Blog by Timi & Ati from Koh Tao

A második magyar csapattal, Évivel, Szilvivel, és Dáviddal múlt héten felkerekedtünk és elindultunk cápalesre. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az öböl, ahol állítólag a szirti cápák rejtőzködnek, kb. 6 percnyi motorozásra található a lakásunktól :) Ne kérdezzétek, miért vártunk a kalanddal ilyen sokáig ;) Elég sok mendemonda kering a szigeten, hogy abban az öbölben igen sok cápával találkozhat az ember, ha elég kitartó. Többek között Csabi barátunk is beszámolt róla, viszont a videót nem láttuk, amin megörökítette, így arra gondoltunk, mi is utánajárunk, vajon igaz-e a dolog :)

A cápales előtt kicsit felfrissítettük magunkat abban az étteremben, amelyen keresztül le lehet sétálni az öbölbe, majd felkerekedtünk a nagy kalandra :)

Ez nem kifejezetten egy strandolós hely, mert nincs homokos part, tehát aki ide látogat, az célirányosan a cápák miatt jár erre.

Sziklákon keresztül jutottunk le a tengerig, itt lepakoltuk a cuccainkat, felkaptunk a snorkel felszerelésünket és belevettük magunkat a tengerbe. A látótávolság sajnos nem volt a legtökéletesebb, de oda se neki, ez nem szegte a kedvünket :) Jó két-, háromszáz métert kell beúszni, hogy olyan mélységig jussunk, ahol a cápák tartózkodnak. Amikor elég messzire értünk, türelmesen várakoztunk, és természetesen közben csodáltuk a korallokat és egyéb élőlényeket. Egyszer csak egy lány kiáltozására lettünk figyelmesek: reef shark, reef shark... Gyorsan odaúsztunk, él láss csodát: megpillantottuk a szirti cápát :DDD Hurráááá, akkor nem jöttünk hiába :)

Ati utána úszott, így viszonylag hosszú ideig láthatta, én sajnos csak pár másodpercig. Sebaj, így is örültem, mint majom a farkának. Cápát láttam, és nem a tropicariumban, hanem természetes élőhelyén, néhány méter távolságból :) Félelemérzetünk egyáltalán nem volt, mert jó pár méterrel alattunk úszott el a cápa és épp hogy csak a közelünkbe merészkedett. Állítólag nagyon óvatos, jó sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy többen is közelebb jöjjenek, de ha elég kitartó az ember és nagyjából két órát úszkál, akkor 7-8 másfél méteres példánnyal is találkozhat. A fenti fotót nem mi csináltuk, mert sajnos nem vittünk fényképezőgépet, de igyekeztem olyan fotót keresni, ami nagyjából azt a látványt adja vissza, amiben nekünk volt részünk. Ígérem, legközelebb nem megyünk fényképezőgép nélkül, és a következő alkalommal már talán saját képekkel is szolgálhatok :)

Volt a napokban még egy csodálatos víz alatti élményem, mely egy olyan merülőhelyen történt, ahol először jártam: South-West Pinnalce, azaz dél-nyugati szirt a neve. Ide viszonylag ritkán jön a búváriskola hajója, Ati is csak kétszer merült itt ezelőtt. Ez a merülőhely nagyjából 20 percnyi hajóútra van a szigettől és 15-25 méter mélységig lehet merülni. Ahogy a vízbe ugrottunk és elkezdtünk ereszkedni, rögtön egy barracuda rajba kerültünk :)

Csodás érzés volt ennyi hal között úszkálni :) Aztán amikor leértünk és elkezdtünk a sziklák felé úszni, szebbnél szebb halakat és élőlényeket láttunk, és a látótávolság is kiváló volt :) Próbáltam megőrizni a  memóriámban, hogy milyen halakkal találkoztunk, hogy amikor felmegyünk a hajóra, be tudjam őket azonosítani a "halacska felismerő" könyvből, de annyi mindent láttunk, hogy sajnos csak a töredékét találtam meg később :) Többek között kék csíkos angyalhalat, óriás tengeri sügeret, denevérhalat, kék pöttyös ráját, murénákat, titán íjhalat. A lágy koralloknak valami elképesztő lila színük volt, bennük bohóchalak úszkáltak.

A sügeret én észre sem vettem volna, ha Ati nem hívja fel rá a figyelmemet, mert pont úgy nézett ki, mint egy szikla. Aztán mikor felismertem, hogy az valójában egy óriási hal, nem győztem hinni a szememnek: ekkora halat még életemben nem láttam, akkora volt a pofája, mint az én fejem :)

A cetcápa ezúttal elmaradt, de annyi látványban és élményben volt részünk, hogy egy csöppet sem szomorkodtunk emiatt :)

Első nekifutásra -pár hónappal ezelőtt, még zöldfülű koromban- nem sikeredett a túra, mert a főútról letérve egy igen hepehupás földút fogadott és nem mertem egyedül nekivágni... Aztán pár nappal később némi elszántsággal felszerelkezve újra nekiindultam, ezúttal sikerrel :) És a földes útszakasz egész rövid, utána kifejezetten jó minőségű aszfaltos út következik, tehát érdemes bevállalni. Ahogy odaértem a partokra, szinte üres, meseszép öblök fogadtak, tehát úgy tűnik, mások se nagyon próbálkoznak meg ezzel az úttal, pedig érdemes :D

A hegy tetején az út kettéágazik, az egyik út délre, a másik pedig nyugatra tart. Én először a déli irányt céloztam meg, egy kis pihenőt tartva egy útbaeső szálloda teraszán.

Ahogy leérkeztem a partra, két csodás öböl fogadott, mindkettő teljesen üresen, mintha csak engem vártak volna :) Mindkettőn található pár bungaló azoknak a turistáknak, akik el szeretnének vonulni a világ zaja elől. Pihenésre tökéletes a helyszín, ráadásul valóban olyan idilli a környezet, mint amilyet a képeslapok mutatnak: fehér homok, türkizkék, kristálytiszta tenger, kókuszpálmák, trópusi növények...

Egy kis buddha szentély mellett elhaladva és pár sziklán keresztülmászva átérkezünk egy még apróbb öbölbe, ami annyira parányi, hogy éppen csak pár lépést sétálva át is jutunk a másik végére. De a víz megér egy hosszabb időtöltést, nagyon szép az élővilág, a sziklák mellett színes korallokat és halakat láthatunk.

Egy-két órát elidőztem ezek a helyen, bár naphosszat elüldögéltem volna még, annyira szemet gyönyörködtető a látvány. De várt még a másik oldal, erre is időt kellett szakítani :) Így visszaindultam a hegytetőre, majd itt nyugatnak vettem az irányt.

Ezen az oldalon nagyon hangulatos reggae stílusú kis étterem és bár van, a shake-et maga Jack Sparrow szolgálja fel :)

Feltétlenül javasolt erre a partra snorkel felszerelést hozni, mert a Banana Rock nevezetű sziklát körbeúszva csodálatos víz alatti látványban lesz részünk.

Miután felfrissültem a 29 fokos tengerben, átsétáltam egy kis kerten keresztül a szomszédos öbölbe, és az egyik kedvenc helyemre érkeztem :)

Annyira valószínűtlenül tiszta itt a tenger, és olyan csodálatos színekben pompázik, a homok pedig hófehér, de higgyétek el, nem használtam Photoshopot :)

Azóta már számtalanszor megjártam ezeket a partokat (többek között ma is :D), mert ez az a hely, ahova minden ideérkező ismeretlen ismerőst elkalauzolok, nehogy úgy távozzanak Koh Taoról, hogy kimaradjon az életükből ez a csodálatos élmény...

Úgy kezdődött a történet, hogy Ati épp kisebb depressziósabb időszakát töltötte február közepén, miután az utolsó magyar barátaink is elmentek és hirtelen rászakadt a nagy semmittevés. Aminek tulajdonképpen örülhetett is volna, mert végre lazíthatott volna egy kicsit, no de ő nem nagyon szereti a tétlenkedést, ráadásul ég benne a vágy, hogy a tudását továbbadhassa másoknak :) A következő magyar tanulók viszont csak február végén érkeznek, így kissé nyugodtabb napoknak néztünk elé, megjegyzem: először, mióta megérkeztünk. Próbáltuk ugyan hasznosan tölteni az időt, a weboldalunkat fordítottuk, szerkesztettük, olvasgattunk, na de ez mégsem ugyanolyan, mint mikor búvárok végeznek, fejlődnek a kezed alatt :)

De Ati segítőangyala akcióba lépett, és mit ad Isten, egyik délután csörög a telefon: a Cystal managere hívta telefonon, hogy lenne neki másnapra egy kis munka :) Hurrááá, úgy örült Ati, mint majom a farkának. Megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret. No de nem annyira egyszerű a történet, mert egy francia lányról és egy belga fiúról van szó. Itt jövök a képbe én, aki természetesen segít a nyelvi nehézségek áthidalásán. Annyira nem volt nagy kihívás, mert csak egy Discover Scuba Diving, azaz Fedezd fel a búvárkodás tanfolyamról volt szó, ami egy nagyon leegyszerűsített tanfolyam, rövid elméleti oktatással, néhány egyszerű medencés gyakorlattal és egyetlen nyílt vízi merüléssel.

Meg is érkeztünk másnap reggel nagy izgalommal a búváriskolába, mindkét tanuló nagyon kedves, szimpatikus volt, és mind a kettőjükkel ott volt a párjuk is, akik már végzett búvárok voltak. Az elmélet közös erőbedobással zajlott, ahol nyelvi nehézségek adódtak, ott én segítettem be :)

Majd következett egy rövid medencés gyakorlás, egy kis navigáció a parton, utána pedig irány a tenger, Mango Bay, de ide én már nem tartottam velük.

A francia lány láthatóan nagyon-nagyon izgult, úgy kellett lenyugtatni, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj... Amikor láttam kikötni a hajót, már ott toporogtam a mólón, mert aggódtam, vajon mennyire ment a kommunikáció angolul és hogy hogyan sikerült az első merülés. Amikor megláttam a sugárzó arcokat, tudtam, hogy minden rendben :D A francia lány teljesen el volt varázsolva, nem győzött hálálkodni, hogy mennyire biztonságban érezte magát Ati mellett, a félelmeit teljesen le tudta győzni, hogy mennyire élvezte a merülést és mennyire lenyűgözte őt a víz alatti világ. Elhatározták a párjával, hogy mindenképp megcsinálják a kezdő tanfolyamot, a párja is, mert neki egy olyan francia minősítése volt, amit nem sok helyen fogadnak el. De a tanfolyamot nem hajlandóak mással végezni,csakis Atival. Hát itt kezdett el bonyolulttá válni a történet... Ugyanis Ati szabadúszó, a Crystalnak viszont több francia oktatója van, és evidens, hogy hozzájuk osztják a francia diákokat. Gyorsan le is csapott az egyik francia oktató rájuk, hogy tetszett-e nekik a merülés és akarják-e nála franciául folytatni a búvárkodást... Nyomta-nyomta a marketing szöveget, hiába próbáltak finoman célozni a diákjaink, hogy ők Atival szeretnének továbbtanulni... Először úgy tűnt, nincs mit tenni, ez a szabály, hiába próbáltunk az iskola kisfőnökével beszélni, el kellett foganunk a helyzetet, és természetesen nem is volt ellene kifogásunk, hiszen így működnek a búváriskolánál a dolgok. Kissé elszontyolodva kullogtunk vissza a csapathoz, de azért próbáltuk őket felvidítani, hogy nagyon jó a francia oktató, majd meglátják... így legalább az anyanyelvükön tanulhatnak, stb... No de ők nagyon határozottan kitartottak az álláspontjuk mellett (ráadásul nagyon nem jött be nekik a nyomulós, erőszakos stílus), így úgy döntöttek, hogy akkor inkább nem folytatják a búvárkodást. Hát jó kis fejtörést okoztak nekünk, baromi kellemetlen szituációba kerültünk :) Semmiképp nem akartuk, hogy úgy jöjjön le a dolog a búváriskola vezetőségének vagy a francia oktatónak, hogy mi akartuk a két tanulót megszerezni és esetleg lebeszélni őket a másik oktatóról. Tanakodtunk, hogy mi lenne a jó taktika: ők menjenek oda a kisfőnökhöz vagy mi. Végül úgy döntöttünk, hogy mi beszélünk vele, oda is mentünk és vázoltuk a helyzetet, aki végül úgy döntött, hogy nincs mit tenni, a tanuló kívánsága szent, így Ati (illetve mi) fogjuk őket búvárrá avatni :)

El nem tudom mondani, mennyire boldogok voltak :D

Persze Ati is, hiszen kellemetlen szituáció ide vagy oda, nincs ennél nagyobb elismerés, mint amikor ragaszkodik hozzá egy tanuló :)

Tehát másnap kora reggel OWD tanfolyam, méghozzá angolul, először Ati pályafutása alatt :)

A menetrend hasonló az előzőhöz, elméleti oktatással kezdtünk, itt már azonban jóval komolyabb dolgokról van szó. Szerencsére videón hallgatják a tanulók az anyagot és ránk csak akkor van szükség, amikor valamit nem értenek. Egy nagyon kedves francia barátunk, Frank is ott volt éppen, aki felajánlotta a segítségét, amennyiben szükségünk lenne rá.

Amikor megnézték a videót és átbeszéltük a tesztet, fellélegeztünk... Innen már nagy baj nem lehet, hiszen a víz alatt folytatódik a tanfolyam, itt már nem kell kommunikálni, csak testbeszéddel. Atinak pedig ez már nagyon megy :)

Tehát újra medencés oktatás, de már sokkal komolyabb feladatokkal, mint előző nap. Mindkét tanulónk nagyon ügyesen végrehajtotta a feladatokat, meg is lepődtem, hogy milyen hamar kijöttek a medencéből :)

Akkor nincs más hátra, mint a négy nyílt vízi merülés, melyből kettőn én is részt vettem, hogy a víz alatt is készüljenek róluk fényképek. Borzasztóan örültek a tanulóink, hogy megörökítjük a búvárrá válásuk történetét.

A negyedik merülés végén széles mosollyal az arcukon jöttek fel a tanulók a vízből, mert tudták: képzett búvárok lettek :D Nem győztek hálálkodni Atinak, nagyon értékelték, hogy nem kellett egy 6-8 fős csoporthoz csatlakozniuk, hanem csak velük kettőjükkel foglalkozott Ati végig. Aminek természetesen meg is lett az eredménye: az utolsó merülés végére már nagyon jól lebegtek, nagyon ügyesen tudtak maszkot üríteni :)

És természetesen csodaszép halakat, korallokat, élőlényeket láttak a víz alatt :D

A tanfolyam végére én is megértettem, miért szereti Ati annyira ezt a szakmát: nagyon jó érzés látni, hogy három nap alatt mennyit fejlődnek a tanulóid. Egy olyan emberből, aki remegő lábakkal ugrik a vízbe először, ilyen rövid idő alatt magabiztos búvárrá válik. És mindezért nagyon hálás az oktatójának...

Január végén nagyon jó kis magyar csapat gyűlt össze Koh Taon, szerintem a sziget történetében még nem volt  ennyi honfitársunk egyszerre ezen a kis szigeten :)

Először Csabi barátunk jött, ő közel egy hónapot töltött a szigeten, majd megérkezett Laci és Szidónia, utánuk Barbi és Viktor, nemsokkal később Orsika és Peti, végül pedig Sanyi.
Egyedül Barbit ismertem korábbról, a többiekkel vagy a thaiföldi fórumon, vagy a blogon, vagy pedig egy közös baráton keresztül ismerkedtünk össze. A Sanyival való megismerkedésünk elég különös, hiszen ő talált ránk az egyik törzshelyünkön, míg épp a vacsoránkat fogyasztottuk. Egyszer csak belépett az étterem teraszára egy raszta hajú srác, hogy magyar hangokat hallott, gondolta, megismerkedik velünk. Ismét bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ :)

Időközben Ati rég nem látott ismerőse, András is befutott a barátaival, Balázzsal és Andival, ők ugyan csak egy éjszakát töltöttek a szigeten, de próbáltuk nekik úgy összeállítani a programot, hogy a legfontosabb dolgok beleférjenek: elmentek a Nang Yuan szigetre, voltak sznorkelezni, együtt vacsoráztunk a spanyol étteremben és természetesen a ladyboy showt sem hagyhattuk ki velük :D

Nagyon szép napokat töltöttünk együtt, bejártuk a szigetet legszebb partjait és öbleit, a legmagasabb kilátópontokat, voltunk együtt hajókiránduláson, ladyboy shown, jókat ettünk-ittunk a kedvenc éttermeinkben, beszélgettünk, merültünk. Csabival nagyokat pókereztünk a teraszunkon, Orsival és Petivel pedig együtt szereztük meg első vízalatti kalandjainkat. Átadtunk egymásnak valami nyavaját is, így egy köhögős-torokfájós betegség majdnem mindannyiunk napjait beárnyékolta egy picit, és sajnos meghiúsította a közös merülések lehetőségét. No de sebaj, mint tudjuk, aki egyszer járt Koh Taon, az úgyis vissza fog térni, így bőven lesz még lehetőségünk közös merülésekre :)

A búcsú sajnos fájdalmas, kicsit mindig depressziósak leszünk Atival, mikor a kikötőben integetünk a távolodó hajókon továbbutazó barátainknak. Először Barbi utazott el, aztán Orsi és Peti, majd Csabi végül Sanyi, így február elején magunkra maradtunk Atival. Nagyon furcsa volt ez az intenzíven együtt töltött napok után. Ilyenkor mindig elhatározzuk, hogy nem fogunk senkivel szoros barátságot kötni, mert a búcsú mindig nagyon szomorú, de aki ismer minket, az jól tudja, hogy ez úgysem fog sikerülni :) A kikötőben azzal szoktam Atit felvidítani, hogy milyen jó nekünk, hogy mi itt maradhatunk a nyárban ezen a csodálatos helyen, nem pedig nekünk kell visszarázódnunk a szürke, fázós hétköznapokba és a mókuskerékbe.

Köszönjük nektek, barátaink ezeket a szép, emlékezetes napokat és közös élményeket, azt hiszem, igazán jó barátságok köttettek, és nagyon remélem, hogy hamarosan újra találkozunk!

Közben újabb magyar pár érkezett a szigetre, Anita és Zoli, akik olyan kedvesek voltak, hogy elláttak minket egy csomó hazai rágcsálnivalóval: tökmaggal, pisztáciával, kesudióval :) Velük is nagyon kellemes estéket töltöttünk együtt, de sajnos két nap múlva ők is továbbállnak... Így hát el kell fogadnunk ezt a helyzetet, hogy az emberek jönnek-mennek, eltöltünk együtt hosszabb-rövidebb időt, barátságok köttetnek, majd előbb-utóbb mindenki elhagyja a szigetet. Ilyen az élet :)

Néhány fotó a legemlékezetesebb pillanatokról:

Koh Tao déli öblét, Chalok Bayt elhagyva nem is gondolnánk, hogy az előttünk álló elhagyatott földút után milyen csoda rejtőzik.

Egy kis nyúlvánnyal végződik a sziget, mely három partszakaszt foglal magába. Az első kettőt a Tatooh Resorton keresztül lehet megközelíteni, de ez ne tántorítson el senkit, mert a jó thai szokásnak megfelelően bátran be lehet menni a szállodákon keresztül a tengerpartra. Ez a látvány fog fogadni minket:

Viszonylag kevesen motoroznak el idáig, így a főszezon ellenére is csak elvétve találkozunk strandolókkal. Erről az oldalról nagyjából 10 perc alatt át lehet sétálni a sziklákon kiépített mólón egy másik partra, ahol kicsit élénkebb az élet, a parti bárban reggae zene szól, és sznorkelezni is érdemes, mert igen gazdag a sziklák mellett az élővilág.

Innen a szálloda felé visszasétálva egy kis kitaposott ösvényen 10-15 perces sétával érhetjük el a kilátópontot, még a lustáknak is erősen ajánlott ez a rövid séta :) A sziklák tetejéről csodálatos kilátás nyílik Chalok Bayre és Shark bayre.

Ha itt járunk, délután 4-5 óra között érdemes elővennünk a snorkel felszerelésünket, és átmotorozni a bal oldali öbölhöz, Shark Bayre, ahol az egyik resort bungalói között kell lemásznunk a sziklákhoz, de igazán különleges élményben lesz részünk: ezen a partszakaszon minden délután előjönnek a helyi "lakosok", az ún. szirti cápák, melyeket a felszínről is megfigyelhetünk. A szerencsésebbek megpillanthatják a körülbelül másfél méteres óriásteknőst is :)

Szinte hihetetlen, hogy közel 4 hónapja élünk egy búvárparadicsomban, és most jutottam el oda, hogy végre elmondhatom magamról, hogy képzett búvár lettem :) Voltam már ugyan korábban a víz alatt párszor palackkal, de hivatalosan, búváregyesület által csak most szereztem meg a minősítést. Bár az Atival tanulással eltöltött estéknek köszönhetően viszonylag nagy elméleti tudásra tettem szert, de mióta kiköltöztünk, most merültem először a tenger mélyére, így gyakorlati tapasztalatom nem igen volt. No de nekem ugye időm, mint a tenger, így 2013 január 26.-án megkezdtem a kezdő, azaz Open Water tanfolyamot, Orsi és Peti barátunk társaságában.

A kezdő tanfolyam menete, hogy először bizonyos elméleti tudást kell elsajátítanod, amelyet az oktató le is ellenőriz tesztek formájában. Ha ez sikerült, akkor irány a medence :)

Persze nem ugrunk egyből fejest a medencébe, először megismerkedünk a felszereléssel, megtanuljuk összeállítani azt, mert a hajón majd nekünk kell ezt magunknak megcsinálni. Ati a fejünkbe vési, hogy nincs "szemüveg és pipa", hanem maszk és légzőcső, megtanuljuk, mi az a reduktor, inflátorcső, stb. Ezután kezdődhet a medencés oktatás, aminek az a nagyon nagy előnye, hogy mielőtt a tengely mélyére merülsz, először ki tudod próbálni sekély vízben, milyen érzés a víz alatt palackból lélegezni.

Mikor már biztonságban érezzük magunkat a víz alatt, akkor átmegyünk a medence mélyebb felére, ahol már nem ér le a lábunk, hogy a kb. 20 darab kötelező feladatot elvégezzük: többek között maszk levétele, visszahelyezése és kiürítése, reduktor kivétele, megkeresése és visszahelyezése, uszonyhegyen lebegés, vészhelyzeti felemelkedés, ólomöv le- és felvétele, mellény le- és felvétele a víz alatt és felszínen, és ehhez hasonló nyalánkságok. Igen kemény 4 órás tanulás után, majdnem sötétedéskor hagytuk el a medencét kellőképpen elfáradva. De mindannyian nagyon izgatottak voltunk, ugyanis másnap éles bevetés jön: tanultakat a tengerben fogjuk majd újra bemutatni Atinak.

Reggel 7 órakor indult a Crystal hajó, az útvonal: Mango Bay és Japenease Garden. Még mielőtt felszállnánk a hajóra, navigálunk egyet az iránytűinkkel, hiszen ez is követelmény az OWD képesítéshez. Aztán irány a hajó :)

Az első dolog a névsorolvasás után a felszerelés összeállítása, majd az ún. buddy-check, azaz a merülőtárs felszerelésének leellenőrzése. Ezután óriáslépéssel belevetjük magunkat a tengerbe és süllyedünk lefelé, hogy feltérképezzük ezt a csodás világot.

Az első merülőhelyen durván 40, a másodikon pedig 50 percet töltöttünk a víz alatt, és csodálatos dolgokat láttunk, többek között anemónát, bohóchalat, bőröndhalat, papagájhalat, íjhalat, és még sorolhatnám. Azért nem csak bámészkodással töltöttük az időt, néhány korábban a medencében gyakorolt feladatot itt is teljesítenünk kellett egészen addig, míg Ati úgy ítélte meg, hogy biztonsággal tudjuk végezni.

Másnap ismét kihajóztunk a tengerre, két újabb merülőhelyre, Twinsre és White Rockra, hiszen a tanfolyam 4 nyílt vízi merülést tartalmaz. Itt már csak egy-két feladatot kellett elvégeznünk, a merülőidő túlnyomó részét ekkor már nézelődéssel tudtuk tölteni. Ekkor már megvolt a megfelelő biztonságérzetünk, hogy ne a reduktorral és a maszkkal legyünk elfoglalva, hanem valóban élvezhessük is a merülést.

A négy merülés és a záróvizsga után mind a négyen hivatalosan is PADI Open Water búvárok lettünk, melyet egy kártya is igazol, ami azt jelenti, hogy innentől a világ bármely búvárbázisán merülhetünk a merülőtársunkkal.

Összességében négy nagyon izgalmas, eseménydús, de meglehetősen kemény, 'melós' napon vagyunk túl, rendesen meg kellett dolgozni azért az OWD kártyáért. Ati igen szigorú, de nagyon türelmes és lelkiismeretes oktatónak bizonyult, addig hajtott minket, amíg tökéletesnek nem ítélt egy feladatot (aki ismeri, tudja, mennyire maximalista :D). Viszont az biztos, hogy a következő merülésnél már mindannyian magabiztosan fogunk a tengely mélyére merülni. Nekem annyira megtetszett egy dolog, hogy amint Ati ideje engedi, tanulom is tovább a búvárkodás tudományát, a következő állomás a haladó, azaz AOWD tanfolyam lesz. A részletekkel remélem hamarosan tudok jelentkezni :)

DIVE IS LIFE :)

Kicsit el vagyok úszva, mert elég sok az elfoglaltság, de igyekszem hamarosan utolérni magam :)

Ma egy újabb partszakaszt mutatok be, mely a sziget keleti oldalán fekszik. Az odajutás kissé nehézkes, de megéri :)

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a három napos kiruccanást, annyi mondanék: kalandos volt :)

Penang szigetén valószínűleg csak egy kis szösszenetet láttunk Malázjiából, nem kaptunk valódi betekintést az országba, de rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodva tértünk haza.

Éjszakai hajóval mentünk ezúttal is, csak most délnek vettük az irányt a Surat Thani nevű városba. Egy igen egyszerű kis hajó volt ez, óriási tömeg várakozott a 9 órás indulásra, a felszálláskor az 55. és 56. számú fekvőalkalmattosság volt megnevezve a jegyünkön. Na gondoltam, ha erre a kis kompra ennyi férőhely befér, akkor nem lesz egy elsőosztályú éjszakánk...

Az előző kompon töltött éjszakán járt a fekhelyhez takaró is, most is erre készültünk, no de itt nem kaptunk, így igen csak fázós este volt :) A jobb oldalam hajnalra jelentősen elmacskásodott, mivel a bal oldalamra nem nagyon akartam fordulni, mert ebben az esetben gyakorlatilag a szomszédos francia srác karjaiban pihegtem volna :D Így telt az éjszakánk, nagyon nehezen akart eljönni a hajnal, míg végre szürkületben kikötöttünk 1/2 5 tájban Surat Thani kikötőjében. Itt már várta a csapatot egy sereg thai sofőr, akik különböző úticélokat kurjangattak: Phuket, Krabi, Malajzia, stb. Meg is találtuk gyorsan a mi emberünket, aki elterelt bennünket egy tuk-tuk felé. Mikor megálltunk a tuk-tuk előtt vagy tizenketten, a legtöbbjük nagy hátizsákokkal, nem igazán értettük, hogy hogyan fogunk beférni ebbe a kis járműbe. No de a fiúcska nem tétovázott, bezsúfolt minket, a csomagokat pedig egyszerűen feldobálta a tuk-tuk tetejére. Hát nem gondoltuk, hogy azok valóban meg is érkeznek a következő állomásig - amiről fogalmunk sem volt, hol lesz, de végül mind ott volt hiánytalanul :) Csak remélni mertük, hogy nem ezzel a rozoga járgánnyal fogunk elmenni Penangig :D

De szerencsére csak a szervező utazási irodáig (ami inkább büfé jelleggel működött, természetesen igen magas árfekvéssel a szegény szomjazó turistáknak...)  vittek minket a tuk-tukkal, ahol ki kellett szállnunk és úgy másfél órát várakozni a minket továbbszállító minibuszra.

7 óra körül meg is érkezett a minibusz, és megkezdtük a 8-9 órás utunkat Thaiföldön keresztül dél felé. Gondolom, mindnyájan ültetek már efféle járműben, el tudjátok képzelni, milyen kényelmes lehet egy aprócska, szűk helyen eltölteni ezt a nem kevés időt... Olvasni vagy laptopozni nincs esélyed, mert az előtted levő üléssor ezt nem teszi lehetővé, így jobb híján nézelődéssel múlattuk az időt. Nagyjából két óra múlva tartottunk egy pihenőt, egy természetesen erre a célra kialakított büfénél, ahol az árak színvonala miatt nem fogyasztottunk semmit, jól felkészült, tapasztalt utazók révén volt nálunk élelem bőven. Azért mégiscsak tettem egy naiv kísérletet egy kesudió vásárlására, no de a kb. 30 grammos rágcsálnivalóért kissé sokalltam a 150 bahtos, azaz nagyjából ezer forintos árat, így végül üres kézzel távoztam :)

Jól jött ez a kis pihenő, kicsit megmozgattuk a végtagjainkat, majd indultunk is tovább. Nagyjából három óra elteltével megérkeztünk egy nagyobb városba, Hat Yai-ba, ahol ismét megálltunk egy utazási iroda előtt, ismét kiszállítottak bennünket, és ismét várakoznunk kellett, most egy maláj minibuszra, ami innen visz minket remélhetően mostmár egészen a célállomásig.

Gyakorlatilag ebből állt az egész út, hogy becuccoltunk valami járgányba, eljutottunk valahová, ahol kiszállítottak minket, itt várakoztunk hol többet-hol kevesebbet, majd elindultunk újra. Az előnye ennek az volt, hogy így legalább nem volt monoton az út, mindig történt valami :D

Ahogy egyre sűrűbben láttunk az utcákon csadoros nőket, tudtuk, hogy közeledünk Malájziához, hiszen ez egy muszlim ország. Valamikor délután egy óra körül érkeztünk a thai-maláj határra, hát itt elég érdekesen működtek a dolgok:

A thai oldalon kiszállítottak bennünket a minibuszból, odamentünk mindnyájan a hivatalhoz, itt megkaptuk a kilépést igazoló pecsétet (és természetesen le is fotóztak minket, mint mindig :D). Ezalatt a thai sofőr egy parkolóhelyen várakozott, ő el sem hagyta a buszt. Mikor megkaptuk a pecsétet, visszaballagtunk a (thai oldalon lévő!) várakozó buszunkba, és továbbhajtottunk a maláj oldalra. A malájok egész szigorúan veszik a belépést, itt magunkkal kellett vinnünk a buszból az összes csomagunkat is, melyek egy olyan vizsgálaton estek át, mint a repülőtereken szokás. Itt igen nagy tömeg várakozott, eltartott vagy fél órát, míg az ablakhoz jutottunk.

Az ablaknál lefotóztak minket, majd a legnagyobb meglepetésemre a két mutatóujjunkról ujjlenyomatot vettek :) A sofőrünk természetesen ezalatt is végig a buszban ült. Innen már nem volt más hátra, mint Penang :)

Ahogy átléptük a határt, igen szembetűnő különbséget figyeltünk meg. Számunkra szokatlan tisztaság és rendezettség uralkodott, az utak minősége kiváló. Az autópálya mentén gondozva voltak a növények, nem voltak mindenfelé sitt- és szeméthalmazok, mintha párszáz évet ugrottunk volna előre.

Ekkora lenne a különbség a két ország között? Hát amikor megérkeztünk Penangba, rájöttünk, hogy nem...

Penang egy sziget Malájzia észak-nyugati részén, melyet egy 13,5 km hosszú híd köt össze a szárazfölddel. Ahogy a hídon a sziget felé haladtunk, óriási épületegyüttesek, felhőkarcolók hívták fel magukra a figyelmünket. Nocsak, nem is gondoltuk, hogy egy ilyen modern helyre jöttünk :)

Aztán amikor a nagy dugóból kijutva elértük a sziget fővárosát, George Townt, akkor jelentősen megváltozott a benyomásunk a szigetről és az eddigi rendezett Malájziáról. Egy zsúfolt, a világ legkülönbözőbb népei által lakott, meglehetősen koszos, roskadozó épületekkel teli helyre érkeztünk, majd egy forgalmas utcán megállt a minibusz, és kirakott minket. Hát megérkeztünk Malájziába :D

Akkor induljunk el szállást keresni, hiszen valószínűleg két éjszakát itt kell majd eltöltenünk. Stílusosan a Crystal nevezetű vendégszálláson szálltunk meg, egy elég egyszerű, de elfogadható szobában. Ablak nem volt, klíma viszont igen, amit persze nem használtunk :)

Első dolgunk természetesen a vízum volt, azonnal meg is kérdeztük a tulajt (aki kínai volt :D), hogy tud-e segíteni. Naná, hogy tud ;) Ide mindenki vízumért jön, mert Thaiföld déli részéhez ez a legközelebbi hely, ahol van thai nagykövetség. El sem kell mennünk a nagykövetségre, egy helyi illető összeszedi a szállásokon az útleveleket, és másnap hozza is vissza őket a megfelelő pecsétekkel... A vízum díján felül 40 maláj ringgit-et kell fizetni a normál ügyintézéshez, ez nagyjából 3000 forint. Mivel a mi esetünkben tanulóvízumról volt szó, ez elvileg egy nappal hosszabb ügyintézést igényel. Viszont mi nem szívesen maradtunk volna plusz egy napot itt, óvatosan kérdeztük meg a tulajdonost, hogy van-e esetleg módja, hogy hamarabb elkészüljön a vízumunk. Rezzenéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte, hogy fejenként 150 ringgit, azaz. kb. tízezer forint, és másnapra meglesz az útlevél. Tanakodtunk Atival, hogy mi tévők legyünk, megér-e nekünk 20.000 forintot, hogy egy nappal előbb elmehessünk, végül úgy döntöttünk, tekintettel az otthon minket váró állatainkra is, hogy kifizetjük. Oda is adtuk a papírokat az útlevelünkkel együtt, ott a szálláson kitöltöttük a vízumigénylő nyomtatványt, adtunk két darab fényképet, és csak reménykedtünk benne, hogy valóban tanulóvízumot fogunk látni az útlevelünkben... Így ha minden jól megy, másnap délután négykor a vízummal és egy három hónapos pecséttel a kezünkben indulhatunk is haza. Ott helyben a visszautat is le tudtuk foglalni, mert azt Thaiföldről nem lehetett elintézni. Így megy ez itt Penangon, egy helyen mindent el tudsz intézni a masszázstól egy repjegyen át a vízumig valóban mindent. Tehát megbeszéltük, hogy másnap négy előtt érjünk vissza, akkortájt megjön a vízumügyintéző az útlevelekkel, és négykor már pattanhatunk is be a minibuszba, hogy visszainduljunk Thaiföldre.

Kicsit megkönnyebbülve foglaltuk el a szobánkat, most már nincs más hátra, csak várakozni és élvezni az ittlétet :) Lepakoltunk, kicsit összeszedtük magunkat, majd elindultunk, hogy nyakunkba vegyünk a várost. Azt kell hogy mondjam, rettentően különleges hely ez a Georg Town, az indiaitól a kínain át az arabig minden negyed megtalálható a városban. Komplett városrészek vannak a különböző nemzetek képviselőivel, ahol természetesen minden a helyi emberekkel és azok portékáival van tele. Az indiai negyedben csupa turbános férfit láttunk, rengeteg "Armani" szabóságot, kizárólag indiai éttermekkel.

A kínai negyedben szintén, csak minden kínai változatban :D

Sötétedésig jártuk az utcákat, és csak csodálkoztunk, hogy hogy tudnak emberek ilyen koszban, orrfacsaró bűzben és omladozó házakban élni. Annyira intenzívek voltak ezek a nem túl kellemes szagok, hogy vennünk kellett ún. tiger balzsamot, melyet az orrod alá kenve az erőteljes mentol összetevőtől enyhíteni lehet a szagokat.

Aztán estefelé bementünk a helyi bevásárlóközpontba plázázni egyet :) Egy óriási nyolcemeletes épület, tele nyugati üzletekkel és éttermekkel, mint például Starbucks, Kentucky vagy Mc Donalds. Az első utunk a Mc Donaldsba vezetett, úgy faltuk a sajtburgert és a fagyit, mintha hetek óta nem kaptunk volna enni :)

Még nézelődtünk egy kicsit, de rájöttünk hamar, hogy ez az a hely, ami legkevésbé hiányzott nekünk Thaiföldön, így gyorsan el is hagytuk. Visszasétáltunk a szállásra, ahol még kényeztettük elfáradt lábainkat egy maláj talpmasszázzsal, majd nyugovóra tértünk.

Másnapra a botanikus kertbe terveztünk egy kirándulást, ahová elvileg tömegközlekedéssel a 10. számú busszal lehetett volna eljutni. A buszállomást könnyen meg is találtuk, de a buszt sehol. Mindenféle járat indult innen, de a 10-es busz csak nem akart megérkezni. Volt egy információs pult, ahol annyit tudtak mondani, hogy az a busz csak óránként jár, de nem tudják, mikor. Hát, köszi az információt :) Akkor nem várunk, B tervet kell improvizálni egy olyan buszjárathoz, ami jár is :D Kitaláltuk gyorsan, hogy felmegyünk egy libegő szerű kabinos felvonóval a hegytetőre, ahonnan felülről tudunk rálátni az egész szigetre.

Így legalább kicsit bepillanthattunk a helyi emberek mindennapjaiba, ahogy kikeveredtünk a városból és átbuszoztunk kb. 40 perc alatt a felvonóhoz. Ilyen életképekkel találkoztunk:

Valahogy olyan elképzelésem volt, hogy ahogy majd elhagyjuk a várost, egy szellős, növényekkel teli zöldövezetbe fogunk érkezni, valami olyasmi helyre, mint a János-hegy. Ehhez képest végig az úton zsúfolt kínai, indiai és arab negyedek mellett haladtunk el, parkot, erdőt egyáltalán nem láttunk. Egyszer csak egy piac közepén megállt a busz, majd megpillantottunk a "Penang Hill" táblát, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk.

Itt viszont egy egész más világba csöppentünk, a modern kabinos felvonó egy 833 méter magas hegyre vitt fel minket, ahol lenyűgöző kilátás nyílt a szigetre és a parkban csodás indiai templom és arab mecset is helyet kapott. Az indiai templomban még egy rövid kis szertartáson is rész vettünk.

Dél körülre végigjártuk a parkot, még maradt pár óránk, hogy visszamenjünk a szállásra a vízumért, így bementünk George Town-ba csavarogni egyet. Először megebédeltünk egy indiai étteremben, nagyon jót ettünk :D, majd megkerestük a helyi piacot, hááát itt elég érdekes dolgokkal találkoztunk :D

Ne kérdezzétek, mitől fekete a csirke, fogalmunk sincs :)

Fél háromkor már annyira izgalomban voltunk, hogy vajon milyen vízum lesz az útlevelünkben, hogy siettünk vissza a szállásra, hátha talán addigra már meg is érkeztek. De nem így lett, ezért a fennmaradó egy órás várakozási időt megint egy talpmasszázzsal töltöttük :) Amíg a fotelben élveztük a kényeztetést, be is futott a szállásra a robogós fiúcska, épphogy csak bedobta az útlevelünket és már viharzott is tovább, hiszen sokan vártak még rá. Azon nyomban nyitottuk ki az útleveleket, a szívünk a torkunkban dobogott, mikor megpillantottuk: Non-immigrant ED visa. Hurrrrrááááááá :DDDD Nem tudom elmondani, milyen boldogok voltunk. Még egy évig gondtalanul maradhatunk az új otthonunkban :D

Alig telt el egy-két perc, a minibusz is befutott, szednünk kellett a cókmókunkat, mert egy majdnem teli busz várt ránk odakint. Gyorsan bepattantunk és el is indultunk vissza Thaiföldre. A visszaút hasonlóan telt mint az odaút, Penangból a Hat Yai nevű városig vitt minket a maláj sofőr, majd át kellett szállnunk egy másik buszra, ami ezúttal Chumponig szállított bennünket. A maláj sofőrrel egy pihenőállomáson kicsit beszédbe elegyedtünk, mikor feltűnt nekünk, hogy két rendszám is van a buszon. Elmagyarázta, hogy valóban így van, a busz rendelkezik egy maláj és egy thai rendszámmal, mivel naponta ingázik a két ország között. Nahát, ilyet sem hallottunk még idáig, hogy kettős állampolgár lehet egy jármű :)

Este 8 óra körül érkeztünk meg Hat Yaiba, ahol kiraktak bennünket a város központi buszpályaudvarán, innen a helyi járattal folytattuk az utunkat. Volt egy óra szabadidőnk az indulásig, ezalatt a helyi piacon megvacsoráztunk, majd visszaballagtunk a számunkra kijelölt buszhoz. Először megörültünk, hogy végre nem minibusszal utazunk, de amikor elfoglaltuk a helyünket, hamar felmértük a helyzetet, hogy ez valószínűleg még egy fokkal húzósabb lesz... Ugyanis annyira közel voltak egymáshoz a sorok, hogy még az én lábam sem fért el, de még terpeszben sem, nemhogy Atié. Így vagy a nyakunkban vagy egymás ölében tartottuk azokat, és számoltuk a perceket, hogy mennyi idő van még hátra. Valamikor hajnali fél ötkor érkeztünk meg Chumponba, ahol a már megszokott thai stílusban terelgették a turistákat. Kiszálltunk egy zsúfolt téren, érdekes módon itt már nagyban zajlott az élet, de nekünk senki nem mondott semmit, csak várakoztunk. Annyit tudtunk, hogy a kikötőhöz kellene valahogy eljutnunk :) A leleményes motoros taxisok azonnal lecsaptak a tétovázó fehérekre, és felajánlották, hogy elvisznek minket. Tanakodtunk, hogy mit tegyünk, vajon jön-e értünk valaki, aztán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az egyikkel, lesz ami lesz :) Elvitt minket egy kb. 5 percre lévő helyre, a város vasútállomására, ahol a komp egyik irodája volt, és azt mondta, itt fogjuk megkapni a jegyünket a hajóra. Majd viteldíj gyanánt elkért fejenként 30 bahtot. Próbáltunk neki reklamálni, hogy mi komplett jegyet vettünk Malájziában Penangtól Koh Tao-ig, de őt ez nem nagyon érdekelte, végül 50 bahtban kiegyeztünk.

Odamentünk a komp irodájához, ahol meg is kaptuk a hajójegyeket, itt pedig kiderült, hogy a kikötőig fejenként 150 baht a viteldíj. Szuper :D No de mindegy is, a kedélyállapotunkból itt már senki nem billenthetett ki minket, hiszen itt vagyunk másfél órára a kis otthonunktól, ráadásul egyéves vízum van az útlevelünkben :D

A kétórás várakozási idő gyorsan eltelt, hiszen teljesen véletlenül összetalálkoztunk a vasútállomáson Csabi barátunkkal, aki épp akkor érkezett Chumponba és tartott ugyanazzal a komppal Koh Tao felé. Így hamar el is érkezett a 1/2 7, átvittek minket a kikötőbe, felültünk a kompra, és a nagy hullámok miatt kissé késve, délelőtt 10 óra magasságában megpillantottuk a Welcome to Koh Tao táblát.

Ma ismét a szigeté lesz a főszerep, egy újabb partot mutatok be nektek képekben. Az öböl, Aow Leuk Bay Koh Tao keleti részén fekszik, és bár nem homokos, hanem apró kavicsos, a varázslatos színek miatt mindenképp megér egy csobbanást :)

Akkor beszéljenek a képek (kicsit megfűszerezve Luciferrel :D):

Ha valaki mástól halljuk ezt a sztorit, valószínűleg a felét sem hittük volna el… Viszont mi megéltük, és végig azt gondoltuk, csak álmodjuk az egészet, hiszen ilyen csak a mesében fordulhat elő :D

Az egész úgy indult, hogy délután, mikor nekikezdtünk az előkészületeknek, elment az áram. És miután 6 körül elkezd sötétedni, a készülődést nagy részben elemlámpa és mécsesek tompa fényében végeztük: szendvicseket készítettünk az útra, mert állítólag tényleg annyira rohanás a visa-run (run=szalad), hogy még ennivalót vásárolni sincs idő. Aztán meleg ruha is kellett, mert az éjszakai kompon ezerrel nyomják a klímát. Végül az állatoknak egynapi hideg élelem, és magunknak a papírok. 9 óra felé útra készen álltunk, elbúcsúztunk a négylábúaktól majd nagy izgalommal elindultunk a kikötő elé.

Még bekaptunk az út előtt egy banános palacsintát, majd felszálltunk az éjszakai kompra, mely elvileg este 11-kor hagyja el a kikötőt. Három ajtón láttunk „ROOM” feliratot, ebből arra következtettünk, hogy ezek lehetnek a „hálószobák”. Találomra kiválasztottuk a 3-as számút, majd meglehetősen óvatosan néztünk be Atival a helyiségbe: fogalmunk sem volt róla, mire számítsunk :) Ahogy beléptünk, megcsapott bennünket a naftalinszag, félhomály volt ugyan odabent, de első ránézésre rendben tűnt minden. Emeletes ágyak voltak, ebben a teremben kb. 40 darab, rajtuk ágynemű és takaró, a klíma kb. 20 fokra állítva. Vagy hatan-nyolcan lehettek a szobában, mindenki aludt, így óvatosan becuccoltunk a számunkra kijelölt helyre (nem akárhova ám, helyjegyek voltak :D)

Indulás előtt a legénység elmondott egy imát Buddhának és gyújtott egy füstölőt, most már minden készen állt a kihajózásra. Percre pontosan el is hagytuk a kikötőt, mi pedig a fedélzeten figyeltük az eseményeket, ahogyan a burmai hajósinasok előkészítik a hatalmas hajót az útra. Mikor kiértünk a nyílt vízre, a tenger közepére, csak hallgattuk a víz morajlását és néztük a csillagokat. Itt fogjuk tölteni az éjszakát a semmi közepén :)

Éjfél körül lementünk a kabinunkba, és bekucorodtunk a kis odúnkba, egymás mellé (nem egymás alá :D). A félhomálynak köszönhetően esélyünk sem volt az ágyneműk tisztaságát megkérdőjelezni, jóhiszeműen remélni tudtuk csak, hogy azért néha-néha mosodába is eljutnak :) A tenger hullámzása ringatott minket álomba, de nem volt túl nyugodt az éjszaka: hol a hajómotor iszonyatos zúgására, hol vacogásra, hol a szomszéd horkolására ébredtünk. Nagy nehezen elérkezett a hajnali 5 óra, amikor is megérkeztünk a célállomásra: Chumponba. Mikor kiszálltunk, már várta az utasokat egy thai fiú, aki terelgette a csapatot: Bangkokba, a déli szigetekre, és ki tudja még hová tartott a hajóból kiáramló embersereg. Mi hamarosan meghallottunk egy fiút, aki egy minibuszból kiszállva "visa-run, visa run" kiáltással hívta az utasait. Odaléptünk, elkérte a jegyünket, bólintott, hogy OK. Nagyszerű, akkor helyben vagyunk, ő lesz az, aki elfuvaroz bennünket a burmai határra. Hamarosan meg is telt a minibusz és útnak indultunk a körülbelül 120 km-re lévő Burmába (vagy hivatalosan Myanmarba) egy 14 napos pecsétért.

Nem értettük az okát, de tepert a sofőrt rendesen, viszont csodaszép helyeken mentünk keresztül, el is határoztuk Atival, hogy ide még visszatérünk egyszer. No reméljük, nem egy következő visa-runra, hanem kirándulni egyet :)

Reggel 8-ra meg is érkeztünk a thai oldalon lévő Ranong nevű kisvárosba. Itt Thaiföldön az ország elhagyása sem egyszerű, fényképet készítenek rólad, leellenőrzik, hogy nem tartózkodtál-e többet, mint amennyit a vízumod enged. Szerencsére a thai sofőrünk amolyan mentor szerepét is betöltötte, terelgetett minket, mutatta az utat, hogy merre menjünk. Kellett is a segítség, mert akkora káosz és embertömeg volt nem túl bizalomgerjesztő alakokkal, hogy igencsak elveszettnek éreztük magunkat. Legalább egy órát kellett várni a kilépéshez, majd eltereltek minket egy csónakhoz (az egyikhez a rengetegből…), ez vitt át minket a túloldalon lévő Burmába. Eleinte nem nagyon értettük, mit csinál itt a határon ez a rengeteg ferdeszemű ember, mi azt gondoltuk, csak a fehér turisták, ahogyan itt nevezik őket, „farangok” rohangálnak mindenféle határokra vízumért. Aztán rájöttünk, hogy az a sok burmai, aki például Koh Taon is dolgozik, valószínűleg ugyanúgy megküzd a thaiföldi tartózkodásért, mint mi. Mert ha az ember jobban körülnéz, észreveszi, hogy a szakácsok, az útépítők, a palacsinta árusok, és még sorolhatnám ki mindenki, nem thaiok, hanem bizony burmaiak. Ők ugyanis a thai munkaerő töredékéért elvállalják az alantasabb munkát is.

A csónakban új idegenvezetőt kaptunk, valószínűleg ő lehetett a burmai mentor, ő biztosan a másik oldalon tud majd nekünk segíteni. Körülbelül 20 percig tartott a hajóút, ezalatt olyan szegénységgel és nyomorral találkoztunk, amit idáig még nem nagyon tapasztaltunk. Szeméthalom mindenütt, a házak roskadoznak a félig szétrohadt cölöpökön a vízben, a folyó ami tengerbe torkollik fertelmesen koszos, mindenfelől iszonyatos bűz árad... valami amerikai akciófilm részeseinek éreztük magunkat, ahogy ott ültünk a hajóban a két ország között a tengeren...

Óráknak tűnt, míg végre megpillantottuk a "Welcome to Myanmar" táblát. Ahogy kikecmeregtünk a csónakból, sürgettek minket, hogy siessünk, siessünk, nincs sok időnk, indulni kell vissza. A kikötőtől körülbelül 100 méterre lehetett a burmai bevándorlási hivatal, ahol már vártak minket a hivatalnokok. És valóban, a burmai idegenvezetőnk valami bennfentes lehetett, beszedte az útlevelünket és elkezdte sorban nyomni bele a pecséteket. Hát nem semmi... Az ügyintéző osztogatja a határállomáson a pecsétet. Ilyen is csak itt, Dél-Kelet Ázsiában fordulhat elő... No de nem is értem, mit csodálkozunk ezen, itt komplett iparág épül erre a visa-run rendszerre. Amint megkaptuk a pecsétet, máris terelgettek vissza minket a csónakba, indulni kell vissza, mert nagyon sok időt elvesztegettünk a kilépéssel. Míg a többi sorstársunk a pecsétjére várakozott, Atival átszaladtunk a szomszéd boltba, amit a helyiek "duty-free"-nek neveztek, de természetese semmi köze nem volt hozzá. Vettünk gyorsan bagóért egy karton Texas 5 nevű cigit és egy üveg helyi rumot. Mert azért ne felejtsük el, ma december 31-e, azaz szilveszter napja van, valamit illene vinni az esti buliba, feltéve ha odaérünk egyszer :). Álmomban sem képzeltem volna el magunknak ennél izgalmasabb szilvesztert ;)

Ahogy jöttünk visszafele a tengeren a kis csónakunkkal, megálltunk a semmi közepén egy épületnél, ahol kommandós egyenruhába öltözött emberek ültek. Itt kiugrott a hajónkból 3 karton sör, úgy látszik ez a kenőpénz, amiért nem zargatnak minket. Csak bekukkantott a csónakba egy thai Rambo kinézetű egyenruhás fickó, nagyon szigorúan méregetett minket, majd jelzett, hogy haladhatunk tovább. Aztán még egy rövid megálló következett, itt "Thai immigration" felirat szerepelt az épületen, előtte rengeteg csónak várakozott tele burmai emberekkel. No de mi ugye fizetős turisták vagyunk, a burmai idegenvezetőnk kipattant a csónakból, kezében az útleveleink másolatával, beadta ezeket a hivatalba, és már mehettünk is tovább. Ezek szerint itt is érvényes a thai szabály: fizess és minden el van intézve... Most már csak a thai határállomáson kellett megszereznünk a várva várt 14 napos pecsétet és indulhatunk is vissza :) Igen ám, de itt már 1/2 11-et mutatott az óra, és nekünk terv szerint 9-kor kellett volna visszaindulnunk a hajóállomásra. Csóválta is a fejét a thai emberünk, hogy baromi késő van... És hogy még bonyolítsuk egy kicsit a helyzetet, kaptunk egy olyan ügyintézőt a hivatalban, aki gyakorlatilag nem ismerte a billentyűzetet. Egy delikvens beléptetése kb. 2 percig tartott neki... és a sorban vagy húszan álltak előttünk... Ha jól számolom, akkor ez röpke 40 perc, tehát 1/4 12 előtt nem fogunk tudni visszaindulni, az út pedig alsóhangon is két óra a kikötőig. A hajónk pedig minden bizonnyal 13:00-kor elhagyja a kikötőt, nem valószínű, hogy 9 turistára fog várni vagy kétszáz ember... Kezdtünk Atival kétségbe esni: a következő hajó este 11-kor indul Chumponból és reggel 5-re van Taon. Csak nem fogjuk a szilveszter éjszakát egy éjszakai hajón tölteni???

Szerencsénkre a mentorunk intézkedett: hamarosan beült a hivatali székbe egy fiatal kislányka, aki csak úgy szórta ki az embereket :) Mikor mi sorra érkeztünk, nagy meglepetéssel fogadta az útlevelünket, úgy tűnt, hogy nem látott még ilyet. Forgatta, hogy melyik ország állampolgárai vagyunk, majd nézegetett egy nagy táblát, ami a hivatal falára volt kifüggesztve, ezen szerepeltek a különböző országok különféle besorolással, hogy ki melyik szabályba tartozik. Mi is rápillantottunk a táblára, és szerencsére megpillantottuk az országot "Hungary", még nagyobb szerencsére ugyanabban a kategóriában, mint a nyugat-európai országok. No de a kislánynak ez nem volt elég, először a szobában ülő kollégákkal kezdtek el tanakodni, majd telefonálgatás következett. No itt megint nagy ijedtség következett, vajon mi lehet a probléma az útlevelünkkel? De szerencsére egy-két percen belül kézbe vette a pecsétet és belenyomta az útlevelünkbe: 2012 január 14. Hála Istennek, nem potyára jöttünk :) 11 óra után pár perccel végzett az utolsó útitársunk is, tehát kevesebb mint két óránk maradt a visszaútra. Kérdezgettük a srácot mindannyian, hogy mi lesz most velünk, milyenek az esélyeink, ő persze nem biztatott minket, megjárta már jópárszor ezt az utat... Megindult az őrült iram visszafelé, Ati két kézzel szorította végig az előtte levő ülést, halálfélelemmel követte az útvonalat és végig kommentált: most a záróvonalon előzünk 5 autót, most 130 km/órával megyünk a megengedett 45 helyett, stb....

Egy óra előtt 10 perccel még nem pillantottuk meg a Chumpon táblát, ráadásul ezen a viszonylag nagy városon még keresztül kell vergődnünk, hogy eljussunk a kikötőig. Ekkor elkezdtem kétségbe esni. Mi még csak elleszünk a hajón szilveszter éjjel, legfeljebb kibontjuk a rumot, azzal koccintunk éjfélkor. De mi lesz az állatokkal? Már három napja folyamatosan durrogtatnak, el tudom képzelni, milyen tűzijáték-áradat lesz éjfélkor. Úgy terveztük, Lucifert majd beengedjük a szobánkba és beadunk neki egy Xanaxot, mielőtt elindulunk a buliba, így majdcsak átvészeli az éjszakát. Így ki fogja neki beadni a gyógyszert, ki fogja beengedni a szobába??? Percenként néztem az órát és imádkoztam, hogy elérjük a hajót... Egy órakor értünk a városba, ahol ráadásul dugó is volt, nehezen haladtunk.... Elvesztettük a reményt, a hajónk biztosan elindult... Dórit kell megint megkérnünk, de vajon fog-e tudni segíteni nekünk?

Egy óra után 10 perccel értünk a kikötőbe szakadó esőben, és legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre megpillantottuk a katamaránt :D Hatalmas tömeg volt mindenütt, millió turistával, akik arra várakoztak, hogy elindulhassanak Koh Taora, hogy ott töltsék a szilvesztert. Az égiek azt akarták, hogy elérjük a hajót: akkora hullámokat küldtek, hogy nem tudott időben kihajózni a kompunk :D Hurrá, hurrá, hurrrrááááá, sikerült, elértük :DDD Nem volt esőkabátunk, így ronggyá áztunk, de ezen már csak nevetni tudtunk. Nagyjából 40 percet várakoztunk, amikor elindult a tömeg a hajóra. Amíg sorban álltunk, hogy beszállhassunk a kabinba, csurgott rólunk az esővíz, mindenünk elázott, de semmi nem számított, csak hogy feljussunk a hajóra. Óriási csoda volt valóban, hogy ezen a hajón ültünk, az úton idefelé semmi esélyét nem láttuk ennek, bár bármit megadtunk volna érte, hogy így legyen...

Elfoglaltuk a helyünket, majd betettük a fülünkbe a fülhallgatókat és elindítottuk a zenét, hogy kikapcsoljuk a körülöttünk lévő zajokat: a helyet kereső utasok tülekedését, a hányingerrel küszködő emberek öklendezését, a hangszóróból érkező thai tájékoztató szöveget, egyszóval mindent. Semmi másra nem vágytunk, csak egy kis nyugalomra. Én is elindítottam a zenelejátszót, hogy eltereljem a figyelmemet a méteres hullámokról és a rosszulléttől. Felcsendültek a jól ismert zenék: az Álomhajó, a 220 felett, az Induljon a banzáj, a Balatoni nyár...  És ekkor elkezdtek peregni a könnycseppek az arcomon... ahogy előjöttek az emlékek a korábbi bulikról, a Neoton koncertekről, a szilveszterekről, hirtelen kifakadt belőlem valami hiányérzet, hogy itt fogjuk kettesben az otthonunktól 9000 km-re köszönteni az új évet... Se család, se barátok, se senki, csak mi ketten... Pár percig tartott ez a melankólikus hangulat, majd összeszedtem magam, hogy mit szomorkodok én itt, hiszen gyönyörű helyen vagyunk, meleg van, nem fázunk, egy ugrásra lakunk a tengertől. De legalább kijött belőlem minden, ami így az ünnepek után összegyűlt, hiszen mégiscsak ez volt az első karácsony és ez lesz az első szilveszter, amit távol a szeretteinktől töltünk.

Délután négy órakor futott be a hajónk Koh Taora, kellőképpen kimerülten és elfáradva érkeztünk haza. Legkevésbé a bulihoz volt kedvünk, leginkább egy alvás volt az, amire abban a pillanatban vágytunk. Tanakodtunk is Atival, hogy mi tévők legyünk, végül úgy döntöttünk, nem maradunk otthon. Ki tudja, lesz-e még egyszer az életben ilyen szilveszterünk, amit nyári ruhában, mezítláb a homokban táncolva tölthetünk 26 fokos melegben. A szokásos többórás készülődés így elmaradt, a hajmosás és a smink helyett inkább egy egyórás pihenést választottam. Nahát, mennyit tud változni az ember röpke 3 hónap alatt :) Még elrendezgettük a kisállataink sorát, majd igen fáradtan, de annál nagyobb kíváncsisággal vetettük bele magunkat a szilveszter éjszakába, hiszen Koh Tao híres a fergeteges szilveszteri hangulatról és tűzijátékokról.

Nem bántuk meg a döntést, valóban feledhetetlen volt számunkra ez a szilveszter, nem csak az éjszakai buli, hanem az azt megelőző kirándulás miatt is :D

Már többször említettem, hogy a karácsonyi hangulatot itt nem nagyon lehetett érezni és élvezni (vagy nem élvezni?), mivel forróság van, 7 ágra süt a nap, nem láttunk készülődő, vásárló, tolongó embereket, nem szólt a Jingle Bell vagy a Last Christmas a hangszórókból. Viszont egyre több helyen állítottak a thaiok karácsonyfát, aminek a jelentéséről vagy hátteréről valószínűleg fogalmuk sincs, de kedves gesztus tőlük a turisták kedvéért. Ráadásul mindenféle karácsonyi ajándékcsomagokkal vannak teli az üzletek, melyeknek az az érdekességük, hogy egyféle termékből áll az egész csomag :)

Atival úgy terveztük, hogy mi sem fogunk az idén nagy jelentőséget tulajdonítani a karácsonynak, nem állítunk fát és nem vásárolunk ajándékot egymásnak.

Azért én titokban nézegettem a kis műfenyőket az üzletekben, de elég drágának tartottam őket, a díszeket pedig különösen: 100 bahttól kezdődnek a díszek, és ezalatt ne szép üveggömböket képzeljetek, hanem az egyszerű kis papírból készült dobozocskákat masnival átkötve.

Végül betévedtem egy kis ruhaüzletbe, ahol láttam kitéve pár műfenyőt és díszt egész  jó áron. Na, akkor mégiscsak lesz karácsonyfánk? :) Kiválasztottam a legkisebb fát, kb. 40 cm-es lehet, vettem hozzá pár darab díszt, összesen 200 bahtot költöttem. Ennyit csak megér, hogy némi karácsonyi hangulatot varázsoljak az otthonunkba, nem igaz?

Ati persze mit sem sejtett az egészből… És ugye ajándék nélkül nem karácsony a karácsony, valami apróság mégiscsak kellene a fa alá. Mivel Ati motorkulcsa egy madzagon lóg, vettem neki egy cápás kulcstartót, ami még ráadásul sörnyitóként is funkcionál. Nagy izgalommal vártam haza Atit a feldíszített karácsonyfával, még zenét is bekészítettem a laptopra: be volt élesítve a youtube-on a „Mennyből az angyal” :)

24.-e ide vagy oda, itt Thaiföldön csúcsszezon van, nem, lehet egy búvároktatónak lábat lógatnia december végén, természetesen Atinak is dolga volt. Sőt, még délutánra is tudtak volna neki feladatot adni, de azt a neves napra való tekintettel szerencsére le tudta mondani. Mikor hazaért, rendesen meg is lepődött Ati, és nagyon örült a meglepinek. Azért hozzám is eljött a Jézuska (hát persze, hiszen jó kislány voltam :D), kaptam egy nagyon szép thai stílusú táskát :)

Délután pihentünk egyet, hogy rákészüljünk az esti partira, ráadásul másnap hajnalban indulni kellett Samuira. 7-re voltunk hivatalosak a búváriskola bárjához, ahol vacsorával vendégelte meg a Crystal az egész csapatot.

Miután megvacsoráztunk, indult a buli, de nekünk sajnos nem tarthatott sokáig, mert másnap reggel 4:50-kor kelni kellett. A kajamaradékokat a helyi kutya takarította el, ami ellen itt Thaiföldön természetesen senkinek nincs kifogása :)

Karácsony első napján a Crystal zárva tart, hogy mindenki ki tudja pihenni az előző estét, emiatt kellett erre a napra időzítetnünk a vízumügyintézést. Mert Atinak aztán folytatódik a tanfolyam 26.-án, dacára karácsony másnapjának…

 A 25.-ei eseményeket már ismeritek, 26.-án pedig reggel 7-kor újabb tanfolyam indul Atinak, így nincs idő pihengetni, ünnepelni. A búváriskola tele van tanulókkal, ugyanolyan napnak tűnik karácsony másnapja itt, mint bármelyik átlagos hétköznap.

Az utolsó napjainkat sajnos beárnyékolta a vízum körüli mizéria, így nem mondhatjuk, hogy ez volt életünk legszebb karácsonya, de hogy az egyik legemlékezetesebb, az biztos :) Reméljük, pár hét múlva, az újabb (és valóban :D) egyéves tanulói vízummal a kezünkben már csak mosolyogni fogunk a történeten.

Hát így telt itt a karácsony nálunk, Koh Taon.

A két ünnep között természetesen ugyanúgy zajlik az élet a búváriskolában, mint mindig: Ati elfoglalt, gyűjti a kártyákat, én pedig teszem a szokásos kis dolgaimat.

Szilveszter előtt még be kellett neveznünk egy visa-runra Burmába, hogy ne január elsején kelljen utaznunk, ha már a karácsonyi partit félbe kellett szakítanunk a másnapi út miatt, legalább a szilvesztert ne kelljen. Hát ez egy különösen emlékezetes kirándulás volt, mindenképp megér egy újabb blogbejegyzést.

Szilveszter napján délután 4 órakor érkeztünk vissza a kis szigetünkre Burmából, kellőképpen kimerülten és fáradtan, miután nem sok híján az éjszakai hajón koccintottunk Atival az új évre. De szerencsére megérkeztünk, kezünkben egy 14 napos tartózkodásra jogosító pecséttel az útlevelünkben :)

Délután még pihentünk egy órácskát, majd kezünkben egy üveg burmai rummal vágtunk bele a szilveszter éjszakába. A parti az egyik búvároktató kolléga lakásán kezdődött, itt volt a gyülekező, majd éjfél előtt nem sokkal egy tengerparti bárban kötöttünk ki, mert állítólag itt a szigeten kihagyhatatlan az éjféli tűzijáték. Hát valóban az volt, nem kellett csalódnunk :) Éjfél előtt visszaszámlálás tömegesen (persze angolul :D), majd fergeteges tűzjáték következett.

Feledhetetlen érzés volt 26 fokos kellemes melegben, kisruhában, mezítláb a homokban köszönteni az új évet :) Még élveztük egy darabig a tűzijátékot és a tűzzsonglőrök játékát, de már éreztük, hogy fogy az energiánk, hiszen pár órája még Burmában voltunk. Hajnali kettő körül, kellőképpen elfáradva, de csodaszép élményekkel tértünk nyugovóra.

Az újév sajnos kényszerpihenővel kezdődött: mindkettőnket utolért valami hányásos-hasmenéses gyomornyavaja :( Tegnapelőtt éjjel arra ébredtem, hogy reszketek, ráz a hideg, és hányingerem van. Másnap reggel Atinál is hasonló tünetek jelentkeztek, neki sajnos iszonyatos végtagfájdalommal is párosult. Reméljük, nem valami komolyabb vírus talált meg minket, és pár nap múlva jó hírekkel jelentkezünk :) Hát így indult nálunk az újév, pár napos ágybanfekvésre kényszerültünk, biztosan azt akarták az égiek, hogy végre pihenjünk egy kicsit. Lassan három hónapja érkeztünk, de pihenni még nem nagyon volt időnk. Na, most legalább bepótoljuk :D

És akkor most egy kis vidámság az előző szomorkás hangvételű bejegyzés után :)

Mint korábban írtam, magyar vendégeinkkel, Katával és Adriánnal jártunk pár szép helyen, ma az egyikről küldök nektek egy képes beszámolót.

Az öbölnek Shark Bay, azaz cápaöböl a hétköznapi neve, mert állítólag cápákkal is lehet itt találkozni. No de nem akarok elriasztani senkit, ezek barátságos planktonevő cápák, ráadásul én még egyszer sem találkoztam velük :)

Viszont a tenger csodálatos, a víz lehetetlenül türkizkék színű (és továbbra is 29 fokos :D), a part puha, fehér homokos, kókuszpálmák mindenütt, szóval valóban olyan, mint amilyet az ember az álmaiban elképzel.

Lassan közeledik a három hónapos itt tartózkodásunk, így el kellett kezdenünk foglalkozni a vízumunkkal. Otthon a budapesti nagykövetségen azt mondta a thai ügyintéző kislány, hogy egy évre szól a vízum, de az útlevélbe mindig 3 hónapra érvényes pecsétet fogunk majd kapni, mert három havonta le kell jelentkezni a bevándorlási hivatalban, hogy valóban itt vagyunk és valóban tanulunk :)

Már kb. 1 hónappal ezelőtt elkezdtem foglalkozni az üggyel, akkor bementem egy utazási irodába, ahol ki volt írva, hogy vízumügyintézéssel is foglalkoznak, és kivételesen egy angolul jól beszélő hölggyel találkoztam. Megmutattam neki a vízumom másolatát, amit a pénztárcámban hordok, és azt mondta, hogy el tudja intézni anélkül, hogy el kellene mennünk személyesen. No, gondoltam, akkor ez lesz a legegyszerűbb megoldás, biztosan megvannak a kapcsolatai, így megúszunk egy egynapos utat Atival a 80 km-re lévő Koh Samui szigetére.

Na most pár nappal ezelőtt be is mentem hozzá az útlevelekkel, nézi-nézi, majd vakargatja az állát, hogy azt hitte, turista vízumunk van, azt el tudta volna intézni, de ilyen típusú vízumot még sosem látott, ezt sajnos nem tudja elintézni :( Felhívta a thai ügyvédjét, aki azt mondta neki, hogy el kell hagynunk Thaiföldet, majd visszalépni, így automatikusan meghosszabbodik az itt tartózkodási lehetőségünk 3 hónappal. A burmai határ egész közel van, egy nap alatt meg lehet járni az egészet. No de én ennek a felét sem hittem el, hiszen nekünk a nagykövetségen egészen mást mondott az ügyintéző. Elmentem hát egy másik utazási irodába, itt ugyanezt mondták... A következő utam a búváriskolába vezetett, hiszen mégiscsak ők állították ki a papírjainkat a vízumhoz, csak tudnak mondani valamit. Az egyik főnök sráccal beszéltem, ő csak annyit tudott, hogy itt mindenki, aki tanulóvízummal rendelkezik, valóban Burmába jár három havonta, hogy meghosszabbítsa a vízumát. Már kezdtem lassan elhinni, hogy tényleg ez az útja a dolognak, és nekünk is hamarosan át kell ugranunk a határra. Este elmeséltem Katáéknak, hogy milyen híreket kaptam, amin ők felettébb meglepődtek, hiszen ők is ugyanilyen vízummal vannak itt, csak ők egy nyelviskolán keresztül. Felhívtuk a nyelviskola magyar képviselőjét, Gergőt, aki nagyon segítőkész volt. Ő elmondta, hogy ha elhagyjuk Thaiföldet, veszett az egyéves tanulói vízumunk, és hogy elvileg az iskolának, aki a papírokat intézte a vízumhoz, le kell jelentenie a bevándorlási hivatalba a tanulóit megérkezésük után, és át kell küldenie az útlevél és a vízum másolatát. Aztán 3 hónap múlva mindenféle dokumentumokat kellene adnia, amivel majd nekünk kell jelentkeznünk a bevándorlási hivatalban. Nos, a búváriskola nem kérte el az útlevelünket, sem a vízumunkat, így egészen biztos, hogy nem jelentett le minket az illetékes bevándorlási hivatalban. Hát akkor mégiscsak a búváriskolával kell beszélnem, hogy segítsenek orvosolni valahogy a helyzetet. El is mentem újra a főnökhöz, megpróbáltam a lehető legelkeseredettebb arccal elmesélni a történetet, megkértem, hogy az egyik thai alkalmazottal hívassa fel a bevándorlási hivatalt és kérdezze meg, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy meghosszabbítsák a vízumot. Fel is hívta a thai dolgozó a hivatalt, de azt mondta az ügyintéző, hogy nem tud semmit mondani, látnia kellene a vízumot. Nagyszerű, akkor lesz egy utam potyára, csak azért, hogy megtudjam, milyen papírokra van szükség, ami innen Taoról egy egynapos utat jelent.

Na, gondoltam, akkor megpróbálkozom a phuketi bevándorlási hivatallal, oda biztos többen járnak, hátha kapok valami információt. Itt kicsit jobban beszéltek angolul, és a legnagyobb meglepetésemre annyit mondott az ügyintéző, hogy búvártanfolyamra nem adnak egyéves vízumot, csak maximum 3 hónaposat. Hát sokmindent hallottam már itt a vízumunkkal kapcsolatban, de ezt még nem.. Itt már végképp elvesztettem a fonalat… Mi a thai nagykövetségre búváriskolától kapott papírokat adtunk le, erre adták meg a tanulói vízumot. Ha ez valóban így van, ott miért nem mondták, hogy csak 3 hónapra érvényes? Sőt, külön kihangsúlyozták, hogy 3 havonta el kell menni a legközelebbi bevándorlási hivatalba meghosszabbítani a vízumot.

Ekkor már kezdtem kissé dühös lenni, hogy ekkora fejetlenség van itt, akárhány helyen érdeklődöm, mindenhonnan teljesen más információkat kapok…

Azért még egy utolsó próbát teszek, gondoltam, segítségül hívom Google barátomat, hátha találok valami információt. Miközben neteztem, szóba elegyedtem 2 másik tanulóval, akik szintén a Crystaltól kaptak egyéves vízumot, ők elmesélték, hogy ők valóban 3 havonta Burmába járnak hosszabbításért. Nos, akkor ezt mostmár tényleg nem értem, hasonlítsuk csak össze a vízumainkat… és meglett a válasz: nekik M Multi-entry, azaz több belépéses, nekük S Single-entry, azaz egy belépéses vízumuk van. Magyarországon ugyanis nem állít ki a thai nagykövetség több belépéses tanulóvízumot. Hát így már értem, valószínűleg rajtunk, magyarokon kívül mindenki M vízumot kapott, így nekik tényleg működik az a módszer, hogy 3 havonta Burmába mennek, viszont ha mi az egy belépéses vízummal elhagyjuk Thaiföldet, akkor veszett a vízumunk…

Akkor nincs más hátra, valahogyan ki kell deríteni, mi kell a meghosszabbításhoz. Találtam is pár oldalt, ahol volt némi információ ezzel kapcsolatban, ezek alapján az alábbi listát kellett összeállítanunk:

-          útlevélmásolat

-          vízum másolat

-          Thaiföldre történt belépéskor kapott pecsétről másolat

-          8 (???) db fotó

-          2 db fotó tanulás közben, ahol látszik az iskola is

-          Szerződés a szállásról

-          Igazolás az iskolától, hogy befizettük a tanfolyamot és részt veszünk az oktatásban

-          Egy hivatalos formanyomtatvány (kérelem a meghosszabításhoz) kitöltve

Ezt a képet mellékeltünk, mint a 2 tanuló oktatás közben :)

Kb. 4 napba telt, mire sikerült ezeket a papírokat összegyűjteni, mert a főnök sajnos időközben hazautazott Angliába, így elég nehézkesen ment a kommunikáció. A kérelmet nekem kellett a thai minisztérium honlapján kikeresnem a többszáz dokumentum közül, és fogalmam sem volt, jót választottam-e ki...

Karácsony napjára, december 24.-ére végeztünk mindennel, így az utazást 25.-ére kellett időzítenünk. Sajnos nem a legszerencsésebb a karácsonyi parti után, de nincs mit tenni, most ez a legfontosabb.

Így éjfélkor leléptünk a buliról, mert másnap reggel 04:50-kor szólt az ébresztőóra. 05:30-ra a hajóállomáson kellett lenni, 6-kor indult a hajó.

A kétórás hajóút számomra egy örökkévalóságnak tűnt, ugyanis 2 éve tengeri beteg lettem Korzikára tartva, amit sajnos azóta sem sikerült kihevernem :( Így az utat zacskóval a kezemben, gyomromat kiürítve mindenféle tápláléktól (most próbáltam a lehető legkevésbé gusztustalan módon fogalmazni :D) töltöttem. Reggel 8-re érkeztünk Koh Samuira, itt van a hozzánk legközelebb eső bevándorlási hivatal.

Fogtunk egy motoros taxit, természetesen hárman ültünk egymás mögött, de sebaj, csak 10 percre van a hivatal. Nyitás előtt 20 perccel érkeztünk, és nagy izgalommal várakoztunk, hisz a következő 3 hónapos itt-tartózkodásunk múlik ezen a pár percen...

Viszonylag hamar sorra kerültünk, próbáltuk úgy átadni a papírokat tökéletes nyugalommal az arcunkon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze eközben majd kiugrott a szívünk a helyéről. Át is vette az ügyintéző a papírokat, és mondta, hogy üljünk le és várjunk. No, ez az amit itt Thaiföldön már jól megtanultunk: várni….

Kb. fél óra múlva behívott minket egy férfi egy hátsó irodába, és meglehetősen mogorva arccal ennyit mondott: 7 days, azaz 7 nap. Mi próbáltunk minél egyszerűbben visszakérdezni, hogy mi 7 nap? Lehet, hogy az a baj, hogy az első pecsétünk január 3-ig érvényes, és csak 7 nappal a lejárat előtt lehet meghosszabbítani? Tehát jöjjünk vissza később? Kérdeztük? De ő csak ennyit mondott: 7 days, 7 days…. Még próbáltunk mindenféle egyszerű angolsággal kicsikarni belőle bármi információt, de lehetetlen küldetésnek tűnt. Így nem volt mit tenni, visszamentünk a papírjainkkal a külső ügyintézőhöz, mondtuk neki, hogy nem értettük a kollégáját, legyen szíves, segítsen. Hát nem segített… nem mondott semmit… Odamentem hát egy várakozó sorstárshoz, kiderült, hogy ő 12 éve él itt, thai felesége van. Próbált segíteni, ő úgy értelmezte a férfi szavait, hogy itt 7 napra kapunk csak újabb pecsétet… Elmeséltem neki a sztorinkat az egyéves vízumról és a háromhónapos hosszabbításokról, amit az ügyintéző is hallott fél füllel, és ennyit reagált rá: „many documents”, azaz sok papír. Tehát akkor mégiscsak meg lehet hosszabbítani, csak kellenének még papírok? - kérdezem tőle… De ő mindig csak ennyit válaszolt: many documents… Már majdnem könyörögtem neki, hogy adjon egy listát, hogy milyen papírok kellenek, de nem adott semmit. Ott ültünk még vagy fél órát a hivatalban, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, várakoztunk-várakoztunk, hátha megszán minket valaki és segít, de természetesen nem segített senki. Így reményvesztve, elkeseredetten léptünk ki a hivatalból. A bejáratnál ki volt rakva egy információs tábla pár hivatalos telefonszámmal arra az esetre, hogy ha bármilyen kérdésed van vagy információra lenne szükséged. Hát ezen már ne múljon a dolog, megpróbálom, vesztenivalónk nincs vele… Végre valaki, aki beszél angolul :) Itt azt a tájékoztatást kaptam (még meg is kérdezte, melyik országból jöttem), hogy búváriskola csak 3 hónapra adhat vízumot. Minta ezt már hallottam volna valahol…lehet, hogy bele kell törődnünk, hogy 3 hónap után, azaz január 3.-án lejár a legális itt-tartózkodásunk?

Teljesen kétségbeesve jöttünk el a bevándorlási hivatalból: van kb. egy hetünk, hogy kitaláljuk, mit tudunk csinálni. Ilyen ötletek jutottak eszünkbe, hogy felhívunk Samui-n egy ügyvédet, hogy jöjjön el velünk és derítse ki, mi a módja a hosszabbításnak. Csak valószínűleg ez egy vagyonba kerülne, és lehet, hogy tényleg nem lehet meghosszabbítani… Kénytelenek voltunk elfogadni, hogy hamarosan lejár a tanulói vízumunk, és másik irányban kell próbálkoznunk, hogy milyen módon tudunk Thaiföldön maradni hosszabb időre. Bár őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy ha Thaiföld ennyire nem akarja, hogy itt éljünk és költsünk egy rakás pénzt, (amiből a fél ország él) akkor összepakolunk és elmegyünk máshová, ahol szívesebben látnak minket… No de már berendezkedtünk itt egy új életre nem kis energiát belefektetve, csak nem fogjuk feladni???

Van pár lehetőség, csak sajnos egyik sem a legtökéletesebb megoldás:

1. ún. visa-run szárazföldön: 1 nap alatt megjárható buszos út a burmai határra, csak sajnos az a szabály, hogy ha szárazföldön lép be az ember az országba, akkor 15 napos tartózkodásra érvényes pecsétet adnak. Hát 15 nap az nem túl hosszú idő...
2. a repülős visa-run, azaz, ha repülővel érkezel az országba, 30 napos tartózkodást engedélyez. Hát ez sem túl sok, ráadásul elég költséges is...
3. van egy ún. business-vízum, azaz munkavállalói vízum, de ahhoz több idő kellene, hogy utánajárjunk, nem elég 1 hét. Viszont hosszabb távon lehet, hogy ez lesz a megoldás… Na, majd meglátjuk…

Végső elkeseredésünkben felhívtuk Gergőt a nyelviskolától, hogy tud-e segíteni. Ha nincs más megoldás, befizetjük a nyelviskola sokezer-bahtos díját, hogy még egy évet tudjunk maradni. Így teljesen felesleges volt a herce-hurca a búváriskolás tanulói vízummal, mert 90 napra turista vízumot is kaptunk volna…

Szerencsére pont Samuin volt az iskola egyik képviselője, így elmentünk hozzá, elmeséltük a történetünket. Szerinte az lehetett a baj, hogy valóban nagyon sok papírt kell benyújtani a hosszabbításhoz, a legtöbbet thai nyelven (nekünk egy ilyen sem volt…). Lehet, hogy meg lehet hosszabbítani a mi vízumunkat is, csak a módját nem tudjuk, és ennél többet már nem tudunk tenni, tényleg minden követ megmozdítottunk. Viszont ha ezen a nyelviskolán keresztül jutunk a vízumhoz, akkor egy évig semmi dolgunk nincs, még a szigetet sem kell elhagynunk, így rövid tanakodás után úgy határoztunk Atival, hogy befizetjük a tandíjat.

Kora délután végeztünk mindennel, és mivel még volt pár óránk a hajó indulásáig, gondoltuk, elmegyünk "shoppingolni" egyet :) Samui viszonylag nagy sziget, rengeteg turistával, nagyon sok letelepedett külföldivel, így itt gyakorlatilag mindent meg lehet találni. Betévedtünk egy Tescoba is (itt Lotusnak hívják).

Úgy bolyongtunk az óriási áruházban a sorok között, mint két kisgyerek, aki először lép ki a nagyvilágba. Annyira elszoktunk az ilyen dolgoktól, hogy csak ámultunk és bámultunk, mi mindent lehet itt kapni. Még Milka csokit is, amiről azt hittem, Thaiföldön nem is létezik, vagy például rózsaszín tojást Hello Kitty rajongóknak :D

Egy pillanatra irigykedtem is azokra, akik itt laknak, de aztán mikor kiléptünk az utcára, bele a dugóba a sok autó közé, akkor azonnal meggondoltam magam. Ez egy nyüzsgő turistahely, nem az családias kis nyugalom szigete, mint a mi Koh Taonk. Ahogy szárazföldre léptünk és belélegeztük a levegőt, ki is mondtunk: itthon vagyunk. És azonnal ránk is köszönt egy ismerős arc a búváriskolából. Ez a mi kis otthonunk :)

Kb. 3-4 hét, mire a nyelviskola beszerzi a szükséges papírokat, amiket postán fogunk majd megkapni, és azzal sajnos valamelyik szomszédos ország thai nagykövetségére kell elmennünk, ami minimum 3-4 napos kiruccanást jelent. Nem lenne nekem bajom ezzel a kiruccanással, sőt..., csak van itt nekünk egy Luciferünk, akit nem tudunk itt hagyni 3-4 napra. Mert tegnap, mikor Samuin voltunk csak egy napra (és Dóri volt olyan drága, hogy átment hozzánk kivinni őt egy sétára és enni adni neki), annyira szomorú volt, hogy nem jövünk haza, hogy hozzá sem nyúlt a vacsorájához egészen addig, míg haza nem érkeztünk. Mikor hazaérkeztünk, nagy örömujjongással fogadott minket és nagyjából 5 perc múlva be is falta a vacsoráját. Hát ilyen a mi hűséges kiskutyánk….

No és akkor még valahogy meg kell oldanunk arra a kis időre az itt tartózkodásunkat, míg meg tudjuk igényelni a tanulóvízumot: be kell neveznünk a burmai kiruccanásra, sőt lehet, hogy kétszer is, mert valószínűleg  15 nap alatt nem lesznek meg a papírjaink. De ez legalább viszonylag rövid túra, egyik nap éjszaka hajóra szállunk, reggel minibusszal elvisznek minket nagyjából 3 óra alatt a burmai határra, kilépünk majd visszalépünk, kapunk egy pecsétet 15 napra, és jövünk haza. Így délután 3 körül már itthon is leszünk.

Most ott tartunk, hogy épp várok egy papírra a búváriskolától (amit én írtam meg, nekik csak alá kell írni), hogy 3 hónap alatt befejezzük a búvártanfolyamot, mert enélkül nem tudja elkezdeni intézni a nyelviskola a papírjainkat. Csak reménykedni tudok, hogy nem lesz semmi kifogása a thai minisztériumnak azzal, hogy újra tanulói vízumot igénylünk..

Hamarosan jelentkezem a fejleményekkel, szorítsatok nekünk, hogy minden simán menjen :)

És akkor ami az utolsó bejegyzés óta történt:

Kb. 1,5 hónap várakozás után végre le tudtunk ülni a Crystal managerével, mert szerettük volna megbeszélni vele, hogy Ati náluk szeretne szabadúszóként oktatni. Nagyon jó a csapat, profik az oktatók, jók a felszerelések, van medence, közel van a hajó, szóval a körülmények a lehető legtökéletesebbek az oktatáshoz és tanuláshoz egyaránt. És láss csodát, sikerült J Ati a Crystalnál fog oktatni, ugyanolyan jogokkal és feltételekkel, mint az alkalmazott oktatók. Szóval aki Thaiföldön tervezett búvárkodni, ne habozzon :D Egy világviszonylatban is elismert, és a sziget második legjobb iskolájánál sajátíthatjátok el tőle a búvárkodás csínját-bínját, professzionális körülmények között, személyre szabott oktatással magyar nyelven. Ez volt itt a reklám helye :D

Közben elhagyta a szigetet magyar barátunk, Janika is, miután sikeresen elvégezte az oktatói tanfolyamot. Hiányozni fog, nagyon megkedveltük őt, színt hozott az életünkbe humorával, történeteivel, jókedvével. Sajnos így fog ez menni itt Koh Taon: jönnek az emberek, barátságok születnek, majd pár nap, hónap múlva elmennek… Természetesen volt búcsúztató is, no de csak szolidan, hiszen másnap mindenkinek munka volt.

Múlt héten vendégül láttuk magyar barátainkat, Katát és Adriánt egy hétre, akik hasonló tervekkel érkeztek Thaiföldre, mint mi: ők Phuketen fognak új életet kezdeni, remélhetőleg megtalálják a számításaikat és szerencséjüket. Szorítunk nektek és kívánjuk a legjobbakat!

Elmentünk együtt a legszebb helyekre, ezekről majd külön készítek beszámolókat.

Rohamosan közeledik a karácsony, amiből itt persze nem sokat érzünk :) Nincs hó, nincs tél, nem szól az üzletek hangszóróiból a Jingle Bell, nem árasztották el ajándékot vásárló tömegek az üzleteket. Így legalább nem érezzük a meghitt, családi ünnep hiányát. Itt rendületlenül tart a nyár, mint ahogy egész évben, süt a nap, 30 fok van nappal, 25 fok éjjel, szóval az ünnepek érkezésének nem sok jele van, talán csak annyi, hogy a turisták kedvéért néhány étterem és üzlet karácsonyfát állított.

Nem terveztem külön bejegyzést az ünnepeknek, de közben felmentem a Facebookra és a levelezőre, és annyian kérdezték, hogy milyen lesz nálunk a karácsony és a szilveszter, hogy elhatároztam, külön bejegyzést szentelek az ünnepeknek :)

A drága családunk természetesen gondoskodott róla, hogy nálunk is ünnep legyen azért a karácsony: kaptunk a szülőktől egy-egy csomagot mindenféle finomsággal: szalámival, csokival, szaloncukorral. No de míg a csomag ideért, az megér egy misét. Illetve még csak az egyik csomag érkezett meg, a másikról csak remélni tudjuk, hogy megérkezik egyszer.

A Budapest-Bangkok távolság gördülékenyen ment, de hiába volt a számlára „sample” azaz minta írva, sajnos át kellett esnie a csomagunknak a vámvizsgálaton. Hát itt kezdődött a csomag kálváriája :) Először is naponta többször hívtak a csomagküldő cégtől, hogy mi van a csomagban. A szalámiról természetesen mélyen hallgattam, mert elvileg élelmiszert nem szabad behozni az országba… Aztán emailben is meg kellett erősítenem a csomag tartalmát, majd egyszer csak kaptunk egy telefont, hogy küldjük át emailben Ati (mert ő volt megnevezve címzettnek) útlevél másolatát. No, ekkor már kicsit elkezdtünk aggódni, vajon minek nekik a vámkezeléshez az útlevél. Már mindenféle szörnyűség megfordult a fejünkben, például hogy kiutasítanak minket az országból, míg végül kb. 1 hét után jött egy telefon, hogy megtörtént a vámkezelés, 2.000 bahtot, azaz 14.000 ft-ot kell kifizetni vám gyanánt. Hát, ez így akkor drága szalámi lesz, no de mostmár nincs mit tenni, csak nem hagyjuk veszni a csomagot... 2 nap múlva meg is jött a futár a csomaggal, és mit ad Isten, teljesen ép, bontatlan állapotban érkezett meg anélkül, hogy kibontották volna. Fogalmam sincs, mi alapján rótták ki a vámot…. A másik csomag még mindig Bangkokban van, december 5.-én adták fel Magyarországról. Úgy tűnik, karácsonyra már nem fog ideérni…

Ati ezalatt a változatosság kedvéért még mindig tanul, az ún. mester oktató tréninget csinálja, 2 hét múlva már csak „mester”-nek szabad majd szólítani :D Ez két dologból áll: egyrészt specialitásokat (pl. roncsmerülés, éjszakai merülés, stb) is oktathat majd, másrészt oktatók mellett kell dolgoznia egészen addig, míg 25 embernek kiadja a minősítő kártyát. Már túlnyomórészt ő oktat, a másik, gyakorlott oktató csak figyel és ha szükségesnek látja, besegít. Tegnap el is készült az első 6 OWD kártya, melyeken az oktató neve mellett ez szerepel: ATTILA TOTH :DDD

A kis családunk továbbra is jól van, a cicák nőnek, fejlődnek, híznak és nagyokat játszanak együtt. Lucifert végre meg tudtuk nyírni (mert nem lehet ám túl sűrűn…), megszabadítottuk vagy 1 kiló szőrtől, így most egészen felszabadultan rohangál, mikor sétálunk :) Nagyokat vadászik, már az egész területet, ahol naponta sétálunk, a sajátjának érzi, és őrzi :) Még fürdeni is elvittük nemrég, de erről a napról majd egy következő bejegyzésben írok.

A következő néhány bejegyzés nagyjából szöveg nélkül fog készülni többnyire képekkel. Együtt jártunk a magyar barátainkkal, Katával és Adriánnal néhány olyan helyen, amihez nem kell komment, a képek önmagukért beszélnek. Ez Koh Tao, a 23 nm-es kis sziget, amit 2 hónapja úgy hívhatunk: az otthonunk.

Ez a bejegyzés a Nang Yuan szigetcsoportól szól, mely párszáz méterre, 15 perces hajóútra nyugatra fekszik Koh Taotól. Ha volt már elképzelésetek arról, milyen lehet a paradicsom, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy ez az :)

A három aprócska szigetet annyira sekély homoksáv köti össze, hogy át lehet járni köztük gyalogosan. Ha épp apály van, akkor bokáig ér a víz, ha pedig dagály, akkor nagyjából combközépig, mint ahogy a mi látogatásunk alkalmával is :)

A legjobb az egészben az, hogy bármikor át tudok ide ugrani feltöltődni egyet. Ahogy ülök a szikla tetején azzal a csodával a lábam alatt, mindig ez jut eszembe: köszönöm, Istenem, hogy eljuthattam ide, és megélhetem ezt a varázslatot. Tiszta szívből kívánom nektek, hogy egyszer az életben ti is megérezzétek!

Ati időközben sikeresen letette az oktatói vizsgát, mint ahogyan arról a facebook-osok néhány képről már értesülhettek. Elég kemény, 3 napos vizsga volt, az első nap az elméleti résszel, mely egy 110 kérdéses teszt volt. Délután egykor ment be a vizsgaterembe a 46 diák, Ati pedig az időt maximálisan kihasználva az utolsók között jött ki, míg mi odakint tűkön ülve vártuk. Ez volt a vizsga legfontosabb és legnehezebb része, emiatt kellett a legjobban izgulni. A gyakorlat már rutin, tehát ott nagy baj nem lehet :)

5 óra után pár perccel jött ki Ati a vizsgateremből, széles mosollyal az arcán. Na, ekkor már tudtam, hogy SIKERÜLT. Meglett a kéthetes hajnalokba nyúló tanulás eredménye :D

Azért még nem lehet hátradőlni, még két napig vizsga van... Este fel kell még készülni a másnapi prezentációra és a nyílt vízi gyakorlati vizsgára.

A második napon is remekül vette Ati az akadályokat, a prezentáció és a víz alatti feladatok is 4-es feletti eredményt értek :D Itt este már lecsúszott egy kis sör is, hiszen a nehezén már nagyjából túl voltak. Már csak a medencés vizsga másnap, és Ati elmondhatja magáról, amiről pár hónapja még álmodni sem mert: búvároktató lett :)

És eljött a nagy nap, 2012.12.13, ha minden jól megy (és miért ne menne), Atiból ma búvároktató lesz:D Reggel  azért még mindig nagy az izgalom, még itt is el lehet csúszni akár apróságokon is... Na de Ati természetesen nem csúszik el, simán veszi a medencés akadályokat is :D Igen fáradtan, de nagyon-nagyon felszabadultan hagyta el a medencét, talán élete egyik legnagyobb pillanata ez...

Délután 1 órakor egy ünnepélyes eredményhirdetés után adják át a PADI küldöttek az újdonsült "kollégáknak" az okleveleket. Egy mondat megragadott nagyon a vizsgabiztos beszédéből: "Kedves búvároktatók, nézzetek hátra magatok mögé, mit láttok ott? Válasz: az óceánt. A mai naptól ez lesz az irodátok :D"

Innentől nincs más hátra, csak a feszültség levezetése :) A csapat délután kettőkor kezdett egy bárban néhány kör helyi rummal. Már itt sem volt szomjas a társaság, hát még mi lesz este a hivatalos ünneplő bulin... Ráadásul Atinak kimaradt a divemastereknek kijáró snorkel teszt, még az is hátra van :) No de nem baj, egyszer van ilyen az életben, hogy búvároktató lesz valakiből ;)

A buli egy tengerparti nagyon hangulatos zenés-táncos szórakozóhelyen folytatódott.

Pár bemelegítő kör után jöhetett a felavatás: ki kellett ülniük a frissen végzetteknek és néhány feladatot teljesíteniük. Például 4 darab tárgyat a lehető leghamarabb időn belül beszerezni a jelen lévőktől: piros öngyújtót, fél pár papucsot, kulcstartót és egy fehérneműt egy ellenkező neműtől. Na, nekem sem kellett több, azonnal levarázsoltam magamról a melltartómat, nehogy Ati legyen az utolsó. Mert az utolsónak természetesen inni kell :) Eredményes volt az igyekezetem: Ati lett az első :D

Ezután speciális sznorkel tesztet találtak ki az újoncoknak: egy pohár meghatározhatatlan helyi alkoholt kellett a szájukba venni, 10 másodpercig a szájban tartani, majd 10 másodpercig a nyelv alatt tartani, ezután 10 másodpercig gargalizálni vele, végül lenyelni. A fiúk arcából ítélve volt már ennél kellemesebb élményük is :)

Ezután már az este kellemesebb része következett, zene, buli, tánc hajnalig.

Az utolsó élménybeszámolóm óta eltelt egy hét, azóta történt pár dolog, igyekszem a legérdekesebb történéseket megosztani veletek :)

A hét legjobb híre: megvettük az oldalkocsis motort :) Egy skót srácé volt, az oldalkocsi majdnem új, nemrég csináltatta a motorjára, de nem használta, így eladta nekünk igen kedvező áron :))) Juhéééjj, hamarosan mehetünk Luciferrel együtt fürdeni, kirándulni :) Még el kell vigyük szervizbe pár apróságot megcsináltatni rajta, de Atinak sajnos most erre nincs ideje. Na nem baj, ezt a pár napot már kihúzza Lucifer valahogy tenger nélkül ;) Viszont egy rövid útra kipróbáltuk az új járgányt, Dórit költöztettük át egy másik helyre. Ati vezetett, hát neki is marha furcsa volt, azt hiszem, lesz mit tanulnom :D

Múlt hétfőn szabadnap volt a tanfolyamon, náluk rendeztük be a tanulószobát, együtt tanult a teraszon a magyar csapat :) Nagyon sok az anyag, az új információ, így késő estig kemény tanulás folyt.

Estére elmentünk együtt négyesben a spanyol étterembe, hogy kipihenjük az egész napos tanulás fáradalmait :) A kaja kiváló: rákos saláta, olmós borda, grillezett tengeri herkentyűk és valami spanyol paradicsomos húsgombóc a menü.

A vacsora végén mintha kitalálta volna a spanyol szomszéd a gondolatunkat: rákérdezett, hogy ennénk-e desszertet. Naná, hogy ennénk, hiszen a thai éttermekben csak palacsintát lehet enni desszert gyanánt. De jó lenne egy kis somlói galuska, vagy egy tiramisu... Hozott is egy spanyol desszertet, hát az valami isteni volt :) Nem emlékszem a nevére, de valamilyen vaníliás krém volt, közte keksz, ilyen finom édességet nem ettünk legalább 2 hónapja :) Az biztos, hogy desszertért ide fogunk ezentúl járni :DDD

Kedden, azaz december 4.-én, amikor a szokásos napi bevásárlást intéztem, meglepetten tapasztaltam, hogy ki vannak pakolva mindenféle Mikulás kellékek az áruház elé. Nosza, mégiscsak eljut a Mikulás Thaiföldre is? ;)

Valóban járt nálunk a Mikulás, és hozott finom csokit is :) Ez itt igen nagy dolog, mert a csokit aranyárban lehet kapni: egy 100g-os tábla 500-700 ft körül mozog.

Akkor igen nagy a valószínűsége, hogy a Jézuska is jönni fog:) Lehet kapni műfenyőt, díszeket, girlandokat is, így arra gondoltunk Atival, hogy lehet, hogy lesz kis karácsonyfánk a hangulat kedvéért :)

Este David amerikai barátunk búcsúvacsorájára voltunk hivatalosak a sziget egyik legjobb éttermében, ami ráadásul 5 perc sétára van tőlünk :) Állítólag itt lehet kapni a sziget legjobb steak-jét, Ati le is tesztelte, valóban nagyon jól készítik. Mi képviseltük ahogy a barátaink mondanák, a "Hungarian Maffia Team"-et :) Mint utóbb kiderült, aznap volt Ati egyik spanyol barátjának a születésnapja is. Vagy húszan összegyűltünk, jó kis buli kerekedett az estéből. A vacsora végén a legnagyobb meglepetésemre tortát hozott elő az ünnepelt barátnője. Mit ne mondjak, tényleg nem hittem, hogy tortát s lehet kapni ezen a szigeten :) Kiderült, hogy egy francia kávézóból lehet tortát rendelni, és meg kell hagyni, nagyon-nagyon finom volt. Idáig is tudtuk, hogy a thaiok bármit elintéznek, nincs olyan, hogy lehetetlen, hát ez most újra beigazolódott :)

2012 december 5.-e nagy nap, hiszen ma van thaiok egyik legfontosabb ünnepe: a nagy becsben tartott királyuk ma ünnepli a 85. születésnapját. Természetesen munkaszüneti nap van ez alkalomból, és mindenfelé nagy dínom-dánom, ünneplés, tűzijáték.

Mivel egész közel van hozzánk a sziget ún. polgármesteri hivatala, este a teraszunkról csodálhattuk a tűzijátékot :)

A király születésnapját én is méltón ünnepeltem: elmentem egy thai masszázsra :) Már van egy bejáratott helyünk, ahol eddig mindösszesen egyszer voltunk Atival egy hagyományos thai masszázson :) Viszont annyira bevált a hely, és olyan kedvesek voltak a masszőr kislányok, hogy elhatároztuk, hogy hetente egyszer megajándékozzuk magunkat egy masszázzsal. Na, ez idáig szépen elmaradt, és Atinak most sincs nagyon ideje, én viszont lementem és kipróbáltam az ún. lábmasszázst, ami a múltkor a másik helyen nem igazán vált be... Én ugyanis az otthon megszokott reflexpontos masszázst vártam, és egész mást kaptam helyette. Ez a kislány viszont egész hasonlóan csinálta (kicsit súgtam neki azért, hogy mit szeretnék ;)). Lényeg a lényeg, hogy nagyon-nagyon jó volt a thai lábmasszázs, tényleg el kell jönni hetente. Ráadásul 1400 ft egy óra, tehát megfizethető :D

A monszun úgy tűnik, végleg elment, így vége a bezártságban töltött hétköznapoknak. Fel is lelkesedtem, hogy minek járok én el éttermekbe tonhalas szendvicsért és shake-ért, mikor magam is meg tudom csinálni :) Beszerezem egy mixert és mindenféle hozzávalót, azóta kiváló reggeliket készítek magamnak :) A shake-em jobb, mint bármelyik éttermi, ananászból, mangóból, banánból, mandarinból és lime-ból áll, egy kis kókusztejjel megbolondítva :)

Azért esténként eljárunk együtt Atival megvacsorázni, néha a megszokott helyünkre, néha pedig kipróbálunk egy-egy új helyet is. Egyik nap, mikor hazafelé tartottunk a búváriskolából, felfedeztünk egy kívülről igen egyszerűnek tűnő éttermet, viszont furcsa módon nagyon sokan voltak bent. Gondoltuk, kipróbáljuk :) Beültünk, épp az étlapot tanulmányoztuk, mikor a szomszédos asztalra egy nagyon gusztusos tálat hoztak ki. Hát akkor mi is pont egy ilyet kérünk :) Egy rántott csirkemell szerű ételt kaptunk, a csirkemell szeletekre vágva, mellé krumplipüré (na, ezzel sem találkoztunk még itt) és friss saláta. Mindez 80 bahtért, azaz kb. 560 ft-ért. Hát ez valami fenomenális volt, a panír is nagyon finom, nem tudom miből volt, de nagyon ízletes. Azóta minden nap ezt esszük :D Tegnap pedig igazán kirúgtunk a hámból, vettünk még mellé saslikot és egy desszertet, ami kókuszgolyónak tűnt. Na azért gondoltam ám, hogy nem egészen olyan lesz, mint az otthoni házi Raffaello, de azért próbáljuk ki, milyen egy házi thai desszert :) Háát, még Lucifernek és a cicáknak sem kellett :D No nem aj, legalább ezt is kipróbáltuk...

Holnap Ati életében nagy nap lesz: megkezdődik az oktatói vizsga, de nem ám csak úgy egyszerűen, három teljes napon át kell bizonyítania, hogy megérett arra, hogy búvároktató lehessen. Először elmélet mindenféle tesztekkel, majd gyakorlat medencében, végül nyílt vízben. Ha minden jól megy (és miért is ne menne :D), 2012 december 13.-án Atiból PADI búvároktató válik. Hajrá Ati :DDD

Remélem, a következő bejegyzés az ünneplésről fog szólni :)

Végül pár fotó a mindennapjainkból:

Itt Lucifer éppen észrevett egy gekkót a falon :)

2012 december 7-én, azaz ma pontosan két hónapja, hogy megérkeztünk Thaiföld eme parányi kis szigetére, Koh Taora, hogy egy új életet kezdjünk és szerencsét próbáljunk. 60 nap, ami kb. fél évnek tűnik, annyi minden eltelt az érkezésünk óta. Az út nagyon viszontagságos volt, de így két hónap távlatából már nem is annyira vészes. Mint tudjuk, az idő múlásával megszépülnek a dolgok...

Közben berendezkedtünk, otthonossá varázsoltuk a házikónkat, a teraszunkat és a kertünket, megismertük a sziget egy-egy szegletét (de még nagyon sok vár felfedezésre), megtaláltuk, mit hol lehet és érdemes megvásárolni, beszerezni. Vannak ismerős thai arcok (ez nagyon nagy szó, mert először mindenki tökéletesen egyformának tűnt :D), akik ránk mosolyognak és köszönnek az úton motorozás közben. Felismer és üdvözöl bennünket a sarki fűszeres, a vízes, a törzshelyeinken a felszolgálók, a motorszerelőnk, a masszőr kislány, és még sorolhatnám. Kezdünk beilleszkedni a thai mindennapokba. A kezdeti nehézségeken túl vagyunk, és meg kell hagyni, az első időszak nem volt könnyű. Hiszen hozzá kellett szoknunk, hogy a szeretteink 9000 km távolságra vannak, és mivel a nap túlnyomó részét (egyelőre sajnos) külön töltjük, nincs senki, akivel napközben megoszthatnánk örömünket, bánatunkat, élményeinket, gondolatainkat, csak esténként egymásnak, mikor általában mindketten kellőképpen fáradtak vagyunk. Viszont az internet és a Skype sokat segít abban, hogy kevésbé érezzük a családtagjaink és a barátaink hiányát. Nagyon sokat jelent, hogy szinte minden nap hallhatjuk és láthatjuk egymást, tudjuk, kivel mi történik otthon.

Lucifer is megszokta az új otthonát, szemmel láthatóan jól érzi magát. Egész jól kezeli az idegen állatokat és hangokat, séta közben már nagyokat vadászik, és állandóan a gekkókat lesi, várja, akár hosszú-hosszú percekig ülve azon a helyen, ahonnan a hangokat hallja, hogy játsszon velük egyet :) Örökbe fogadtunk az állatmenhelyről két kiscicát, Leot és Miot, akik szépen fejlődnek, nőnek, vadásznak, és rosszak, mint a kisördög :)

Ati időközben mentőbúvár, majd divemaster lett, néhány nap múlva pedig, ha minden jól megy, valóra válik régi vágya, búvároktató (méghozzá nem is akármilyen :)) válik belőle. De ő maximalista, nem áll meg itt, hanem elvégzi még a Master Scuba Diver tréninget is :) Ez alatt a 2 hónap alatt nagyon sok barátra és némi angol nyelvtudásra is szert tett :)

Hozzá kellett szoknunk az otthon megszokott komfort hiányához: például néha elmegy az áram, ilyenkor elemlámpával és mécsesekkel oldjuk meg a világítást, és ilyenkor természetesen meleg víz sincs. Nincs tévé, dvd lejátszó, nincs mozi, hogy elugorjunk megnézni egy filmet. Meg kellett szokjuk bizonyos állatok (pl. gekkók és varánuszok) jelenlétét, és néhány olyan hangot az éjszaka csendjében, amiről még most sem tudjuk, hogy milyen állat hallatja :)

Viszont ezek helyett örök nyár van, itt van egy ugrásra a tenger, és mosolygós emberek vesznek körül minket. Azt hiszem, így kibírható az esetenként előforduló áramszünet és a mozi hiánya :)

A két hónap tapasztalásai alapján összeállítottam egy mérleget a pozitív és negatív dolgokkal:

+:

- ami a legfontosabb: mindig meleg van, süt a nap, nem megy a hőmérséklet 25 fok alá

- 10 percnyi motorozásra van a tenger, bármikor le tudunk menni megmártózni benne

- nem kell a fűtésszámlán idegeskedni

- nincsenek reggelente várakozások a dugóban, sőt autók sem nagyon vannak, csak robogók

- nem idegesek az emberek, mindenki mosolyog

- heti 1x kell megtankolni a motorunkat 120 bahtért (=840 ft)

- nem kell főzni, mindennap étteremben eszünk (2 főre kb. 200 baht sörrel, üdítővel)

- megfizethető a thai masszázs, el is járunk heti egy alkalommal

- rengeteg féle isteni zöldség és gyümölcs kapható itt

- nincsenek hivatalok, bürokrácia, nem kell elmenni sehová ügyeket intézni

- jó a közbiztonság, simán a motorban felejtheted a kulcsod, tengerparton hagyhatod a táskádat, pénzedet, biztos lehetsz benne, hogy nem nyúl hozzá senki   

Ha Ati írná a blogot, még valószínűleg ezzel egészítené ki a listát :)

- mindenhol rá lehet gyújtani, nincsenek kiszorítva a dohányosok az éttermekből, bárokból, kocsmákból

- 1-2-3 sör után is fel lehet ülni a robogóra, nem kell rendőri ellenőrzéstől tartani

 Nagyon kell törnöm a fejemet, de csak két negatívum jut eszembe:

- eléggé messze vagytok, drága családom, szüleim, testvérem, keresztgyermekeim, barátaim, ex-kollégáim!     Gyertek kicsit közelebb :D

- a thaiok nem esznek csokit, pedig mi Atival nagyon-nagyon szeretjük a csokit :) Be kell érjük a banános-nutellás palacsintával és a különböző kekszekkel :)

Azért itt sem minden fenékig tejfel ám, itt is van szegénység, nélkülözés, de valahogy az emberek nem törődnek ezzel. A rozoga putrikban lakó emberek is mosolyognak, boldogok, hiszen van fedél a fejük felett, van mit enniük, kell ennél több?

Az érem egyik, illetve másik oldala:

Annyira hihetetlen, hogy bő egy évvel ezelőtt még egy hőn áhított, ám elérhetetlen álomnak tűnt csupán, hogy mi valaha ezen a csodás szigeten fogunk élni, hogy ezt nevezhetjük majd otthonunknak. Hogy elhagyjuk az utóbbi időben sajnos nagyon komorrá vált szülőföldünket, a stresszes, borúlátó embereket, a 10-12 munkával eltöltött hétköznapokat egy új, felhőtlenebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb élet reményében. Nagyon sok munka, utánajárás van mögötte, hogy meg tudtuk ezt valósítani, de azt kell, hogy mondjam, megérte. Köszönet mindenkinek, aki támogatott és biztatott minket ebben, hogy sikerülni fog. SIKERÜLT :D És azt kell, hogy mondjam, nagyon büszke vagyok magunkra, hogy volt annyi bátorságunk és kitartásunk, hogy belevágtunk és megvalósítottuk :)  

Végül mindenkit bíztatok, hogy ne adjátok fel, küzdjetek ti is az álmaitokért! Higgyétek el, ha nagyon akarjátok és tesztek is érte, előbb-utóbb sikerülni fog!

Múlthét szombat óta rendületlenül esik, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Igyekszem kihasználni ezeket a kisebb megszakításokat, hogy felüljek a motorra és kimozduljak egy kicsit, vagy elintézzem az apróbb teendőimet. Ezt a blogot például egy francia Cappucino nevű kávézóban írom, tonhalas melegszendvicset és forró csokit fogyasztva :) Igazi francia hangulat, mintha Párizsban lennék (a wifi jelszó természetesen mi más lenne, mint Paris :D), bagettek, péksütik, croissant-ok, a hangfalakból harmónikás zene szól, ki vannak rakva újságok és könyvek, amiket a vendég olvasgathat, míg itt tartózkodik. Az eső miatt teltház van, beültek az emberek kávézni, olvasni, netezni.

A tartós esőnek köszönhetően kb. 98%-os a páratartalom, az egy hete kiteregetett ruhák csurom vizesek, esélyük sincs, hogy megszáradjanak. Bentre sem tudok teregetni, mert ott sem szárad meg semmi, így legalább felhasználjuk a ruhakészleteinket :) Be vagyunk szorulva, a teraszra nem tudunk kiülni, mert sajnos nem fedett, de a konyha is nedves ugye, mivel nyitott, így marad a szoba...

Na ennyit a panaszkodásból, legalább hideg nincs :) Eddig esőért, felhőért esedeztem, hát az biztos, hogy most egy darabig nem fogok ilyesmit tenni :)

Ati ezalatt a tanteremben ül egész nap, szerencsés volt az időzítés :D Igen kemény ez az oktatói tanfolyam, reggel 8-tól este 6-ig megy a fejtágítás, egy ebédszünettel. Viszont kitett magáért a Crystal, minden nap megvendégeli a 22 fős tanulói csapatot egy elég színvonalas többfogásos ebéddel (gondolom, belefér a tanfolyam borsos árába ;) ). Estére még, hogy a szegény diák véletlenül se unatkozzon, házi feladat is jár: első nap egy 100 kérdéses teszt, utána egy prezentáció összeállítása, amit elő kell majd adni. Így megy ez esténként, jobb dolgunk híján tanulással múlatjuk az időt hajnalig :D

A csütörtöki napom elég eseménydúsan telt: először is menet közben, mikor épp tartottam valahová, megállt a motorom, elszakadt a gázbovden. Ati ugye nem elérhető, így egyedül kellett orvosolnom a helyzetet, kénytelen voltam eltolni a motort (közben 2 emelkedő nehezítette az utat :D) egy szerelőig. Meg tudják csinálni, de csak másnapra, így ki kellett kölcsönöznöm egy motort egy napra.

Bal oldalon a saját motorom, jobb oldalon a kölcsönzött. No komment :)

Mikor hazaértem, kitervelem, hogy nekiesek az előkertünknek, ugyanis olyan vacakul van (itt is :D) megtervezve, hogy erről az oldalról is befolyik a konyhába a víz, ha esik. Igen ám, de oda volt betonozva 2 zsalukő, ezt kellett valahogy eltüntetnem, hogy ne állja a víz útját.

Vehemens Timi szerszámot kerít, neki is ugrik gyorsan, dolgozik keményen, ás, kalapál a cél érdekében, mígnem sikerül egy ásóval az ott futó vízvezetéket, ami a szomszéd lakásba megy, szépen kettétörni :) Ez akkor nem volt annyira vicces, ömlött a csőből a konyhába a víz ezerrel... Az eső persze szakad, én pedig rohanok, hogy próbáljam elzárni a vizet. Találtam is itt a mellettünk levő 4lakásos tömbben három vízcsapot, mindet elzártam, ugye rohanok vissza, hogy még mindig folyik-e, hát sajnos igen :( Próbáltam én kideríteni a csövet követve, hogy merről indul, de annyi elágazás van benne, hogy esélytelen volt... Akkor futás a háztömb melletti esővíz gyűjtőhöz, hátha onnan kapjuk a vizet, ott volt vagy 10 csap, próbáltam azokat is elzárni, de meg sem bírtam mozdítani őket. A víz addig ömlött tovább, az eső szakadatlanul esett, én pedig rohangáltam fel-alá tanácstalanul, míg végső elkeseredésemben bekopogtam az egyik szomszédhoz segítségért. Nagyon rendes volt a srác, azonnal jött is, felmérte a terepet, de ő sem találta meg a vízcsapot. Így felpattant a motorjára, elment, hogy hozzon segítséget az esővíz gyűjtő cégtől, mert azt sikerült megállapítania, hogy onnan jön a vezeték :) Ez is valami... Pár perc múlva megjött egy thai pasassal, aki nézett, nézett, vakargatta az állát, megállapította, hogy tényleg eltörött a cső, és megígérte, hogy küld valakit, aki megjavítja. Hát nagyon bíztam benne, hogy a helyzet sürgőssége miatt nem thai ráéréssel fognak intézkedni :) Meg is érkezett a szerelő viszonylag hamar, ő képben volt, egyből el tudta zárni a vizet, és neki is esett, hogy orvosolja a bajt. Én persze mélyen hallgattam, hogy én törtem el, úgy csináltam, mit ha mit sem tudnék az egészről, azt füllentettem, hogy ártatlanul tettem-vettem otthon, míg egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ömlik a víz a konyhába :) Szerencsére nem firtatta a dolgot, pár perc alatt elkészült, én pedig pár óra alatt (ez volt a büntetésem valószínűleg :D) visszaállítottam a rendet a konyhában :) Jó kis lecke volt nekem, azt hiszem, ezeket a dolgokat inkább a férfiakra fogom bízni legközelebb...

Pénteken reggel napsütésre ébredtünk, ennyire boldog talán még sosem voltam egy kis napfénytől :) Gyorsan elkezdtem kihordani minden ruhát a teraszra, hogy végre megszáradjanak, ki tudja, mennyi ideig örvendeztet minket a nap a sugaraival. Hát jó volt a megérzés, délutánra újabb felhők érkeztek, de szerencsére elég volt ennyi idő, minden száraz, mehet vissza a szekrénybe :)

A napsütés örömére kimozdultam gyorsan, hogy megnézzem a tengert, hiszen már legalább egy hete nem láttam. Útközben leszakadt az ég, így nem volt hosszú a kirándulás...Fürdeni nem tudtam, de legalább madártávlatból végre láthattam a tengert :)

Aztán szombaton megint szikrázó napsütésre ébredtünk, így gondoltam, visszanézek arra a strandra, ahová tegnap nem sikerült lejutnom, hátha végre meg is tudok mártózni a tengerben :) Nem tudom, mi vár még itt rám ezen a csodás kis szigeten, de leesett az állam, mikor megpillantottam a partot. Ez a látvány fogadott:

Türkizkék víz, fehér homok, pálmafák, napsütés, kell ennél több? Hirtelen el is felejtettem az elmúlt komor hetet és minden bajomat, fürödtem, napoztam, feltöltődtem D-vitaminnal :D

Két hónapja vagyunk lassan itt, egy adag hajfestéket hoztam otthonról, de most újra eljött az ideje a hajfestésnek. Gondoltam, kipróbálok egy helyi festéket, csak ne kelljen már otthonról, 9000 km-ről ide küldetni :) Vettem is egy dobozzal, furcsa módon nagyon olcsó volt, mindössze 450 ft, pedig az efféle nyugati cuccok itt horror áron szoktak lenni. A dobozában semmi számomra olvasható szöveg, még szerencse, hogy a thaiok is arab számokat használnak, ebből próbálok meg valamit kiokoskodni :) No sebaj, kipróbáljuk, aztán ha egy ideig nem láttok rólam képeket, akkor a hajfestéket okoljátok :D

Vasárnap reggel megint szikrázó napsütés, lehet, hogy vége a monszunnak? Csak súgva kérdem, nehogy elkiabáljam magam :) Talán meghallották az égiek a fohászomat...

Ennek örömére elmegyek bevásárolni a megszokott kis sarki fűszeresemhez, és csinálok megint egy tejszínes-rákos spagettit :)

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: zöldség, gyümölcs, halak és mindenféle tengeri herkentyű, hentesáru, tartós élelmiszer, szóval mindent meg lehet venni egy helyen :) Úgy láttam, a helyiek is ide járnak bevásárolni.

Többen érdeklődtetek az állataink felől, köszönik szépen, mindenki jól van :)

Múlt csütörtökön kapott Ati újra szabadnapot, több mint egy héttel az előző szabadnap után, tehát átlagosan heti egy szabadnap jár ki neki :D Hiába, kemény meló ez a divemaster tanfolyam…

No de a szabadnapot sem lehet ám fürdéssel, napozással tölteni, tanulni kell, nincs mese. Már csak pár nap, és záróvizsga, aztán jövő kedden kezdődik az oktatói tanfolyam.

Dóri nagyon rendes, a szabadnapját feláldozza, hogy Atival tanuljon :)

Szünet gyanánt egy kis kövezés: a teraszról ömlik be a víz a konyhába, mikor elered az eső (ennyit a thai tervezésről :D), így egy kis akadályt csinálunk terméskőből. Az eredmény tökéletes lett, legalább nem úszik a konyha, mikor esik :)

Jutalmul a sok-sok munkáért, Ati egy régóta hőn áhított búvár komputerrel lepte meg magát, 2-3 napra megvan a játék az ’unalmas’ percekre :)

Pénteken megint útnak indultam, hogy felfedezzem a sziget egyik szegletét: egy szállodától indul egy kis ösvény, ez vezet el két öbölhöz.

Itt csak néhány fotó, komment nélkül:

Szombaton volt Atinak az utolsó gyakorlati feladata a DM tanfolyamból: AOWD tanfolyamot kell asszisztálni. Nagyon közeledik a 100. merülés, most a kilencven valahanyadiknál jár. A századik emlékezetes lesz: le kell vetkőznie merülés közben pucérra :DDD

Aztán már csak a záróvizsga, és jöhet a „snorkel teszt” :)

Már majdnem abban a tudatban voltam, hogy Thaiföldön nem ismerik az emberek a fagyit, mikor egyszer a búváriskola előtt ücsörögve dudálásra lettem figyelmes: egy  kis ’bagaméris’ kocsi dudált és fagyit árult :) Na, ezt feltétlenül meg kell kóstolni :D Én nagy naivan kérdezem tőle, hogy milyen ízek vannak, bár furcsa volt, hogy csak 1 tartály volt a kocsin. Valóban csak 1 féle fagyi volt, valami vaníliás-sztracsis féle, 3 gombóc 20 baht (140 ft), nem is drága :) Az első nyugati kaja, ami nem nyugati áron van :D Egy Algida jégkrém (ez itt nem a reklám helye :D) 80 bahttól kezdődik… Azt hiszem, törzsvendég leszek Bagamérinél :)

Na, eddig mindenkinek azt meséltem, hogy itt nem érezzük a karácsonyi várakozás és készülődés hiányát, mert semmi jel nem utal az ünnepek közeledtére, főleg az időjárás nem :) No, mikor valamelyik nap bevásárolni mentem, az alábbi látvány fogadott :D :

A thaiok buddhák, tehát ők nem ünnepelnek karácsonyt, a kereszténység szele mégiscsak elfújt ide a turisták kedvéért. Állítólag egyes helyeken még karácsonyfát is szoktak állítani :)

No, majd meglátjuk, hogy sikerül nekik Thaiföldre karácsonyi hangulatot varázsolni.

Az utolsó 3 nap elég eseménytelenül zajlott (legalábbis számomra), mert szinte megállás nélkül esik az eső. Hiába, végül csak megérkezett a monszun.