Blog by Timi & Ati from Koh Tao

Igaz, hogy csak 2 szigettel odébb, kb. 65 km-re költöztünk, azért ez egy igen nagy változást hozott az életünkbe.

És hogy miért is költöztünk?

Amikor elhatároztuk, hogy Thaiföld eme picinyke szigetére, Koh Taora költöztünk, akkor eredetileg nagyjából 1, maximum 2 évet terveztünk. Elsősorban azért, mert nagyon pici a sziget, pontosan 21 négyzetkilométer. A búvárkodáson és kocsmázáson kívül gyakorlatilag semmit nem lehet csinálni. Aztán egész másképp alakult a dolog… Én az első nagyjából 6 hónapban csak kerestem a helyem, próbáltam valami elfoglaltságot találni, míg Ati szorgosan képezte magát, hogy búvároktató legyen. Én határozottan elzárkóztam a gondolattól, hogy én is búvároktató legyek, nem igazán tudtam elképzelni, hogy folyton víz alatt legyek. Az első hónapok borzasztóan nehezek voltak mindkettőnknek: Atinak angolul kellett végignyomnia a tanfolyamokat, majd boldogulni az új munkahelyen búvároktatóként, én pedig próbáltam elfoglalni magam, megtalálni azt, hogy mivel is tudnék illetve szeretnék foglalkozni. Végül hosszas „vajúdás” után elindultam a búvárkarrierem rögös útján. Először megcsináltam a teljesen kezdő tanfolyamot, majd egyből ezután a haladót és a mentőbúvárt. És közben szépen lassan rájöttem, milyen csodálatos világ tárult fel előttem. Így aztán egyenes út vezetett az első professzionális minősítés megszerzéséhez. Már lassan egy éve kint voltunk, mire végre én is elkezdtem dolgozni. Ati eközben szépen építgette a karrierjét és sikerült a világ 2. legnagyobb búváriskolájában elhelyezkednie.

Én sokat hezitáltam, hogy melyik iskolához menjek, mert a nyelvtudásom miatt elég sok lehetőség kínálkozott. Végül egy viszonylag kicsi családias, német iskolát választottam, ami később igen jó döntésnek bizonyult. Rövid időn belül a csapat oszlopos tagja, majd pedig a búváriskola managere lettem. Így aztán csak teltek a hónapok, közben persze nézegettem álláslehetőségeket másfelé, de mindkettőnknek viszonylag jó helye volt, jól kerestünk (végre elkezdtünk egy kicsit gyűjteni, mert az első hat hónap úgy telt, hogy gyakorlatilag egyikőnk sem keresett semmit, így aztán a tartalékaink alaposan megcsappantak). Egy év után nagyjából tősgyökeres Koh Tao lakónak nevezhettük magunkat, mert ez a sziget egy ’átjáróház’, a legtöbben csak pár hónapra jönnek, aztán tovább állnak másfelé. Így aztán mire elérkezett a második év, már kezdtük otthon érezni magunkat. Nagyon sok embert ismertünk, igazi barátságokat kötöttünk, megismertük a sziget legkisebb zugát is. Szóval nehéz volt belegondolni, hogy elhagyjuk a kis paradicsomot (mert a sziget valóban az). Ugyanakkor nagyon sok minden hiányzott – legfőképpen nekem. Először is nincs az egész szigeten egy normális bevásárlási lehetőség, csak kis üzletek gyér kínálattal és baromi magas árakkal (gondolok itt illatszerekre, otthon alapvetőnek számító élelmiszerre, mint például egy normális kenyér vagy sajt). Nincs semmilyen szórakozási, kulturális vagy szocializációs lehetőség. Szóval paradicsom ide vagy oda, azt kell hogy mondjam, hogy elég sok mindent nélkülöznünk kellett. Aztán ha valahová el szeretnél menni Koh Taoról, akkor kompra kell ülni, ami naponta csak 2x jár és szintén borsos áron van. Emiatt nem is nagyon hagytuk el a szigetet, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy megfulladok, el kell mennem. Szóval meglehetősen paradox módon éltem meg az utolsó néhány hónapot, míg végül kaptam egy jó állásajánlatot a szomszédos szigeten Koh Samuin, egy nem túl nagy búváriskola managereként. Én azonnal igent mondtam, de Atival meg kellett vívnunk a kis csatánkat. Ő az a típus, aki elég nehezen vált, kissé ódzkodik az új helyzetektől, nehezen tudta elképzelni, hogy újra fel kell építenünk máshol mindazt, amit itt elértünk közel 3 év alatt. Mindkettőnket elismertek és megbecsültek a munkahelyünkön, próbált érvelni, hogy még egy rövid időt maradjunk. De az eredeti rövidre tervezett időből már így is közel 3 év lett, így végül meghoztuk az elhatározást: KÖLTÖZÜNK :)

Aki látta az első bejegyzéseket, az tudja, hogy 2 db hátizsákkal érzetünk. Nos ehhez képest egy ház teljesen tele lett a cuccainkkal, aminek egy részétől meg kellett szabadulnunk. Minden lehetséges dolgot elkezdtem árulni, viszonylag nagy sikerrel, így végül csupán kb. 20 darab utazótáskányi dolgot hoztunk át magunkkal.

                              Ez csak az első fuvar, ezt még kettő másik követte

Maga a költözés nem volt teljesen zökkenőmentes, ugyanis a munkába állásig (ami július 15. volt) sajnos nem sikerült megtalálni az új otthonunkat. Ezért úgy döntöttünk, hogy először csak én költözök át, mert a kezdést sajnos nem tudtam eltolni, és a munka után megpróbálom megkeresni a megfelelő házat minél hamarabb. Ez 5 napba tellett, de végül sikerült olyan házikót találni, ami minden szempontból tökéletesnek mondható: jó helyen van, nem nagyon vannak szomszédok (nincs kakas a közelben - nem is gondolnátok, ez itt milyen fontos szempont :)), van saját kert, rendes konyha, stb.

Első körben egyedül jöttem a munkába állás napja előtt és én hoztam át magammal a táskák nagy részét, majd az első szabadnapomon visszamentem Koh Taora, és Atival együtt áthoztuk Lucifert és a maradék holmit. A cicák a harmadik körben jöttek – igen, őket sem hagytuk ott :) Először kissé hezitáltunk, végül nem tudtuk őket ott hagyni, így a második szabadnapomon újra hajóra ültem és átfuvaroztam a kiscicákat is. Mint látjátok, logisztikailag igencsak meg kellett szervezni a dolgot, ráadásul a cicák átszállítása megérne egy külön bejegyzést, de végül minden jól alakult :)

Azt be kell látni, hogy Koh Samui szépségét tekintve közelébe sem ér Koh Taonak. Tehát aki nyaralni jön, annak én mindig inkább Koh Taot javaslom (Ati ragaszkodott hozzá, hogy itt megjegyezzem, ő ezzel a kijelentésemmel egyáltalán nem ért egyet). Viszont ha hosszú távon élsz itt, teljesen más a helyzet. Most, hogy itt vagyunk, azon csodálkozom, hogyan tudtam azon a kis szigeten 3 évet eltölteni :) Itt van rendes piac, pékség, cukrászda, Tesco, Metro, mozi, pláza, ugyanakkor tenger, dzsungel, vízesés, elefánt és mindegy egyéb, ami miatt Thaiföldet választottuk.

                                              Koh Samui egyik partszakasza

Hogy miben más az életünk itt, mint Koh Taon volt?

• Három hónap elteltével is tud újat mutatni a sziget: mindig találunk újabb, felfedezésre váró kilátópontot, útvonalat, tengerpartot, öblöcskét
• Számos kikapcsolódási lehetőség van: vízi vidámpark, gokart, mozi, stb
• Óriási a választék kiadó ingatlanokból, így könnyen megtalálod a neked megfelelő házat elfogadható áron
• Nem kell meggondolni, hogy megvegyek-e egy darab sajtot vagy egy felvágottat. Koh Taon annyira elrugaszkodott árak voltak bizonyos termékek esetén, hogy azok valóban súrolták a lélektani határt. Emiatt mostanra jelentősen leredukálódott az otthonról küldött kívánságlista :)
• Ha néha napján előfordul, hogy elmegy az áram vagy kifogy a vízkészlet, nem nekünk kell kuncsorognunk a főbérlőnél, hanem pillanatok alatt megoldják a dolgot (itt megjegyzem, egy ismerősünk vett Koh Taon egy viszonylag luxus színvonalú új építésű lakást, és nem egyszer előfordult, hogy napokig nem volt víz a lakásban – a leghosszabb ideig 5, azaz 5 napon keresztül. Persze rendszeresen érdeklődött a tulajnál, a válasz minden esetben ez volt: „Ne aggódjon, 2-3 óra és lesz víz…” Hát nem lett :))
• A munkahelyemen is egész mások a körülmények: fizetik a munkavállalási engedéllyel járó költségeket és az adómat, van fizetett betegállomány és szabadság, hogy a környezetről, amiben naponta töltöm a munkaidőmet, ne is beszéljek (a búváriskola, ahol dolgozom egy színvonalas szállodán belül helyezkedik el közvetlenül a tengerparton)

                       Ilyen borzasztó környezetben kell töltenem a munkaidőmet :)

Atit időközben magával ragadta egy új szenvedély: a víz alatti videózás, ezzel próbál majd itt foglalkozni. Hamarosan minden készen áll hozzá, hogy munkába is álljon. Megvan a víz alatti kamera, egy jó minőségű laptop a szerkesztéshez, weboldal, névjegykártya, stb. Ha esetleg mostanában többször láttatok általa megosztott videókat, azokat valószínűleg ő filmezte és szerkesztette. Ezúton tiszteletteljesen megkéri a kedves olvasóimat, hogy kedveljétek és kövessétek a facebookos Divemoovies oldalt, hogy a videók minél nagyobb közönséghez eljuthassanak. Előre is köszönjük!

                                               Készül a videó

Egyszóval egyelőre nagyon élvezzük az itteni életet, be is rendeztük a házikónkat, és mivel itt viszonylag hosszabb időt tervezünk eltölteni, beszereztünk olyan dolgokat is, ami otthon teljesen természetesnek számít, mi viszont 3 évet vártunk rá. Gondolok itt porszívóra, mikróra és egyéb apróságokra. Nem is gondolnátok, mennyire lehet örülni ilyen ’semmiségeknek’ :)

Amit mindenképp megtanultunk itt a Thaiföldön eltöltött 3 év alatt: olyan apró dolgokat is lehet értékelni, hogy folyik víz a csapból vagy kapható kenyér a boltban.

Utóirat: az állatok köszönik szépen, remekül vannak :) 

Ez pedig én lennék ;) - csak hogy rólam is legyen egy fotó...

Két évig éltünk a hegyen, a dzsungel közepén gekkók, varánuszok, skorpiók és egyéb állatfajok közepette. Távol a „város” zajától, gyönyörű tengerparti kilátással, szomszédok nélkül. Aztán lassanként kezdett változni a környezet: a távoli generátor az egyre gyarapodó turisták kielégítésére egyre zajosabb lett, a korábbi monoton alapzajból egyre idegesítőbb, repülőtér leszállópályára emlékeztető folyamatos zúgás lett. Ez azt jelentette, hogy maximum füldugóval lehetett elérni, hogy akárcsak egy percre, de síri csönd legyen. Aztán egyszer csak épp a teraszunk alatt, nagyjából 10 méterre az ablakunktól elkezdődött egy építkezés, természetesen új lakásokkal. Persze az építkezés maga sem kellemes, de az a tudat, hogy pont a házunk alá új lakók érkeznek, még kevésbé tűnt annak. Az alap méretéből négy lakást sejtettem, ami még akár elfogadható is lett volna, ám az építkezés során kiderült, hogy a négy helyett tizenhat lakás lesz, illetve nevezzük inkább lyuknak, ami számunkra azt jelentette, hogy 16 család fog hamarosan beköltözni. Hát mit ne mondjak, nem volt túl megnyugtató, hogy nemsokára a gyakorlatilag 0 (illetve helyesbítek, 1) szomszédból hamarosan 17 lesz. Ekkor már fontolgattuk, hogy hamarosan odébb kellene állnunk, de elég sok érv szólt az akkori házikónk mellett: elsősorban Lucifer miatt nem nagyon sürgettük idáig a költözést, egyrészt mert elég nagy területe volt szaladgálni, másrészt mert a környéken nem sok kutya van, nyugodtan tudunk vele sétálni. Aki olvasta a régi bejegyzéseket, talán még emlékszik, mennyire nem egyszerű itt a szigeten a többi kutya miatt távolabbi sétákat tenni.
Nézegettem én már korábban kiadó házakat, gyakorlatilag azóta, hogy kijöttünk, de valahogy egyik sem tűnt az igazinak. Mert az volt a cél, hogy ha már esetleg költözésre szánjuk magunkat, akkor a mostaninál jobb legyen, ne pedig rosszabb. A fő szempont ugye egy kert, ami szinte teljességgel lehetetlen a szigeten, mert nem nagyon vannak körbekerített házak, de a kerítést esetleg még mi magunk is meg tudjuk oldani, ahogy ezt tettük az előző helyen is. Aztán hogy lehessen sétálni is egy kicsit Luciferrel, ami szintén elég nagy kihívás, ugyanis úton-útfélen kutyák vannak mindenfelé. Majd ezután jönnek a saját igényeink ;) Eddig egyben volt a nappali és háló, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a terasz töltötte be a nappali szerepét. Amikor pedig esett az eső – ami azért elég gyakori Thaiföldön, akkor beszorultunk az egyetlen fedett helyiségünkbe, a hálószobába. Tehát  jó lenne végre egy nappali, hogy esőben ne az ágyban kelljen eltölteni az időt, hanem egy rendes kanapén lehessen megnézni egy filmet vagy olvasni egy könyvet. Ati nagy bánatára tévénk sem volt, az is a kívánságlistán szerepelt az új ház esetén. Az előző helyen ugye a konyha kint volt, aminek az elején nagyon örültünk, hogy milyen autentikus, de hamar rájöttünk, hogy praktikusnak egyáltalán nem nevezhető. Szóval jól jött volna egy benti konyha is – viszont  itt már maga a konyha is ritkaságszámba megy a házakhoz, mert a legtöbben nem otthon főznek, hanem eljárnak enni. Nekünk viszont 2 év után már nem nagyon fűlik a fogunk a thai ételekhez, a saját ízlésünknek valót így magunk kell elkészítsük itthon. Ha ezt így mindet összeadjuk: kert, séta, nappali+háló, benti konyha, akkor beláthatjuk, hogy elég nagy szerencse kell egy ideális ház megtalálásához. Nem is találtam ilyet, ezért maradtunk az eredeti helyen két évig.
Viszont a főbérlőnk nyáron közölte, hogy eladta a házat, és az új lakó az év végével be szeretne költözni. Nem lehet egy szavunk sem, fél évvel előre tudtuk, hogy meddig maradhatunk, ráadásul akkor még az is bizonytalan volt, hogy maradunk-e egyáltalán Thaiföldön. Emiatt nem is nagyon keresgéltünk új házat. Aztán amikor már kezdett minket sürgetni az idő, október táján, akkor kezdtük el Atival mérlegelni a lehetőségeket, hogy hogyan tovább: maradjunk vagy tovább álljunk. Végül úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy darabig, mert szeretünk itt lenni, jó munkánk van, gyakorlatilag semmi nem indokolja, hogy elmenjünk.  Már csak egy kihívás maradt: a ház. Október tulajdonképpen a legideálisabb a keresésre, mert akkor kezdődik az esős évszak, sokan hagyják el a szigetet és üresednek meg a helyek. Nekikezdtem hát a keresgélésnek, ami sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Gyakorlatilag mindenki keresett, tehát nagyobb, sokkal nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat. Miután október nem túl húzós hónap munka szempontjából, ezért ráértem nézelődni: felültem a motorra, körbejártam a szigetet, és csak kérdezősködtem és kérdezősködtem. Mindenhol, ahol tetszett a környék, megszólítottam valaki helyi ott lakót, hogy tud-e kiadó házat. Sokáig nem jártam sikerrel, de végül az egyik helyen -ami kifejezetten ideálisnak tűnt- beszédbe elegyedtem a jelenlegi bérlővel, aki november végéig tervezett Koh Taon maradni (ekkor nagyjából november 15. táját írunk). Elköltözik ugyan, de van már helyette egy ismerős, aki beköltözne. Mivel nekik is van kutyájuk, elpanaszoltam neki a helyzetet, hogy mennyire nehéz nem helyi kutyával lakást találni (a helyi kutyák ugyanis kint lófrálnak az utcákon), és hogy nagyon szeretném én azt a házat. Felhívta az ismerősét többször is, aki igényt tartott a házra, de (szerencsénkre) nem sikerült elérnie, így azt javasolta, beszéljek a tulajdonossal. A tulajdonosnak felvázoltam a helyzetet, hogy minimum egy évre jönnénk és ott azon nyomban szeretném lefoglalni a házat, neki természetesen semmi kifogása nem volt ezellen. Hurrrááááá, megvan az új otthonunk :DDD Hoppá, Ati még nem is látta, jó lenne neki is megnéznie, mielőtt ilyen komoly döntést hozok :) Azt mondtam a tulajdonosnak, hogy hazaszaladok pénzért. Ati ebben az időben épp medencézett a tanulóival. Én a nagy izgalomban odarobogtam a medencéhez, kihívtam Atit, hogy halaszthatatlan a helyzet, tartsanak egy kis pihenőt. El is mentünk, megnéztük a házat, persze Atinak is nagyon tetszett, legfőképp az, hogy két év után végre lesz tévénk is. Szóval kifizettük a foglalót, és már csak a két hetet kellett kivárni, hogy beköltözhessünk az új otthonunkba. Ez az idő gyorsan elszaladt, mert közben volt egy malajziai kiruccanásunk is, meg persze ugye el is kellett kezdeni összepakolni. Nem is sejtettem, hogy ennyi cuccot felhalmoztunk a két év alatt. Egyre csak üres kartondobozokat kellett hazacipelni.
Egyetlen dilemmánk volt: mi legyen a cicákkal. Eléggé a szívünkhöz nőttek, de úgy gondoltuk, hogy inkább a helyhez ragaszkodnak, ahol felnőttek, mint a gazdához. Ezért úgy döntöttünk, hogy jobb helyük lesz ott, nem érdemes őket átrángatni másik helyre. Az új tulajdonossal (akit szegről-végről ismerünk is) egyszerűen közöltük, hogy a házzal együtt megnyert két nagyon tüneményes cicát is. Hát mit ne mondjak, nem volt elragadtatva az ötlettől, no de meggyőztük, hogy semmi dolga velük, csak enni adni.
Elérkezett a nagy nap, december elsején átköltözünk az új házikónkba. A két hátizsáknyi cuccunk a két év alatt akkorára gyarapodott, hogy a pick-up taxinak háromszor kellett fordulnia.

Az első napok elég eseménydúsak voltak, kipakolás, berendezkedés, a környék felfedezése. Az első éjszakák pedig álmatlanok, ugyanis nem voltunk hozzászokva az itteni zajokhoz: szomszédok beszélgetése (vagy éppen veszekedése ;)) motorok zaja az utcában, valamint elég idegesítő béka brekegés közvetlen az ablakunk alatt. No de végül megszoktuk, belaktuk, és azóta nagyon jól érezzük itt magunkat.

         Az utcakép és a házikónk kívülről (az út közepén Mio cicánk ballag :D)

És itt a bejegyzésnek tulajdonképpen happy end-el vége is lehetne. Csakhogy miután beköltöztünk, minden egyes nap visszajártam a régi helyre megnézni a cicákat, hogy minden rendben van-e velük, és sajnos úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs. Amint meghallották a motorom hangját, rohantak hozzám, sírtak, a lábamhoz dörgölőztek. A kajájuk és a vizük tele hangyával, szemlátomást nem nagyon viselte gondjukat senki. Eleinte visszamentem mindennap kicsit megdajkálni és megetetni őket, no de csak nem mehet ez így örökké. Az új házunk ugyanis pont az ellenkező irányban van az iskolából, munka mellett nem lesz időm erre. Sokat tanakodtam, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom őket átvinni az új helyre. Sok ismerősömhöz fordultam tanácsért, hogy hogyan lehet cicákat átköltözeteni, ezúton is még egyszer nagyon köszönöm a sok segítséget. A dolog nem egyszerű, ugyanis legalább egy, de inkább két hétig bent kell tartani a cicákat a lakásban, mert ha kiengedjük őket, először is megijednek az új környezettől, másodszor pedig megpróbálnak visszamenni a régi megszokott helyükre, ami a mi esetünkben a sziget másik fele. És innentől bonyolódik a mi esetünk: egyrészt mert a mi cicáink kölyökkoruk óta kinti cicák óriási vadászterülettel, a házba gyakorlatilag nem is engedtük be őket, másrészt pedig az új hely igen mozgalmas, sok a cica, kutya a környéken, a motorok hangjától pedig egyenest világgá tudnak szaladni. Tehát úgy indult számukra a költözés, hogy legalább egy hét szobafogság, néha séta a kertben, hogy szokják az új környezetet. Az első két napon a szobafogság nem volt túl bonyolult, mert annyira sokkot kaptak szegények az áttelepítéstől, hogy ki sem mozdultak a szekrény mögül. Az elején jobb híján a hálószobában kaptak helyet, mert a nappaliban túl sok kárt tudtak volna csinálni. Képzelhetitek, hogy teltek az első éjszakák a két cicával összezárva. Két-három nap után a két bestiának elege lett a szűk hálószobából, és megpróbáltak minden lehetséges módon kiszabadulni, többek között a szúnyoghálóval ellátott ablakon. A szúnyoghálók kezdtek veszélybe kerülni, ezért kénytelenek voltunk kiengedni őket a lakás többi részébe. Hiába eszkábáltam saját kezűleg kaparófát nekik, a műbőr kanapét kifejezetten előszeretettel alkalmazták körmeik élesítésére, sikerült kisebb-nagyobb kárt okozniuk a berendezésben. Aztán mikor már bent baromi jól érezték magukat és megszokták a kintről beszűrődő zajokat, akkor elkezdtek keservesen nyekeregni, hogy ki akarnak menni a szabadba. Innen kezdődött el az én másodállásom állatsétáltatóként: minden reggel munka előtt és este munka után Lucifer megsétáltatása előtt elindultam a macskákkal felfedezni a könyéket pórázon, de persze nem a kettővel együtt, hogy kicsit egyszerűbb legyen a helyzetem. Ez a próbálkozás az első alkalommal kudarcba fulladt, ugyanis a két macska rettentő önfejű módon az ellenkező irányba próbált szaladni, esélyem nem volt a közös sétára.

Ez a két kép nemrég készült a bloghoz, akkoriban nem volt ennyire mosolygós a helyzet...

Ez nagyjából egy hétig ment így munka mellett, közel az idegkimerülés határán. Sokszor gondoltam arra, hogy visszaviszem őket a régi helyre, mert nagyon fárasztó volt a dolog főleg azzal a tudattal, hogy megvan annak az esélye, hogy az első alkalommal, amikor szabadjára engedjük őket, szépen szélnek erednek. Pontosan két hét bentlakás után éreztük elérkezettnek az időt, hogy kitárjuk előttük az ajtót a kinti életre. Az első nap, mikor kiengedtük a kertbe a cicákat, én épp dolgoztam, Ati szabadnapos volt. Fél óránként telefonáltam haza, hogy megvannak-e még. Hol megvoltak épp, hol pedig valahol felfedező úton voltak. Este volt a nagy izgalom, hogy vacsorára visszajönnek-e. És igeeeen, visszajöttek :D Innentől sikeresnek könyvelhettük el a projektet, tudtuk, hogy megmaradnak a kiscicáink. Nagyon nehéz két hét volt, de utólag azt mondhatom, hogy megérte. Mi fogadtuk őket örökbe pár hetes korukban, mi neveltük fel őket, ők a mi cicáink. Azóta együtt a család, a mellékelt képek alapján láthatjátok, milyen "sanyarú" soruk van nálunk az állatainknak.

                                               Luciferé az egész kanapé a nappaliban

                                               Leo a fotelt sajátította ki magának

         Miocska a közelünkben érzi magát a legjobban, övé az ágy egyik sarka :D

És két év után végre lett saját orchideám is :D Ne kérdezzétek, miért kellett ezzel a költözésig várni, valahogy így alakult a helyzet. Mostanra teljesen berendeztük, belaktuk és kicsinosítottuk a házikót, igazi otthon vált belőle :D

Mivel az új helyen rendes postai címünk is van, innentől kezdve mi is szeretettel várjuk a leveleket és a képeslapokat :D  Thaniga House,   35/61 M.1. Sairee, Koh Tao, 84360 Koh Tao, Thailand