezik a visa-run nevű utakat a több ezer Thaiföldön élő külföldinek, egy teljes iparág épül erre ebben az országban. Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy Malájziába menjünk, mert ott a leggördülékenyebb az ügyintézés. Három célpont közül tudtunk választani: két thai-maláj határ menti város, ezek vannak a legközelebb, Penang a nyugati, illetve Kota Bharu a keleti oldalon, vagy pedig a főváros, Kuala Lumpur. Penangban már voltunk egy hasonló túrán 3 napot, Kuala Lumpurba nyáron tervezünk menni a családdal, így végül Kota Bharu mellett döntöttünk. Ez a leggyorsabb, és van egy helyi cég igen jó kapcsolatokkal, aki elintézi a vízumot pár óra alatt, ellentétben a hivatalos egy- vagy kétnapos várakozási idővel.

Egyetlen egy utazási iroda van Koh Taon, akik Kota Bharuba szerveznek visa-runt, náluk igen olajozottan megy minden, viszont igen borsos az ára: a 3 napos út fejenként 6.000 bahtba, azaz kb. 42.000 ft-ba kerül, erre jön még rá a vízum díja. Mehettünk volna saját szervezésben is, de nem akartuk kockáztatni annak a lehetőségét, hogy esetleg a nagykövetség valami hibát talál a papírokban, és visszaküldenek minket, aztán megtehetjük az utat még egyszer.

Így befizettük az utat és szombaton délelőtt elindultunk komppal az utunkra. Maga az utazásszervező cég Koh Samuin található, és mivel a találkozó egy olyan szárazföldi kikötőben volt, ahová Koh Taoról nem megy komp, ezért nekünk elég kacifántosan kellett eljutnunk a szárazföldre, először Koh Samui szigetére, majd onnan egy taxival egy másik kikötőbe, majd végül a szárazföldre.

                                         Ko Samuin reggeli közben, a hajóra várva

                         Az étteremben a macska az asztalon - szokás szerint :)

Délután 2-kor érkeztünk meg, ahol már várt minket az utazási iroda tulajdonosa, a svájci Herbert. Herbertről már sokat hallottunk barátoktól, akik korábban ugyanezt az utat vele tették meg, annyit tanácsoltak, hogy mindig csináljuk azt, amit mond, akkor minden rendben lesz.

Az első benyomás Herbertről, hogy kiabál, de rettenetesen. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy katonatisztet, az útról meg mindjárt az elején kiderült, hogy nagyjából egy kiképzőtáborba érkeztünk. Hozzá kell tenni, hogy 56 fővel indult a mi kis túránk, ennek kb. 70 %-a orosz (már ha ez mond nektek valamit :D), szóval valószínűleg megvolt az oka Herbert stílusának.

Mindjárt az elején elmondta, hogy ne kérdezzen tőle senki semmit, nem fog mindent 56x elmondani, mindent a maga idejében el fog magyarázni, de jól figyeljünk oda, mert többször nem mondja el, és aki nincs ott a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, annak pechje van.

Az első szakaszt minibuszokkal tettük meg a szárazföldi kikötővárosból egész a maláj határig. Természetesen Herbert osztotta be, hogy ki melyik minibuszba ül, megvolt az ültetési rend tekintet nélkül arra, hogy ki kivel érkezett :) Mi Atival szerencsére egy minibuszba kerültünk, de a barátokat nem feltétlenül tette egy helyre. Reklamálásnak természetesen helye nincs.

                                                        Ati a minibuszban

Közölte Hebert, hogy összesen 2x fogunk megállni, nem érdekli se dohányos, se hasmenéses, se semmi. Addig tartogassa mindenki a baját magában, ne kérje a sofőrt, hogy álljunk meg, mert nem fogunk. Ha megáll a busz ellenőrzésre, tilos kiszállni, aki kiszáll, ott marad. A két szünet ideje is adott volt, egy perccel sem több, aki nem ült a helyén induláskor, az sajnos ott marad. És valóban hallottunk már korábbról esetet, amikor tényleg otthagytak valakit. Gondolhatjátok, hogy éreztük magunkat, mint valami kisiskolások, természetesen jóval idő előtt mindig ott voltunk, nehogy ottmaradjunk valahol a semmi közepén. Persze érthető a dolog, mert 56 embernél ha csak pár emberre kell várni, már borul az egész rend. 15 éve szervez Herbert hasonló utakat, tehát van tapasztalata bőven.

A tervezett két megálló után éjfél körül érkeztünk a határ menti városba (a nevéről fogalmam sincs), ahol egy szállodában szállásoltak el minket. De nem lehetett ám elmenni lefeküdni aludni, mindenkinek be kellett menni egyből egy konferencia terembe (még wc szünetet sem kaptunk a hosszú út után...), és az utolsónak be kellett zárnia maga után az ajtót, hogy innentől senki se ki, se be. Kimenni azért nem, hogy amíg az összes 56 emberrel nem végzett, addig ne szállingózzanak egyesével kifelé az emberek, hanem mindenki egyszerre mehessen aludni.

Az egyik szerencsétlen delikvensnek sürgős dolga akadt és kb. 5 perc késéssel próbált volna bejönni a terembe, természetesen hiába, mert az ajtó ugye zárva volt. A párja már bent volt, ő odament az ajtóhoz, hogy beengedje, és próbálta volna elmagyarázni Herbertnek, hogy wc-re kellett mennie. Erre Herbert teljesen kikelt magából, mert megmondta, hogy TILOS kinyitni az ajtót, felpattant, odarohant az ajtóhoz, és üvöltött, hogy „Stay outside – azaz maradj kint". És visszazárta az ajtót. Hát itt mindenki behúzta fülét-farkát, rájöttünk, hogy ennek fele sem tréfa, tényleg komolyan kell venni az utasításokat...

Megbeszéltük a másnap reggeli menetrendet, illetve Herbert beszedte az összes papírunkat, ami a vízumhoz kellett. Itt hozzá kell tennem, hogy ő az egész éjjelt azzal töltötte, hogy átnézte az 56 ember összes papírját (nekünk a business vízumhoz kb. 50 oldalnyi anyagunk volt), hogy reggelre kiderüljön, hiányzik-e bárkinek bármi, ami esetleg még másnap reggel pótolható.

Így mi hajnali ½ 2-kor kerültünk ágyba, másnap reggel 5-kor volt az ébresztő.

Kaptunk egy gyors reggelit, majd pontban 6-kor indultunk át Malajziába a nagykövetségre. Ahogy elértük a határt, ki kellett szállnunk a minibuszokból, itt taxikkal folytattuk az utat (klíma nélkül, 35-40 fokban), nagyjából egy órát mentünk, míg elérkeztünk Kota Bharu városába.

Itt egy kávézóban volt egy eligazítás, ahol lépésről lépésre elmondta Herbert a nagykövetségen lezajló folyamatot.

                       Ati rettentően koncentrál Herbertre az eligazításon :)

Mellesleg vasárnapi napot írunk, amikor ugye a hivatalok zárva vannak, tehát a kapcsolatok valóban megvannak :)

A menet szó szerint a következő:

1. mindenki kiszáll a taxiból a nagykövetség előtt és odamegy a bajárathoz (tilos rágyújtani és szemetet eldobni, aki rágyújt, mehet is haza.)

2. egyszerre bemegy mindenki, és köszön hangosan: Good morning!

3. mindenki leül és vár 2 percet

4. mindenki feláll és elköszön: Arrivederci! Nem, nem Good bye!, hanem Arrivederci!!

5. mindenki visszaszáll a taxiba

Hát ez volt az instrukció, eddigre már mindenki tudta, hogy mire számítson Herberttől, így senkinek nem jutott eszébe rendetlenkedni, rágyújtani, szemetelni, stb.

Az egésznek a célja valószínűleg az volt, hogy meg kellett jelenjünk a nagykövetségen, az összes többit már Herbert intézte. Minket elvittek a taxik egy bevásárló központba, ahol nagyjából 4-5 óránk volt shoppingolni. Atival kettváltunk, ő a műszaki részlegre ment, én pedig először az illatszer üzletekbe, majd az élelmiszer áruházba. Félév után az első rendes bevásárlás! Leírhatatlan érzés :D

Legnagyobb örömömre (ez volt a legjobb az egész úton :D) találtam konzerv őszibarackot. Ennek annyira megörültem, hogy a nagyobb kiszerelésből mindjárt vettem is 4 dobozzal – Ati legnagyobb örömére, mert neki kellett cipelnie :D Képzelhetitek, mennyire jól esik egy kis hazaihoz hasonló gyümölcs, miután 2 év alatt egyszer voltam otthon, az is márciusban, amikor persze semmilyen friss gyümölcs nincsen. Aki ismer, tudja, mennyire nagy gyümölcs evő vagyok, így ez a barackkonzerv számomra eszmei értékkel bír :) Kaptam ugyan anyutól meggy- és sárgabarack befőttet, de azt majd karácsonyra tartogatom.

Na szóval megvolt a nagy bevásárlás, én sok finomsággal, Ati pedig egy új mobiltelefonnal zárta a túrát. Ati számára a nap fénypontja természetesen a Mc Donald's volt, mind minden visa-run út alkalmával, nekem pedig a Dunkin Donuts :)

4 órakor nagy izgalommal érkeztünk a találkozó pontra, mert a legkevésbé sem voltunk biztosan benne, hogy meglesz-e a vízum. Ha valami hiányzik, akkor az pótolni kell, és az egy újabb ilyen utat jelent. De Herbert ezúttal ügyesen lobbizott értünk, az 56 főből talán 2 ember járt csak sikertelenül. Nagy kő esett le a szívünkről, mert ezek szerint nem volt hiábavaló az utunk.

Felszabadultan indultunk neki a visszaútnak, ami gyakorlatilag zökkenőmentesen zajlott. Taxival vissza a thai határra, ott megkaptunk a business vízummal járó 3 hónapos pecsétet (erről mindjárt bővebben), a thai határtól a minibuszokkal nagyjából 6 órát utaztunk Haat Yai városába, ahová éjfélkor érkeztünk és kettőig várakoznunk kellett, hogy továbbinduljunk. Rafinált azért Herbert barátunk, mert a saját éttermében volt a 2 órás várakozás, tehát éjszaka lévén nem nagyon volt más választásunk, mint nála költeni a pénzt :)

Hajnali kettőkor tovább a kikötőbe, reggel 6-kor indult vissza a hajó Koh Samuira (mert ugye még mindig nincs innen közvetlen komp Koh Taora ;)), majd Koh Samuiról vissza az otthonunkba.

                                        A kompon Nők Lapját olvasva

A pecsétre visszatérve: sajnos ezzel még nincs megoldva a dolog, mert ezzel az úttal még csak a business vízum van meg, munkavállalási engedély nincs. Ez is ügyesen van kitalálva, a kettőt együtt nem kaphatod meg, ugyanis a munkavállalási engedélyt nem állítják ki semmilyen más vízumra, csak a business vízumra. Tehát most megvan a business vízum, lehet megigényelni a munkavállalási engedélyt. És itt is tipikus thai logika: elvileg nem dolgozhatsz munkavállalási engedély nélkül, de ahhoz, hogy azt megigényeld, csomó dolgot be kell nyújtani, többek között olyan kényképeket, melyen dolgozol :D

Így lesz egy újabb fantasztikus visa-run utunk 3 hónap múlva, amikor is megigényelhetjük a munkavállalási engedélyt és az egy éves vízumot. De ne gondoljátok, hogy az egy éves vízummal valóban egy év nyugalmad van: három hónapra kapsz mindig csak pecsétet, és három havonta el kell hagynod az országot egy újabb három hónapos pecsétért :D Hát így működnek itt a dogok Thaiföldön.

                                        Ez lett a bevásárlókörút eredménye :)

A történet úgy kezdődik, hogy elérkezünk a szokásos 3 hónapos vízum-hosszabbításos procedúránkhoz. Ugyanis hiába van Thaiföldön 1 éves vízumod, háromhavonta be kell jelentkezned a bevándorlási hivatalnál egy pofavizitre, és ekkor kapsz egy tartozkodásra jogosító pecsétet újabb három hónapra.

Mi a phuketi körzetbe tartozunk, ami 4 órás hajó- és 4 órás buszos útra van Koh Taoról.

Joggal kérdezhetitek, hogy nem találtunk volna-e közelebb nyelviskolát? Természetesen találtunk volna, csak egyrészt itt voltak kapcsolataink, másrészt idáig a távolságnak semmi jelentősége nem volt, hiszen csak el kellett küldenünk 3havonta az útleveleinket az iskolának és ők elintéztek helyettünk mindent.

Július elején ott szerepelt a naptáramban a figyelmeztetés, hogy útleveleket Phuketre küldeni. Írtam egy emailt az iskolának, hogy akkor a szokásos módom megint küldöm az útleveleket, hogy számítsanak rá. Másnap jött a válasz, hogy a katonai puccs óta sajnos szigorodtak a szabályok, nem tudják helyettünk elintézni a dolgot, személyesen kell megjelenni. Futottam még egy kört, hogy nem lehet-e valahogy mégiscsak elintézni... - ha értitek, mire gondolok, de sajnos nem.

Ráadásul úgy készüljünk, hogy előtte be kell menni még az iskolába fotózkodni, hogy valóban rendes diákok vagyunk és ott ülünk az órákon. Aztán 10 perc múlva újabb email, hogy kell egy phuketi lakcímet is adni, meg a tulajdonos telefonszámát, hogy le tudják ellenőrizni, valóban ott lakunk-e. És még hab a tortán, hogy a lakcímen is kell fotót csinálni magunkról, ráadásul olyat, ahol látszik a házszám is. Paffff. Na, ez az első pofon. Először is honnan szerezzünk szállást olyan szállásadóval, aki igazol bennünket? Aztán mennyi időbe és pénzbe fog telni ez az egész? Phuket elég nagy sziget helyenként erős forgalommal. Motort nem fogunk tudni bérelni, mert ahhoz le kellene adnunk az útleveleinket. Hát akkor marad a taxi, ez viszont a távolságok miatt nem lesz egy olcsó mulatság. Hosszas agytörés és kapcsolatkeresgélés után sikerült találnunk valakit, aki megengedte, hogy megadjuk a címét. Szuper, első kihívás megoldva. :D

Akkor lehet szervezni az utat. Akárhogy is számolom, ha az éjszakai hajóval megyünk - és ez a legkézenfekvőbb megoldás -, délelőtt 11 előtt nem érünk Phuketra. Onnan még el kell taxizni a szállásunkra fényképezkedni, aztán az iskolába a papírjainkért illetve szintén további fotókért. Ezután mehetünk csak be a bevándorlási hivatalba. A legszerencsésebb esetben sem fogunk odaérni délután egy előtt. Az iroda ½ 5-ig van nyitva, talán addig végzünk. Mi naivak azt hittük, hogy aznap érvényes vízummal fogunk távozni.

A történet ehhez képest így alakult: először is a legvacakabb éjszakai hajóval mentünk, ami létezik. Páran az olvasók közül már megtapasztalták, milyen „kalandos” út ez. Nagyjából 60 cm széles matracok szorosan egymás mellett, hogy minél többen beférjenek.

                                                    "Luxus" hajóút éjszakai komppal

Hajnali ½ 6-ra értünk Surat Thani kikötővárosba. Innen egy tuk-tuk elvitt minket az utazási irodához, akik a buszos utat szervezték.

                                                           A buszra várva

                                     Ezt a táblát a vécében találtam, muszáj vot lefotóznom :)

Itt várakoztuk reggel 7-ig, mikoris megjött értünk a minibusz, majd összeszedett még 12 ember, nehogy deficites legyen az út. A biztonság kedvéért még volt bent egy sámli is, hátha azt a 'helyet' is el tudják adni :)

Délelőtt 11 körül érkeztünk meg Phuket szigetre, ahol megálltunk egy utazási irodánál, és itt mindenkit meginterjúztattak, hogy hová szeretne eljutni. Ez nagyon kedves gesztus volt tőlük, csak itt mi már tűkön ültünk, mert addigra már szerettünk volna az iskolában lenni. Itt volt egy kis színjáték, ugyanis szerettem volna megtudni, hogy pontosan hol is vagyunk. Gondoltam, utána eldöntjük, hogy érdemes-e még furikáztatnunk magunkat a többi utastársunkkal, vagy jobb lesz inkább taxit hívni, hogy ne veszítsünk még több időt. Nem is tudom, mire számítottam, a hölgy az irodában természetesen nem tudta (vagy nem akarta) megmutatni a térképen, hogy hol vagyunk, és igencsak ingerült lett, hogy mi a fenét akadékoskodunk mi itt. Pár perc huzavona után kihajítottak minket, hogy csináljunk, amit akarunk. Úgy látszik túl nagy kérés volt megtudakolni, hogy épp hol vagyunk :D

No mindegy, gondoltunk, fogunk egy taxit. Elindultunk a város felé, amikoris belebotlottunk egy hotelba. Besétáltam és megkérdeztem, tudnak-e nekünk taxit hívni. Itt ugyan nagyon készségesek voltak, de sajnos várakozni kellett, ráadásul nem is keveset, fél órát. Na, gondoltam, ha itt ilyen taxi hiány van, akkor megvan a következő vállalkozás ;) Nagy sokára végül megérkezett a taxi, mely egy vadiúj 12 személyes minibusz volt, mert nem tudtak másikat küldeni.

Megadtuk a sofőrnek a szállásunk címét, ahova egy fotó erejéig tartottunk, de persze fogalma sem volt, merre lehet. Ati ekkor bevetette a GPS-ét, és elindultunk megkeresni a lakásunkat :D Nem kis időbe tellett, ugyanis az az utca, ahol laktunk, kb. 20 km hosszú és házszámok nemigen vannak kirakva. Így nagyjából 4-5 megállás és kérdezősködés után megtaláltuk, hogy hol lakunk :)

Megcsináltuk a két fotót és egyből siettünk is tovább az iskolába, ahol először szintén csináltak rólunk képeket, hogy szorgosan tanulunk, majd összegyűjtötték a kb. 50 oldalnyi paksamétát és utunkra bocsátottak minket. Valamivel 2 előtt értünk a bevándorlási hivatalba, meg is kaptuk a sorszámot. Azt gondoltuk, még aznap végzünk, hiszen ½ 5-ig vannak nyitva, így az éjszakai hajót is el tudjuk érni.

Bevándorlási hivatal 1-es felvonás

Ez a felvonás elég rövidre sikerült, ugyanis az ügyintéző azonnal kiszúrta, hogy valami elírás történt a papírjainkban: az egyik lapon az állt, hogy kezdő, a másikon pedig, hogy haladó tanfolyamra járunk. Hát ez öreg hiba, nyomás vissza az iskolába helyesbítésre. Próbálkoztunk olyan megoldással, hogy az iskola elküldi nekik faxon vagy e-mailen, de természetesen szó sem lehetett róla. Jöjjünk vissza másnap reggel, mert aznap már úgysem fogunk újabb sorszámot kapni.

Hát nem volt más választásunk, visszamentünk az iskolába a helyesbített papírokért, aztán nyakunkba vettük Phuket várost. Elmentünk olyan helyekre, ami nekünk luxusnak számít: Mc Donalds, KFT, shopping center, piac.

                                                 Kedves ismerősünkkel, Mónival a KFC-ben

Jól beettünk és bevásároltunk, aztán megjutalmaztuk magunkat egy talpmasszázzsal végül levezetésként egy koktéllal. Este 9-re már jó fáradtak voltunk, hiszen a rozoga éjjeli kompon igen keveset aludtunk.

Másnap reggel igen nagy lelkesedéssel indultunk el a hivatalba azzal a tudattal, hogy ma indulhatunk vissza haza.

Bevándorlási hivatal 2-es felvonás

Reggel nyitás előtt érkeztünk, de végül csak a 13-as sorszámot kaptuk – nem baj, de legalább szerencsét hoz (remélhetőleg). 11 körül kerültünk sorra, szerencsénkre ugyanahhoz az ügyintézőhöz, akihez előző nap. Szuper, gondoltuk, hiszen ő már átnézte az összes papírunkat, a hibát javítottuk, minden rendben lesz. Ehhez képes közölte, hogy jöjjünk vissza jövőhét kedden. Aznap csütörtököt írtunk, másnap egy 4 napos buddha ünnep kezdődött, így legközelebb csak kedden volt ügyfélfogadás.

Mivel vártak minket az otthoni teendőink és persze a kiskutyánk, nem szívesen maradtunk volna ott keddig. Ugyanakkor hivatalosan ott lakunk egy köpésre, tehát nem igazán lehetett kibúvót találni, hogy miért is ne tudnánk kedden visszamenni. Ati gyorsan rögtönzött, hogy az ünnepeket Huahin városában terveztük tölteni a barátainkkal (ez egy kisváros kb. 600 km-re Phukettől). Na, ezt lehet, hogy nem kellett volna... Az ügyintéző bedühödött, hogy mit kirándulgatunk mi, mikor ők visszarendeltek minket, mellesleg nekünk iskolai elfoglaltságunk lenne, majd beküldött minket a hivatalvezetőhöz. Ő egy huszon-egynehány éves, rendkívül unszimpatikus, arrogáns és állandóan kajánul mosolygó illető volt. Próbálkoztunk nála is a sztorival, de azonnal el akart küldeni minket, hogy nem érdekli, jöjjünk vissza jövőhét kedden. Atival ott álltunk az irodája előtt és tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Nincs mese, tovább szóba sem állnak velünk, vissza kell jönnünk. Ott toporogtunk két szerencsétlen az ajtója előtt, de ő ránk sem hederített. Visszaballagtunk az első ügyintézőnkhöz, aki valószínűleg megszánt minket, és megkérdezte, hogy akkor 1 hét múlva vissza tudunk-e jönni. Kérdeztük, hogy miért kell visszajönni, miért nem tudjuk most elintézni a vízumot. Azért, mert le akarják ellenőrizni, hogy valóban ott lakunk-e és valóban járunk-e az iskolába – hangzott a válasz. Természetesen nem tudtunk mit tenni, szorgosan bólogattunk, hogy hogyne, egy hét múlva vissza tudunk menni. Azért a hosszabbítási díjat még beszedték tőlünk, aztán elengedtek minket ezzel a kedves megjegyzéssel: ha nem vagyunk jó tanulók, akkor mehetünk vissza haza Magyarországra.

Annyit tudni kell az egész thai vízum históriáról, hogy rengetegen élnek és dolgoznak külföldiek turista és tanulói vízummal. Most, hogy átvette a hadsereg az irányítást, megpróbálják leellenőrizni a vízumokat. Mindez rendben is volna, csak az a helyzet, hogy nem egyszerű itt Thaiföldön olyan vízumot szerezni, amellyel legálisan lehet dolgozni. De ha az esetleg sikerült is a delikvensnek, akkor is el kell hagynia az országot háromhavonta, és egy ún. visa-run hercehurcát végigcsinálni. Szóval nem egyszerű itt hosszú távon tartózkodni, és szemmel láthatólag most még jobban kezdik bonyolítani az egészet.

No, a mi 2. felvonásunk itt véget is ért csütörtökön délelőtt ½ 12 körül. Nem volt mit tenni, egy hét múlva vissza kell jönni.

Csalódottan, kétségek között és hulla fáradtan elindultunk hazafelé. Kezdett meginogni a bizalmunk, hogy egy hét múlva sikeresen fogunk innen távozni. De hát nincs mit tenni, fő az optimizmus. Hétfőn ugye hivatali ünnep van, akkor valószínűleg nem fognak minket ellenőrizni, a következő thai óránk szerdán van. A hivatalba csütörtökre kaptunk időpontot, tehát egy nappal előbb vissza kell jönnünk és beülni a tanterembe, hátha valóban leellenőriznek minket.

Ezzel első phuketi kiruccanásuk végéhez értünk, gyorsan taxiba vetettük magunkat és elmentünk a buszállomásra.

Ahogy odaértünk, egyből indult is egy busz Surat thaniba, fel is pattantunk rá mindenféle kérdezés nélkül. A busz – mellesleg egy ütött-kopott veterán - oda tartott, ahova szerettük volna, csak egy jóval hosszabb útvonalon, Tolnán-Baranyán keresztül, de ennek nem is volt jelentősége, hiszen időnk, mint a tenger. Az éjszakai komp este 10-kor indul, addig még volt 9 óránk. Így keresztülmentünk pár nemzeti parkon, csodás tájakon, egyáltalán nem bántam, hogy a 4 órás út ezáltal 6 órásra sikeredett.

Azért annyira nem volt pihentető az út, hiszen a kompra még nem volt meg a jegyünk, azt is el kellett intézni közben. Jópár telefon, de végül a dolog megoldva. Nagyszerű, akkor másnap reggel újra OTTHON leszünk :D

Szerencsénk volt, ezúttal új kompot fogtunk ki, nagyszerű utunk volt hazáig.

Ezután következett viszonylag 3 eseménytelen nap, tettük a dolgunkat, éltük a mindennapjainkat. Hétfőn délután aztán jött egy telefon az iskolából, hogy ott volt az ügyintéző, és minket keresett. TESSÉÉÉK? Hiszen hivatali ünnepnap van! Hát ez itt Thaiföldön nem jelent problémát, sőt: akkor legalább nem a munkaidőből veszik el az idő.

Annyi szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy az iskolának is beadtuk a Huahines sztorint, így ők teljes természetességgel állították, hogy igazoltan vagyunk távol, Huahinbe mentünk a hosszú hétvégére. Viszont a lelkünkre kötötték, hogy sürgősen kezdjünk el thaiul tanulni és eléggé intenzíven, mert le fognak tesztelni minket, hogy mire jutottunk 1,5 év alatt. Remek! Van 3 napunk, hogy a kb. 30 szavas thai tudásunkat középhaladó szintre fejlesszük. Elkezdtünk ezerrel thaiul tanulni, nekem kissé könnyebben ment, Atinak kevésbé. Ő addig jutott, hogy 10-ig el tud számolni :D Meg kell hagyni, nem egyszerű nyelv a thai, és nagyon különbözik azoktól a nyelvektől, amiket beszélünk. Ugyanis az intonációnak nagyon nagy jelentősége van, egy szó akár 4-5 dolgot is jelent, attól függően, hogy milyen hanglejtéssel ejted. Ráadásul minden szó 1 szótagú és baromira hasonló: mai, kai, rai, tai, stb.

Emellett azonban még egy dolog okozott nekünk igen nagy fejtörést: hogy szerda reggel 10-re odaérjünk, mert akkor kezdődik az óránk. Kedd délután előtt ugyanis nem tudunk elindulni. Ha megint az éjszaki hajóval megyünk, akkor ½ 12 előtt nem érünk az iskolába. Ez késő, nem kockáztathatunk. Délutáni hajó nincs. Van még repülő Koh Samuiról, de az kb. 45.000 ft-ba kerülne kettőnknek egy útra. Lehetne még motort vagy kocsit bérelni Surat thaniban egyből, ahogy kiköt a hajó. Időben rendben is lennénk, de útlevelet kell leadni a bérléshez, nekünk pedig az kell ugye a hivatalba. Még egy lehetőség, hogy a komppal átviszünk egy motort innen a szigetről. Csakhogy a mi kis 125 köbcentis motorjainkkal elég kalandos lenne levezetni a 250 km-t, mástól pedig nem igazán akartunk kölcsönkérni nagyobb motort, nehogy pont nálunk történjen valami. Egyetlen megoldás maradt, taxival kell átmennünk Surat thaniból Phuketra, ami szintén igencsak drága mulatság, de még mindig olcsóbb, mint a repülő. Még ez a verzió is kicsit kockázatos volt, mert előző nap a komp két óra késéssel ért be a kikötőbe, akárhogy is számolom, a 2,5 óra nem elég még egy taxinak sem.

No de mi persze legyünk megint optimisták, minden rendben lesz. Kedden este tehát ismét elindultunk az éjszakai hajó felé. Ahogy odaértünk és megpillantottunk az új hajót, mindketten megörültünk: na, ezúttal szerencsénk lesz. Nem a rozoga hajó indult, pedig annak kellett volna kedden, hanem az új. Talán ez a hajó nem robban le, és emellett még jót is tudunk aludni és nem facsart citromként fogunk Phuketra érni :D

Minden a menetrend szerint zajlott, 5:30-kor kikötöttünk, a taxi ott is várt minket, amit persze 2 nappal ezelőtt már leszerveztünk. Akkor irány az iskola ezerrel. ¾ 10-re oda is értünk szerencsésen. Na, itt jól beijesztett minket az iskola, hiszen az volt az első kérdésük, hogy hogy megy a thai abc. Hát hogy menne? Sehogy. Mi ilyesmiket tanultunk: XY vagyok, 38 éves, honnan jöttem, hol lakom, thaiul tanulok stb. ABC-t elő sem vettünk, meg hát nem is írni akarunk, hanem beszélni. Igen ám, csak hogy az iskolában a thai nyelvtanítás első 3 hónapja az abc-ről szól. És állítólag azt is fogják kérdezni, sőt íratni is fognak velünk dolgokat. PAFFF. Hát erre nem számítottunk. Van két óránk, hogy megtanuljuk a thai abc-t. Meg kell jegyeznem, baromi bonyolult: egyrészt nem betűk, hanem szimbólumok vannak, házikó, asztalka, stb, mint a kínai. Ráadásul egy szimbólum nem egy hangot, hanem egy szótagot vagy szót jelöl. Hát gondolhatjátok, mennyire jutottunk :D Egyre idegesebb lettem, hogy fogunk mi így átmenni a teszten.

Délig ott tanultunk szorgosan az iskolában, a hivatalnok ezúttal nem jött... No sebaj, ismét készítettek pár fotót rólunk a teljes csoportunkkal a tanteremben tanulás közben. Sok jóval nem kecsegtettek minket, állítólag többektől vonták meg a vízumot az utóbbi időben. Azt javasolták, próbáljuk meg aznap, így egy nappal beljebb vagyunk.

El is indultunk taxival a bevándorlási hivatalba, a szívem a torkomban dobogott, közben próbáltuk átgondolni, milyen forgatókönyvekre kell számítsunk: előfordulhat ugyanis az, hogy ismét visszahívnak minket 1 hét vagy akár 1 hónap múlva. Előfordulhat az is, hogy úgy ítélik meg, nem vagyunk jó tanulók és hazatoloncolnak minket. Atinak még 1 napig, nekem még 7 napig van érvényes vízumom (ne kérdezzétek, miért nem egyszerre jár le, fogalmunk sincs), ebben az esetben van egy hetem, hogy összepakoljak, megvegyem a jegyeket és leszervezzem az utat. Ez tulajdonképpen nem volna túl bonyolult, csak nekünk itt van a 40 kilós jószágunk is.

Út közben kaptunk egy sms-t egy kedves phuketi ismerősünktől: sürgősen beszélnünk kell, mielőtt a hivatalba megyünk. Gyorsan fel is hívtuk, azért keresett minket, mert most hallotta egy ismerősétől, hogy ha csalást feltételeznek, azonnal kivisznek minket a határra és mehetünk onnan, amerre akarunk, az országba vissza azonban semmiképp. Na már csak ez kellett az én idegállapotomnak. Lejátszódott a történet a gondolataiban, hát nem kívánom senkinek. No de nekünk nem volt választásunk, be kellett menni a hivatalba, mert másképp nincs esélye új vízumnak.

Bevándorlási hivatal 3-es felvonás

Délután egy óra körül érkeztünk, fél három körül kerültünk sorra. Nagy szerencsénkre megint ugyanahhoz az ügyintézőhöz. Így legalább nem kell magyarázkodni, hogy egy héttel ezelőtt már voltunk itt, beszedtek minden papírt, azok rendben vannak, csak még egy utolsó pofavizitre jöttünk. Odaadtuk az útleveleinket – ugyanis egy héttel azelőtt azt mondta a hivatalnok, hogy semmi mást nem kell hoznunk. Erre megkérdezi, hogy hol vannak a fényképek. No de milyen fényképek??? Múlt héten már leadunk 2 fotót, egyik a szállásról, másik az iskolában. Hát azt a fotót, ami igazolja, hogy délelőtt ott voltunk az óránkon. Valóban készült ott fotó, de senki nem mondta nekünk, hogy vigyük magunkkal. OK, mondtuk neki, van fotónk, gyorsan elszaladunk érte (ez persze legalább 1 órás történet taxival oda-vissza). De ő már aznap nem akart fogadni minket, mondván, hogy túl késő van és sokan vannak. Nagyszerű. Akkor folyt. köv. holnap reggel.

A délutánunk és esténk hasonlóan telt a múlt héthez: csavarogtunk a városban, bevásároltunk pár dolgot, ami nálunk nem kapható (pl. még sárgaborsót is találtam :D) és megjutalmaztuk magunkat egy masszázzsal.

Bevándorlási hivatal 4-es felvonás

Másnap reggel még korábban érkeztünk, hátha a 13-asnál előbbi sorszámot sikerül szerezni. Így is történt: az 5-ös számot kaptuk és megint ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerültünk. Na, ez jól indul :D Fél 10 körül kerültünk sorra, odaadtuk a tegnap hiányzó fényképeket az útleveleinkkel. Erre elkezd morgolódni a hivatalnok és hívja az iskolát. Elég hosszasan beszéltek, mire kiderült, hogy mikor ott volt hétfőn, mondta az iskolának, hogy küldjenek el velünk egy papírt, amit ők persze nem adtak oda nekünk. Na, eddigre már én is eléggé feszült voltam, elég ingerülten hívtam fel az iskolát, hogy ez más a sokadik hiba, kezd betelni a pohár. Állítólag nekik nem említette a hivatalnok ezt a papírt, de sebaj, menjünk oda érte. Viszont megígérte az ügyintéző, hogy nem kell újabb sorszámot húznunk, ha visszaértünk a papírral, menjünk oda hozzá egyből.

Akkor újabb egy órás taxizás az iskolába és vissza, délelőtt 11 órát írunk, mire visszaértünk.

                  Ilyen szépen felöltözve mentünk, hogy jó benyomást keltsünk a hivatalban

Bevándorlási hivatal 5-ös felvonás

Oda is mentünk a hivatalnokhoz, elvette a papírt és az útleveleket. Még lapozgatott egy kicsit, aztán elővette a bélyegzőt. Hurrráááá! Gondoltam, sínen vagyunk :DDD

Bele is nyomta a pecsétet, amire annyira várunk egy hete.

Igen ám, csakhogy innen az anyagunkat nem ahhoz a kislányhoz vitte, aki felvitte az adatokat a számítógépes rendszerbe (ahogy a többiekét tették addig), hanem bevitte a főnök irodájába.

Ajaj... hát ez nem túl jó hír. Vajon miért kerültek oda a mi papírjaink? Nem volt túl jó előérzetem... Nemsoká oda is jött hozzánk a 'különösen szimpatikus' főnök, és behívott minket. Illetve nem minket, hanem először engem. Ugyanis egyszerre indultunk el, mint addig mindig, de Atit visszazavarta, hogy várakozzon kint. Itt éreztem úgy, hogy eljött a vég, annyira kimerítő volt az elmúlt pár nap, ráadásul most jön az a teszt, amiről az iskola beszélt.

Elkezdett mindenféle keresztkérdéseket feltenni: meddig akarunk Thaiföldön maradni, ki finanszírozza az ittlétemet, van-e bankszámlám, stb... Aztán mikor megnyugtattam afelől, hogy ahogy lejár januárban a vízumunk elhagyjuk az országot, rákérdezett a nyelvtudásomra. Erre elkezdtem hadarni egymás után azokat a mondatokat, amiket megtanultam: ki vagyok, honnan jöttem, hány éves vagyok, mit csinálok Thaiföldön, stb. Úgy tűnt, itt egy kicsit megesett rajtam a szíve. Valamit visszakérdezett, amit természetesen nem értettem, csak annyit tudtam mondani thaiul, hogy sajnálom, nem értem.

Odaadta az útlevelemet és még annyit hozzátett: járjunk szorgalmasan az órákra, mert ellenőrizni fogják, ott vagyunk-e. Ezután Ati következett, gondolhatjátok, mennyire aggódtam érte, hiszem az ő nyelvtudása elég messze van a középhaladó szinttől. Szerencsére közeledett az ebédidő és a hivatalvezető sietett, így Ati viszonylag könnyedén megúszta. Ráadásul úgy csinált, mintha nem értené jól, hogy mit beszél hozzá angolul. Így az viszonylag hamar feladta a dolgot, meg sem hallgatta a thai tudását. Még neki is elmondta, hogy járjunk szorgosan az órákra, mert ki fognak menni megnézni, aztán elengedte.

Délben hagytuk el az épületet vegyes érzelmekkel. Megvan ugyan a pecsét, de mi van akkor, ha tényleg odamennek és mi nem vagyunk ott??? Szóval némi üröm az örömben, de legalább megvan az a pecsét, ami miatt az egész hercehurcán végigmentünk :DDD

Elindultunk a buszállomásra, most a rövidebb útvonalat választottuk. Surat thaniban volt még pár óránk, amit az éjszakai piacon töltöttünk.

Este 11-kor indult a hajó, de mi beszálltunk már 9-kor, mert annyira fáradtak voltunk, hogy még az ülő helyzet is kellemetlennek bizonyult. Én 9 után 5 perccel úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, bár a vacaknál is vacakabb, a létező legrozogább hajóval jöttünk haza, de ez ekkor már nem számított. A lényeg, hogy megvannak az útlevelek, és reménykedünk benne, hogy maradhatunk addig, amíg terveztük.

Ha minden jól megy, akkor élhetjük még további pár hónapig a mi megszokott kis életünket, és legközelebb már az új tervekkel jelentkezem :D

Tulajdonképp Ati ötlete volt a kókuszgolyó, és a történet onnan indult, hogy egy szokásos napunkon ültünk a hajón két merülés között és épp az ebédünket fogyasztottuk, mikor is elővettem egy kókuszos kekszet desszert gyanánt, olyat, amilyet akkor vásároltam először. Ezt a kekszet úgy képzeljétek el, mint egy egyszerű háztartási keksz, csak éppen kókuszos ízesítéssel. Ahogy majszoljuk, Ai azt mondja, ebből egész jó kókuszgolyót lehetne csinálni. Nahát, egész jó ötlet :) Már csak azért is, mert a thaioknak ugye nem az erősségük a desszert, a gyümölcsön és a banános palacsintán kívül gyakorlatilag semmilyen édességük nincsen. Sütőnk meg ugye nincsen, tehát az édesség iránti szenvedélyünknek másfél évente tudunk hódolni, mikor hazalátogatunk.

No, akkor nézzük csak, mi minden kell a kókuszgolyóhoz: a keksz ugye adott, darálónk ugyan nincsen, de majd csak improvizálok otthon valamit :) Vaj, cukor, rum, tej van otthon, kakaóport itt nem lehet kapni, de otthonról hoztam jó kis keresű holland kakaót, az tökéletes lesz hozzá. Végül egy viszonylag fontos alapanyag, a kókuszreszelék, ami ugyan nincs otthon, de elszaladok valahová és beszerzem, hiszen a kókuszdió hazájában élünk. Egyszerű! Vagy mégsem??? Az első boltban nincs, no sebaj, gondoltam, épp kifogytak belőle. Másodikban sincs, harmadikban sem, sőt az egész szigetet bejártam, sehol nincs. Nem akartam elhinni, hiszen a kókusz itt minden formában kapható: frissen, szívószállal a közepén, kókusztej, kókuszolaj, kókuszkrém formájában. De valahogy szárítva ezek szerint itt nem divat. Ha utánagondolok, valóban nemigen láttam még kókuszreszeléket semmilyen ételben. Azért még teszek egy próbát, felhívom Csengét Bangkokban, ott azért kicsivel nagyobb a választék. Ő is körülnézett, talált is, bár csak egyetlen olyan üzletben, ami kifejezetten külföldiek számára tart mindenféle nyugati élelmiszert. No de mi most szerettünk  volna kókuszgolyót enni, nem 1 hónap múlva :) Akkor gondolkozzunk csak el, milyen megoldást lehetne találni. Bementem a sarki fűszereshez, megnéztem a lehetőségeket, végül egy zacskó darált mogyoróval tértem haza, úgy gondoltam, ezzel fogom beborítani a golyókat. Mégiscsak jobb mint a semmi :)

Hát mit ne mondjak, nem gondoltam, hogy ilyen bonnyolult lesz beszerezni a hozzávalókat.  No de akkor jöjjön a megvalósítás :) Darálóm ugye nincs, akkor lássuk csak, mivel tudom ezt helyettesíteni. Először betettem a kekszet három darab nejlonzacskóba és elkezdtem egy fakanállal ütlegelni. Nem mutatkozott túl hatékonynak a módszer, ráadásul a zacskók kiszakadtak, szanaszét szóródtak a kekszdarabok :) Végül beleborítottam a kekszet egy tálba, és egy masszív pohár aljával aprÍtottam össze. Nem mondom, hogy gyorsan ment és tökéletes lett az eredmény :D

 A tej helyett kókusztejet használtam, és tettem a masszába kókuuszkrémet is, hogy azért mégiscsak emlékeztessen minket a dolog a jó kis otthoni ízekre. Végül egész jó kis massza kerekedett belőle.

Már csak a 'kókuszreszelék' hiányzik és kész is. A végeredmény jobb lett, mint amire számítottam :) Íme:

Ha minden igaz, szombatok érkezik egy 'mentőcsomag' Bangkokból Csengének és Tominak köszönhetően, és végre igazi kókuszgolyót is tudok majd csinálni. Az eredményről feltétlenül beszámolok majd ;)

Mikor ezeket a sorokat írom, pontosan 1,5 éve annak, hogy megérkeztünk Thaiföldre 2 hátizsákkal, 1 búvártáskával és 1 óriás schnauzerrel, valamint tele izgalommal, várakozással, reménnyel és bizalommal, hogy egy új életet kezdjünk a „Paradicsomban”. Másfél év után sikerült hazajutnom először, és meg kell, hogy mondjam, rettentően vártam a találkozást a családommal és a barátaimmal.

Ahogy kiléptem a repülőgépből, megláttam a terminálon az óriási feliratot:

„I AM IN BUDAPEST”

Hazaértem :D

Meglepetésemre nem fogott el az a megható érzés, a katarzis, amire számítottam, hogy: ITTHON vagyok, úgy éreztem magamat, mintha kb. tegnap hagytam volna el az országot. Valószínűleg nagyban hozzájárult ehhez az internet, a skype, a facebook, hiszen nagyjából naprakész vagyok, hallok, olvasok felőletek, látom a friss fényképeket, tudok kommunikálni az otthoniakkal – sőt, a családommal talán többet beszélek azóta, mióta itt vagyunk, mint amikor otthon voltam..

A szüleim jöttek ki elém egy kis túlélőcsomaggal -benne túrórudi és krumplis pogácsa, hogy kibírjam a hosszú utat hazáig :)

Nagyon jó volt újra látni titeket, együtt jókat enni, inni, sütizni, pletyizni, beszélgetni, táncolni, nosztalgiázni. A lehető legjobb időpontot választottam, csodás volt újra látni, érezni a tavaszt, ahogy bimbóznak a fák, ébredezik a természet.

Elég sűrű volt a program, igyekeztem mindenkivel találkozni, akivel csak lehetett (akivel nem, azt várjuk itt nálunk :D). Köszönöm a sok szeretetet, biztatást, elismerő szavakat, amiket kaptam Tőletek, igazi lelki feltöltődéssel indultam vissza. De nem volt annyira szomorú a búcsú, hiszen várt rám itt, az új otthonban a szerelmem, a drága kiskutyám, az új barátaim, a tenger, a búvárkodás, az örök nyár. Nagyon jó volt otthon lenni, de ugyanolyan jó volt visszajönni is :)

Ha minden úgy alakul, ahogy tervezzük, akkor a következő látogatásom alkalmával (remélhetőleg jövő decemberben) már búvároktató leszek és valahol egy másik csodás helyen fogom a hozzánk érkezőket megtanítani a búvárkodás csodájára :)

Végül pedig egy kis összefoglaló azokról a hétköznapi dolgokról, amiktől elszoktam az utóbbi időben, és meglepetést okoztak az utazásom során:

- nem kell levenni a papucsodat illetve cipődet, hogy belépj egy üzletbe, étterembe, gyógyszertárba, stb.

- van olyan érzés, hogy „fázom”

- nem kell kerülgetned menet közben az út közepén békésen heverésző kutyákat és macskákat

- mindig van áram és folyik víz a csapból

- az emberek indexelnek, mikor irányt változtatnak

- vigyázni kell az értékeidre, nem hagyhatod ott bárhol a táskádat őrizetlenül

- a csapból, ha forró vizet akarsz, forró jön, ha hideget, hideg (ezzel az első reggeli arcmosásnál szembesültem :D) Nálunk ugyanis nagy melegben meleg víz folyik a csapból, hiába áhítozol egy kis hűsítő zuhany után. A vízvezetékek ugyanis a föld felett vannak elhelyezve. Monszunban, amikor pedig jól jönne egy forró zuhany, a vacak kis vízmelegítő 30 fokosnál melegebb vizet nem tud produkálni.

- le szabad húzni a wcpapírt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezzel a ténnyel először Moszkvában szembesültem. Nálunk ugyanis a wc melletti kukában gyűjtjük a papírt okból kifolyólag: egyrészt minden a tengerbe folyik, másrészt elég szűkek a csövek, emiatt igen nagy a dugulásveszély.

Vigyázzatok magatokra, szeressétek egymást, hamarosan találkozunk :D

Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen rég nem írtam, és valóban, nem is emlékszem, mi volt az utolsó bejegyzésem. Bár azóta elég sok idő telt el, nehéz lenne visszaemlékezni a történésekre, megpróbálom összeszedni a legfontosabbakat.

Először is szeretném veletek tudatni, hogy DIVEMASTER lettem :DDDD Most már én is a hivatásos búvárok táborába tartozom :) Én meg kell, hogy mondjam, nagyon büszke vagyok magamra :D Köszönöm Atinak a sok segítséget, tanácsot, energiát, amit belém fektetett.

Igen hosszú, rögös út vezetett idáig, csupán kb. 5x annyi ideig tartott az én tanfolyamom, mint az átlag, de ugye a jó munkához idő kell :) Aztán közben történt is miegymás: motorbaleset, családlátogatás, dengue láz, kutyaharapás (mintha erről be sem számoltam volna...), stb. No de lényeg a lényeg, röpke fél év alatt Ati mesterbúvárt faragott belőlem. Nagyon nem akarlak untatni titeket  a tanfolyam részleteivel, de egy igen hosszú feladatlistát kellett teljesítenem, többek között: elég komoly elméleti vizsga (dekompresszió elmélete, fizika, fiziológia és egyéb nyalánkságok). Aztán fizikai állapotfelmérés: úszásteszt, búvárvontatás, víz alatti teljes felszerelés csere osztott levegőforrással, búvármentés, stb. Majd mindenféle ún. workshop-ok, többek között merülőhely feltérképezése, keresés és felhozatal helyzetgyakorlat, stb. Ezután segédkeznem kellett különböző tanfolyamokon, ahol nekem kellett bemutatnom a tanulóknak a különböző készségeket, én vezettem le a merüléseket, stb. A navigáció sajnos még nem az erősségem, kissé elveszettnek érzem még magam a víz alatt, Atitól szoktam tanácsot kérni, hogy akkor merre is van az arra? :) De jó is lenne egy víz alatti GPS ;) No de gyakorlat teszi a mestert ugye. Még pár száz merülés, aztán a kisujjamban lesz minden merülőhely.

A személyes értékeléshez nem fűzök hozzá semmit, beszéljen helyette az alábbi fénykép ;)

Ha jól tartottam nyilván a merülési naplómat, akkor a 97. merülésnél tartok. A 100. merülésnek itt a szigeten egy igen érdekes hagyománya van: meztelenül kell(ene) ugyanis merülni a delikvensnek, a többi búvártárs legnagyobb örömére :) Hát én erről persze nagyban hallgatok, szóval pssszt :D

Az ún. sznorkel tesztet viszont valószínűleg nem fogom megúszni. Ez egy beavatási szertartás, amikor a barátok, ismerősök megünneplik a frissen végzett újoncot. A szilveszteri bulin mindenki lelkesen kérdezgette, hogy mikor lesz a sznorkel tesztem, szóval úgy tűnik, erről nem fognak megfeledkezni... Valószínűleg emlékezetes nap lesz, mindenképp meg fog érni egy külön blogbejegyzést :)

Közben túl vagyunk a második thaiföldi karácsonyunkon és szilveszterünkön. A karácsonyért külön köszönet barátainknak: Csengének és Tominak, akik elhalmoztak minket mindenféle finomsággal, és ezzel szinte tökéletes hazai hangulatot teremtettek. Hoztak kovászos uborkát, savanyú káposztát a töltött káposztához, sütnivaló kolbászt, szaloncukrot, házi pálinkát és túró rudit :) Csenge hókiflit és mézeskalácsot sütött, Ati tengeri herkentyűkből és magyar fűszerekből rittyentett össze egy isteni halászlét, szinte teljesen olyan íze volt, mintha pontyból és harcsából készült volna.

Csabi és Hajni is velünk karácsonyozott, és a fa alá kolbászt, csokit és mogyorót is hoztak nekünk :D Összességében jó kis magyaros karácsonyunk volt, még otthonól is kaptam ajándékot a családtól: mikor Ati otthon volt, anyu és a tesóm vele küldtek nekem becsomagolva karácsonyra ajándékot azzal a 'kikötéssel', hogy csak karácsonykor szabad kibontani. Mint láthatjátok, valóban nem bontottam ki korábban :D Anyutól egy könyvet kaptam és a kedvenc csokimat, nővérkémtől és a keresztgyerekeimtől pedig egy általuk festett bögrét. Köszönöm nekik ezúton is.

                                                Felbontás előtt

                                               Felbontás után :D

                    Egy gyors csapatkép a délutáni sütés-főzés közepette

                                 Mindenkinek járt a karácsonyi kellék :)

                                         Nem sok maradt belőle :)

                                       Itt már a teljes csapat

Karácsony ide vagy oda, másnap sajnos várt minket a munka, majd 26.-án is, itt a szigeten megy a business ezerrel, nem számít, hogy éppen karácsonyt írunk :)

                                     Karácsonyi merülés

A karácsonyi merülés viszont tartogatott némi meglepetést. No nem nekem, hanem Csengének. Tomi ugyanis víz alatti eljegyzést szervezett, persze erről mit sem tudott Csenge. Róla tudni kell, hogy pár éve még alig merészkedett a vízbe, azóta nagy fejlődésen ment keresztül: már igen mély vízben is sznorkelezésre vetemedik :) Karácsonyi meglepetés-merülésnek adtuk el Csengének a dolgot, azzal a céllal, hogy ezúttal ő is kipróbálhatja, milyen a víz alatt regulátorból lélegezni. Tetszett neki az ötlet, de azért kicsit izgultunk, nehogy az utolsó pillanatban visszalépjen, meghiúsítva ezzel Tomi tervét. Aznap nem igazán kedvezett az időjárás nekünk, igen borús idő volt, elég nagy hullámokkal és áramlattal, no de oda se neki, Atival és Tomival mi hárman búvárfelszerelésben, Csenge pedig maszkkal és sznokellel indultunk neki a nagy eseménynek. Csenge előtt le a kalappal, azt hiszem, nagyon kellett küzdenie, hogy a hajóról belemerészkedjen a vízbe, alatta a legalább 10 méteres mélységgel. Hezitált is egy kicsit, de végül az unszolásunkra beugrott. Innen már egyenes út vezetett a partra, ahol Csenge kapott egy 6 kilós ólomövet, hogy véletlenül se tudja meggondolni magát :) Aztán Ati alternatív levegőforrása be a szájba, pár szó az egyenlítésről és irány a mélybe kéz a kézben.

No azért nem túl mélyre, először csak 2-3 méterre, hogy megszokja szegény az érzést, a környezetet, a helyzetet. Mindenki őt figyelte nagy várakozással, hogy milyenek a reakciói, mikor mutogat majd hevesen, hogy fel, fel! De szerencsére erről szó sem volt, kifejezetten élvezte a dolgot, így Tomi szépen elő tudott készülni a nagy eseményre: a táblára előre fel volt írva a lánykérő szöveg, a zsebében pedig ott várakozott a kis szív alakú dobozka a gyűrűvel. Mikor már úgy 10 perce merültünk, akkor Tomi óvatosan odaúszott Atihoz és Csengéhez a kis táblácskával. A következő pár percet nem igazán lehet szavakba önteni, szerencsére készült egy videófelvétel is, ebből csatolok egy képet. Csenge természetesen (vagy hál' Istennek :D) igent mondott :D Azt hiszem, az év második legemlékezetesebb napja volt ez számunkra Atival, hiszen ezúttal másodszor ért minket az a megtiszteltetés, hogy lánykérésnek lehettünk tanúi a víz alatt.

Két ünnep között természetesen szó sem lehetett lazsálásról, hiszen ezrével érkeznek ilyenkor a szigetre a túristák. Igencsak ki voltunk merülve 31.-ére, szabadnapot kértük, de persze végül mindketten dolgoztunk. Elsejére pedig én vállaltam be az iskolai ügyeletet, mondván, hogy én leszek a legkevésbé másnapos a társaságból ;) Így az volt az eredeti tervünk Atival, hogy este 10 körül lenézünk a partra, ellötyögünk kicsit, éjfélkor koccintunk egyett a többiekkel, majd angolosan távozunk. Hát ehhez képest 6-kor volt gyülekező a kocsmában, majd irány az egyik oktató házába bemelegíteni, 11 fele tovább a partra, ahol fergeteges buli volt milliónyi emberrel. Végül a 'lötyőgés' hajnali 2-ig tartott, sőt tulajdonképp még maradtunk is volna, csak hát ugye másnap kelni kellett :(

Összességében nagyon jól teltek az ünnepek, köszönet érte mindenkinek, akik részesei voltak! Az idei évet pedig nagy  lendülettel kezdem, hiszen mostantól divemasterként, szóval hivatásos búvárként fogom erősíteni az iskola csapatát :D