Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a három napos kiruccanást, annyi mondanék: kalandos volt :)

Penang szigetén valószínűleg csak egy kis szösszenetet láttunk Malázjiából, nem kaptunk valódi betekintést az országba, de rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodva tértünk haza.

Éjszakai hajóval mentünk ezúttal is, csak most délnek vettük az irányt a Surat Thani nevű városba. Egy igen egyszerű kis hajó volt ez, óriási tömeg várakozott a 9 órás indulásra, a felszálláskor az 55. és 56. számú fekvőalkalmattosság volt megnevezve a jegyünkön. Na gondoltam, ha erre a kis kompra ennyi férőhely befér, akkor nem lesz egy elsőosztályú éjszakánk...

Az előző kompon töltött éjszakán járt a fekhelyhez takaró is, most is erre készültünk, no de itt nem kaptunk, így igen csak fázós este volt :) A jobb oldalam hajnalra jelentősen elmacskásodott, mivel a bal oldalamra nem nagyon akartam fordulni, mert ebben az esetben gyakorlatilag a szomszédos francia srác karjaiban pihegtem volna :D Így telt az éjszakánk, nagyon nehezen akart eljönni a hajnal, míg végre szürkületben kikötöttünk 1/2 5 tájban Surat Thani kikötőjében. Itt már várta a csapatot egy sereg thai sofőr, akik különböző úticélokat kurjangattak: Phuket, Krabi, Malajzia, stb. Meg is találtuk gyorsan a mi emberünket, aki elterelt bennünket egy tuk-tuk felé. Mikor megálltunk a tuk-tuk előtt vagy tizenketten, a legtöbbjük nagy hátizsákokkal, nem igazán értettük, hogy hogyan fogunk beférni ebbe a kis járműbe. No de a fiúcska nem tétovázott, bezsúfolt minket, a csomagokat pedig egyszerűen feldobálta a tuk-tuk tetejére. Hát nem gondoltuk, hogy azok valóban meg is érkeznek a következő állomásig - amiről fogalmunk sem volt, hol lesz, de végül mind ott volt hiánytalanul :) Csak remélni mertük, hogy nem ezzel a rozoga járgánnyal fogunk elmenni Penangig :D

De szerencsére csak a szervező utazási irodáig (ami inkább büfé jelleggel működött, természetesen igen magas árfekvéssel a szegény szomjazó turistáknak...)  vittek minket a tuk-tukkal, ahol ki kellett szállnunk és úgy másfél órát várakozni a minket továbbszállító minibuszra.

7 óra körül meg is érkezett a minibusz, és megkezdtük a 8-9 órás utunkat Thaiföldön keresztül dél felé. Gondolom, mindnyájan ültetek már efféle járműben, el tudjátok képzelni, milyen kényelmes lehet egy aprócska, szűk helyen eltölteni ezt a nem kevés időt... Olvasni vagy laptopozni nincs esélyed, mert az előtted levő üléssor ezt nem teszi lehetővé, így jobb híján nézelődéssel múlattuk az időt. Nagyjából két óra múlva tartottunk egy pihenőt, egy természetesen erre a célra kialakított büfénél, ahol az árak színvonala miatt nem fogyasztottunk semmit, jól felkészült, tapasztalt utazók révén volt nálunk élelem bőven. Azért mégiscsak tettem egy naiv kísérletet egy kesudió vásárlására, no de a kb. 30 grammos rágcsálnivalóért kissé sokalltam a 150 bahtos, azaz nagyjából ezer forintos árat, így végül üres kézzel távoztam :)

Jól jött ez a kis pihenő, kicsit megmozgattuk a végtagjainkat, majd indultunk is tovább. Nagyjából három óra elteltével megérkeztünk egy nagyobb városba, Hat Yai-ba, ahol ismét megálltunk egy utazási iroda előtt, ismét kiszállítottak bennünket, és ismét várakoznunk kellett, most egy maláj minibuszra, ami innen visz minket remélhetően mostmár egészen a célállomásig.

Gyakorlatilag ebből állt az egész út, hogy becuccoltunk valami járgányba, eljutottunk valahová, ahol kiszállítottak minket, itt várakoztunk hol többet-hol kevesebbet, majd elindultunk újra. Az előnye ennek az volt, hogy így legalább nem volt monoton az út, mindig történt valami :D

Ahogy egyre sűrűbben láttunk az utcákon csadoros nőket, tudtuk, hogy közeledünk Malájziához, hiszen ez egy muszlim ország. Valamikor délután egy óra körül érkeztünk a thai-maláj határra, hát itt elég érdekesen működtek a dolgok:

A thai oldalon kiszállítottak bennünket a minibuszból, odamentünk mindnyájan a hivatalhoz, itt megkaptuk a kilépést igazoló pecsétet (és természetesen le is fotóztak minket, mint mindig :D). Ezalatt a thai sofőr egy parkolóhelyen várakozott, ő el sem hagyta a buszt. Mikor megkaptuk a pecsétet, visszaballagtunk a (thai oldalon lévő!) várakozó buszunkba, és továbbhajtottunk a maláj oldalra. A malájok egész szigorúan veszik a belépést, itt magunkkal kellett vinnünk a buszból az összes csomagunkat is, melyek egy olyan vizsgálaton estek át, mint a repülőtereken szokás. Itt igen nagy tömeg várakozott, eltartott vagy fél órát, míg az ablakhoz jutottunk.

Az ablaknál lefotóztak minket, majd a legnagyobb meglepetésemre a két mutatóujjunkról ujjlenyomatot vettek :) A sofőrünk természetesen ezalatt is végig a buszban ült. Innen már nem volt más hátra, mint Penang :)

Ahogy átléptük a határt, igen szembetűnő különbséget figyeltünk meg. Számunkra szokatlan tisztaság és rendezettség uralkodott, az utak minősége kiváló. Az autópálya mentén gondozva voltak a növények, nem voltak mindenfelé sitt- és szeméthalmazok, mintha párszáz évet ugrottunk volna előre.

Ekkora lenne a különbség a két ország között? Hát amikor megérkeztünk Penangba, rájöttünk, hogy nem...

Penang egy sziget Malájzia észak-nyugati részén, melyet egy 13,5 km hosszú híd köt össze a szárazfölddel. Ahogy a hídon a sziget felé haladtunk, óriási épületegyüttesek, felhőkarcolók hívták fel magukra a figyelmünket. Nocsak, nem is gondoltuk, hogy egy ilyen modern helyre jöttünk :)

Aztán amikor a nagy dugóból kijutva elértük a sziget fővárosát, George Townt, akkor jelentősen megváltozott a benyomásunk a szigetről és az eddigi rendezett Malájziáról. Egy zsúfolt, a világ legkülönbözőbb népei által lakott, meglehetősen koszos, roskadozó épületekkel teli helyre érkeztünk, majd egy forgalmas utcán megállt a minibusz, és kirakott minket. Hát megérkeztünk Malájziába :D

Akkor induljunk el szállást keresni, hiszen valószínűleg két éjszakát itt kell majd eltöltenünk. Stílusosan a Crystal nevezetű vendégszálláson szálltunk meg, egy elég egyszerű, de elfogadható szobában. Ablak nem volt, klíma viszont igen, amit persze nem használtunk :)

Első dolgunk természetesen a vízum volt, azonnal meg is kérdeztük a tulajt (aki kínai volt :D), hogy tud-e segíteni. Naná, hogy tud ;) Ide mindenki vízumért jön, mert Thaiföld déli részéhez ez a legközelebbi hely, ahol van thai nagykövetség. El sem kell mennünk a nagykövetségre, egy helyi illető összeszedi a szállásokon az útleveleket, és másnap hozza is vissza őket a megfelelő pecsétekkel... A vízum díján felül 40 maláj ringgit-et kell fizetni a normál ügyintézéshez, ez nagyjából 3000 forint. Mivel a mi esetünkben tanulóvízumról volt szó, ez elvileg egy nappal hosszabb ügyintézést igényel. Viszont mi nem szívesen maradtunk volna plusz egy napot itt, óvatosan kérdeztük meg a tulajdonost, hogy van-e esetleg módja, hogy hamarabb elkészüljön a vízumunk. Rezzenéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte, hogy fejenként 150 ringgit, azaz. kb. tízezer forint, és másnapra meglesz az útlevél. Tanakodtunk Atival, hogy mi tévők legyünk, megér-e nekünk 20.000 forintot, hogy egy nappal előbb elmehessünk, végül úgy döntöttünk, tekintettel az otthon minket váró állatainkra is, hogy kifizetjük. Oda is adtuk a papírokat az útlevelünkkel együtt, ott a szálláson kitöltöttük a vízumigénylő nyomtatványt, adtunk két darab fényképet, és csak reménykedtünk benne, hogy valóban tanulóvízumot fogunk látni az útlevelünkben... Így ha minden jól megy, másnap délután négykor a vízummal és egy három hónapos pecséttel a kezünkben indulhatunk is haza. Ott helyben a visszautat is le tudtuk foglalni, mert azt Thaiföldről nem lehetett elintézni. Így megy ez itt Penangon, egy helyen mindent el tudsz intézni a masszázstól egy repjegyen át a vízumig valóban mindent. Tehát megbeszéltük, hogy másnap négy előtt érjünk vissza, akkortájt megjön a vízumügyintéző az útlevelekkel, és négykor már pattanhatunk is be a minibuszba, hogy visszainduljunk Thaiföldre.

Kicsit megkönnyebbülve foglaltuk el a szobánkat, most már nincs más hátra, csak várakozni és élvezni az ittlétet :) Lepakoltunk, kicsit összeszedtük magunkat, majd elindultunk, hogy nyakunkba vegyünk a várost. Azt kell hogy mondjam, rettentően különleges hely ez a Georg Town, az indiaitól a kínain át az arabig minden negyed megtalálható a városban. Komplett városrészek vannak a különböző nemzetek képviselőivel, ahol természetesen minden a helyi emberekkel és azok portékáival van tele. Az indiai negyedben csupa turbános férfit láttunk, rengeteg "Armani" szabóságot, kizárólag indiai éttermekkel.

A kínai negyedben szintén, csak minden kínai változatban :D

Sötétedésig jártuk az utcákat, és csak csodálkoztunk, hogy hogy tudnak emberek ilyen koszban, orrfacsaró bűzben és omladozó házakban élni. Annyira intenzívek voltak ezek a nem túl kellemes szagok, hogy vennünk kellett ún. tiger balzsamot, melyet az orrod alá kenve az erőteljes mentol összetevőtől enyhíteni lehet a szagokat.

Aztán estefelé bementünk a helyi bevásárlóközpontba plázázni egyet :) Egy óriási nyolcemeletes épület, tele nyugati üzletekkel és éttermekkel, mint például Starbucks, Kentucky vagy Mc Donalds. Az első utunk a Mc Donaldsba vezetett, úgy faltuk a sajtburgert és a fagyit, mintha hetek óta nem kaptunk volna enni :)

Még nézelődtünk egy kicsit, de rájöttünk hamar, hogy ez az a hely, ami legkevésbé hiányzott nekünk Thaiföldön, így gyorsan el is hagytuk. Visszasétáltunk a szállásra, ahol még kényeztettük elfáradt lábainkat egy maláj talpmasszázzsal, majd nyugovóra tértünk.

Másnapra a botanikus kertbe terveztünk egy kirándulást, ahová elvileg tömegközlekedéssel a 10. számú busszal lehetett volna eljutni. A buszállomást könnyen meg is találtuk, de a buszt sehol. Mindenféle járat indult innen, de a 10-es busz csak nem akart megérkezni. Volt egy információs pult, ahol annyit tudtak mondani, hogy az a busz csak óránként jár, de nem tudják, mikor. Hát, köszi az információt :) Akkor nem várunk, B tervet kell improvizálni egy olyan buszjárathoz, ami jár is :D Kitaláltuk gyorsan, hogy felmegyünk egy libegő szerű kabinos felvonóval a hegytetőre, ahonnan felülről tudunk rálátni az egész szigetre.

Így legalább kicsit bepillanthattunk a helyi emberek mindennapjaiba, ahogy kikeveredtünk a városból és átbuszoztunk kb. 40 perc alatt a felvonóhoz. Ilyen életképekkel találkoztunk:

Valahogy olyan elképzelésem volt, hogy ahogy majd elhagyjuk a várost, egy szellős, növényekkel teli zöldövezetbe fogunk érkezni, valami olyasmi helyre, mint a János-hegy. Ehhez képest végig az úton zsúfolt kínai, indiai és arab negyedek mellett haladtunk el, parkot, erdőt egyáltalán nem láttunk. Egyszer csak egy piac közepén megállt a busz, majd megpillantottunk a "Penang Hill" táblát, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk.

Itt viszont egy egész más világba csöppentünk, a modern kabinos felvonó egy 833 méter magas hegyre vitt fel minket, ahol lenyűgöző kilátás nyílt a szigetre és a parkban csodás indiai templom és arab mecset is helyet kapott. Az indiai templomban még egy rövid kis szertartáson is rész vettünk.

Dél körülre végigjártuk a parkot, még maradt pár óránk, hogy visszamenjünk a szállásra a vízumért, így bementünk George Town-ba csavarogni egyet. Először megebédeltünk egy indiai étteremben, nagyon jót ettünk :D, majd megkerestük a helyi piacot, hááát itt elég érdekes dolgokkal találkoztunk :D

Ne kérdezzétek, mitől fekete a csirke, fogalmunk sincs :)

Fél háromkor már annyira izgalomban voltunk, hogy vajon milyen vízum lesz az útlevelünkben, hogy siettünk vissza a szállásra, hátha talán addigra már meg is érkeztek. De nem így lett, ezért a fennmaradó egy órás várakozási időt megint egy talpmasszázzsal töltöttük :) Amíg a fotelben élveztük a kényeztetést, be is futott a szállásra a robogós fiúcska, épphogy csak bedobta az útlevelünket és már viharzott is tovább, hiszen sokan vártak még rá. Azon nyomban nyitottuk ki az útleveleket, a szívünk a torkunkban dobogott, mikor megpillantottuk: Non-immigrant ED visa. Hurrrrrááááááá :DDDD Nem tudom elmondani, milyen boldogok voltunk. Még egy évig gondtalanul maradhatunk az új otthonunkban :D

Alig telt el egy-két perc, a minibusz is befutott, szednünk kellett a cókmókunkat, mert egy majdnem teli busz várt ránk odakint. Gyorsan bepattantunk és el is indultunk vissza Thaiföldre. A visszaút hasonlóan telt mint az odaút, Penangból a Hat Yai nevű városig vitt minket a maláj sofőr, majd át kellett szállnunk egy másik buszra, ami ezúttal Chumponig szállított bennünket. A maláj sofőrrel egy pihenőállomáson kicsit beszédbe elegyedtünk, mikor feltűnt nekünk, hogy két rendszám is van a buszon. Elmagyarázta, hogy valóban így van, a busz rendelkezik egy maláj és egy thai rendszámmal, mivel naponta ingázik a két ország között. Nahát, ilyet sem hallottunk még idáig, hogy kettős állampolgár lehet egy jármű :)

Este 8 óra körül érkeztünk meg Hat Yaiba, ahol kiraktak bennünket a város központi buszpályaudvarán, innen a helyi járattal folytattuk az utunkat. Volt egy óra szabadidőnk az indulásig, ezalatt a helyi piacon megvacsoráztunk, majd visszaballagtunk a számunkra kijelölt buszhoz. Először megörültünk, hogy végre nem minibusszal utazunk, de amikor elfoglaltuk a helyünket, hamar felmértük a helyzetet, hogy ez valószínűleg még egy fokkal húzósabb lesz... Ugyanis annyira közel voltak egymáshoz a sorok, hogy még az én lábam sem fért el, de még terpeszben sem, nemhogy Atié. Így vagy a nyakunkban vagy egymás ölében tartottuk azokat, és számoltuk a perceket, hogy mennyi idő van még hátra. Valamikor hajnali fél ötkor érkeztünk meg Chumponba, ahol a már megszokott thai stílusban terelgették a turistákat. Kiszálltunk egy zsúfolt téren, érdekes módon itt már nagyban zajlott az élet, de nekünk senki nem mondott semmit, csak várakoztunk. Annyit tudtunk, hogy a kikötőhöz kellene valahogy eljutnunk :) A leleményes motoros taxisok azonnal lecsaptak a tétovázó fehérekre, és felajánlották, hogy elvisznek minket. Tanakodtunk, hogy mit tegyünk, vajon jön-e értünk valaki, aztán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az egyikkel, lesz ami lesz :) Elvitt minket egy kb. 5 percre lévő helyre, a város vasútállomására, ahol a komp egyik irodája volt, és azt mondta, itt fogjuk megkapni a jegyünket a hajóra. Majd viteldíj gyanánt elkért fejenként 30 bahtot. Próbáltunk neki reklamálni, hogy mi komplett jegyet vettünk Malájziában Penangtól Koh Tao-ig, de őt ez nem nagyon érdekelte, végül 50 bahtban kiegyeztünk.

Odamentünk a komp irodájához, ahol meg is kaptuk a hajójegyeket, itt pedig kiderült, hogy a kikötőig fejenként 150 baht a viteldíj. Szuper :D No de mindegy is, a kedélyállapotunkból itt már senki nem billenthetett ki minket, hiszen itt vagyunk másfél órára a kis otthonunktól, ráadásul egyéves vízum van az útlevelünkben :D

A kétórás várakozási idő gyorsan eltelt, hiszen teljesen véletlenül összetalálkoztunk a vasútállomáson Csabi barátunkkal, aki épp akkor érkezett Chumponba és tartott ugyanazzal a komppal Koh Tao felé. Így hamar el is érkezett a 1/2 7, átvittek minket a kikötőbe, felültünk a kompra, és a nagy hullámok miatt kissé késve, délelőtt 10 óra magasságában megpillantottuk a Welcome to Koh Tao táblát.