http://www.crystaldive.com

www.crystaldive.comSAM_3591.JPG

Naptár

szeptember 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Bemutatkozás

BÚVÁRKODJ THAIFÖLDÖN Koh Taon, Thaiföld egyik legszebb szigetén, mindösszesen 65.000 forintból búvár lehetsz, magyar nyelvű oktatással! Részletek: www.kohtaodive.com

2016.04.09. 16:18 Kohtaodream

Újra itthon! - az első napok tapasztalatai

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Megérkeztünk, tulajdonképpen eddig csupa pozitív dologban volt részünk. Mégis sír az egyik szemem, mert a szívem egy kis csücskét ott hagytam Thaiföldön: a 2 cicánkat és a kiskutyát, akit én találtam és nagyon hozzánőtt a szívemhez – és aki egyébként azóta is ott tanyázik a mi teraszunkon... :(

A házunk új lakója gondoskodik a cicákról, és biztosan marhára elege lehet belőlem, mert kábé háromnaponta nyaggatom, hogy hogy vannak a cicák és küldjön képeket. Egyelőre nagyon türelmes és mindig megnyugtat, hogy a cicusok köszönik szépen, jól vannak.

Szóval tulajdonképpen aggodalomra semmi ok. De most még nagyon friss az élmény, még nagyon sok minden hiányzik, többek között a jó kis sós levegő, a tenger, a búvárkodás, a laza thai életvitel, a motorozás, a sok-sok jó barát. 3,5 fél évig egy thaiföldi kis szigetet neveztük az otthonunknak, ennek most hirtelen és valószínűleg mindenkorra – vége. Ahogy most írom ezeket a sorokat, kicsordul a könnyem. Véget ért valami, ami a mi nagy álmunk volt. Véget ér, hogy elkezdődjön (vagy folytatódjon) valami új. Ha folytatódik, akkor is mindenképp új, hiszen mondhatjuk azt, hogy más emberek lettünk. Rengeteget láttunk, tapasztaltunk, megéltünk, különfélébbnél különfélébb emberekkel találkoztunk. Beilleszkedtünk, alkalmazkodtunk, tanultunk, szóval jóval gazdagabbak lettünk ezzel a kalanddal. Nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy volt lehetőségünk ezt a csodát megélni. Ez a szakasza az életünknek lezárult, de még nagyon sok minden vár ránk, rengeteg olyan hely van a világon, ami felfedezésre vár. Meg aztán csodás dolgokban van részünk itthon is: itt van a tavasz, a friss levegő, a csodaszép színek, az illatok, no és persze a család, a barátok, akik annyira hiányoztak.

 A hosszú és fárasztó utazás után pár napot akklimatizálódtunk, családot látogattunk és berendezkedtünk az új otthonunkba. Lassan-lassan visszarázódunk a hétköznapokba. Nagyon sok dolog meglehetősen furának bizonyult itthon az elején, mert eddig nekünk az volt a megszokott, ahogyan Thaiföldön működnek a dolgok. Vannak köztük nagyon apró, semmisnek tűnő dolgok is, amik jelentéktelennek tűnnek, mégis hozzá kell szokni. Leírom nektek, hogy mik azok a szembetűnő különbségek, amiket itthon tapasztaltunk.

  1. Lehet inni csapvizet, Thaiföldön ugyanis nem javasolt.
  2. Nem túl jó itthon a közbiztonság: nem lehet nyitva hagyni az ablakokat, ha elmész otthonról, nem ajánlatos a motorkulcsot benne hagyni a motorban, ha bemész a boltba, és még sorolhatnám.
  3. A kocsi kormánya bal oldalon van és jobb oldalon kell közlekedni: azt hittem, nehéz lesz visszaszokni a vezetéshez és a jobboldali közlekedéshez, de ez úgy látszik, ez olyan mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Bár párszor azért feleszméltem vezetés közben, hogy rossz oldalon haladok :)
  4. Ihatóak az üdítőitalok: Thaiföldön annyira cukros minden a kólától a rostos üdítőig, hogy az már ihatatlan.
  5. A boltban kánaán van: lehet kapni túró rudit, csokik tömkelegét, krémtúrót, pilóta kekszet, kolbászt, csak hogy párat említsek.
  6. 100 ft-ossal kell menni bevásárolni. Ilyen semmiségnek tűnő problémákba ütköztem az első napokban, ugyanis véletlen sem volt nálam százas.
  7. Figyelni kell a kresz táblákat és a sebességet. Folyamatosan figyelnem kell a kilométer órát, mert rendszeresen túllépem a megengedett sebességet. Az első napokban nagyon gyakran nem jutott eszembe a dolog, lehet, hogy be is gyűjtöttem pár büntetést. Thaiföldön egyetlen egyszer sem láttam sebességmérő rendőröket vagy készüléket.
  8. A konyhában van meleg víz. Ez is milyen egyértelműnek tűnik, pedig a thai konyhákban egyáltalán nincs meleg víz. Fogalmam sincs, hogyan tudnak normálisan mosogatni.
  9. A fürdőszobában van konnektor. Ez is annyira evidensnek tűnik, úgy látszik, a thaiok nem szárítanak hajat és nem használnak elektromos borotvát, mert egyetlen thai fürdőszobában sem láttam még konnektort.
  10. WC papírt kell használni. Ebbe nem akarok nagyon részletesen belemenni, de Thaiföldön nagyon praktikus kis zuhanyfej van a WC mellett, ami sokkal higiénikusabb, mint a papír, ráadásul fákat sem kell kivágni.
  11. Kutyasétáltatáshoz bot helyett nejlonzacskót kell vinni. Ezt is rendszeresen elfelejtem, mikor Luciferrel kimegyünk sétálni. Nagyon fura (de felemelő érzés), hogy nincs nálam bot. Viszont a nejlonzacskót álladóan elfelejtem…
  12. Nem kell osonkodni, hogy honnan jön elő egy utcakutya. Thaiföldön rengeteg az utcakutya, akik azonnal előjönnek, ha elhaladsz a területükön egy kutyával – és természetesen támadnak is. Rettentően élvezem, hogy nyugodtan tudunk sétálni, nem kell állandóan arra készülni, hogy merről fog előjönni egy kutya. Eleinte nagyon hiányérzetem volt a bot miatt, és aggódtam, hogy mi lesz, ha betámad minket egy kutya, de természetesen ez nem fordult elő. 
  13. Egy pohár bor után sem lehet vezetni. Fogalmam sincs, hogy Thaiföldön mi a tolerancia, de a thaiok sem :) Próbáltuk többször helyiektől megtudni, de ők még a kérdést sem értették. Szerintem azt sem tudják, mi az a szonda :D
  14. Lehet kommunikálni, az emberek értik, hogy mit mondasz. Ez az egyik legjobb dolog itthon. Hogy ha felteszek egy bármilyen boltban, egy kasszánál, egy állomáson vagy akárhol egy tök egyszerűnek tűnő kérdést, nem néznek rám az emberek úgy, mint egy marslakóra. És itt nem csak a nyelvi problémákra gondolok, hanem alapvető dolgokra: például megkérdezed a hajóállomáson, hogy lehet-e kutyát szállítani. Erre összeül az összes dolgozó, hosszasan tanakodnak, én csak bambán állok és nem értem, hogy egy ilyen egyszerű kérdésen mit lehet 10 percig tanakodni. Aztán végül a válasz az esetek 90%-ában – függetlenül attól hogy mi volt a kérdés: „Not sure”, azaz „Nem vagyok benne biztos”. Ettől a mondattól a 3,5 év után a hajamat tudom tépni.
  15. Vannak szemeteskukák, nincs szemét úton-útfélen.
  16. Átengednek a gyalogátkelőn az autósok. Thaiföldön nincs egyáltalán közlekedéskultúra, manőverezni kell, hogy átjuss egy zebrán. Indexet véletlen sem használnak az emberek, vagy ha ki akarsz kanyarodni egy útra, senki nem enged ki, de még akkor sem, mikor piros a lámpája és amúgy sem tud haladni.
  17. Cipőt és zoknit kell húzni. Mi 3,5 évig gyakorlatilag papucsban, mezítláb éltünk.
  18. Létezik olyan érzés, hogy „fázom”. Nem mondom, hogy a legjobb érzés, de amikor már 3 hónapja nem kúszik a hőmérő higanyszála 29 fok alá (éjjel sem!), akkor higgyétek el, jó érzés fázni egy kicsit.
  19. Száraz a levegő, mindenem kiszárad, hiába kenem magam testápolóval, állandóan érzem, hogy húzódik a bőröm.
  20. Ugyanakkor a száraz levegő előnye, hogy nem penészednek a ruhák a szekrényben. Egy hosszabb esős időszak után a komplett ruhásszekrényt ki kell mosni, mert minden bepenészedik.
  21. Létezik olyan, hogy cukrászda. A somlói galuska volt az első dolog, amit még kintről, a hazaút előtt megrendeltem :)
  22. Van saját mosógépem és tiszták végre a ruhák. Thaiföldön senki nem mos otthon, mert fillérekért mosnak a mosodák, és hát ugye nekik is meg kell élni valakiből. Viszont a mosógépek nem melegítik fel a vizet, így a ruhákat szinte ugyanolyan koszosan kapod vissza. Bár az illatuk jó, mert mosás után befújkálják illatosítóval. Az első mosáskor itthon gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom használni a mosógépet, mert fogalmam sem volt, melyik jel mit jelent :)
  23. Vannak évszakok. Bár a telet kevésbé szeretjük, viszont csodálatos dolog, mikor a tavasszal rügyezik a természet, a növények mindenféle színben pompáznak, aztán ősszel sárgulnak a levelek, majd lehullanak a  fákról. Thaiföldön csak nyár van, amit az első évben nagyon élveztünk, de egy idő után a jóból is megárt a sok :)
  24. Van áram és víz. Milyen természetes, igaz? Hát Thaiföldön rendszeresen van áram- és vízszünet, általában azért szoktunk imádkozni, hogy legalább estére visszajöjjön.

Szóval nagyon más minden, vannak pozitív és negatív dolgok is. Egyelőre nagyon élvezzük, hogy újra itthon vagyunk, majd meglátjuk, mi lesz, ha jön a szürke, borongós, fázós november… Addig pedig élvezzük a tavaszt, és ha lesz bármi számotokra is érdekes hírem, ígérem, beszámolok róla!

1 komment


2016.02.29. 11:13 Kohtaodream

Irány haza!!!! :)

A hazaköltözés története tulajdonképpen ott kezdődik, hogy elkezdtünk Atival azon gondolkodni (miután betöltöttük a 40. életévünket), hogy mik a terveink hosszú távon.

Koh Samui nagyon jó kis sziget, nagyon szeretünk itt élni. De mi a perspektíva, meddig lehet még itt lazán, nyugalomban, békességben eléldegélnünk Thaiföldön és mi a jövőkép?

Mert azért azt be kell vallani, hogy alkalmazottként nagyon ki van zsigerelve itt Thaiföldön a munkavállaló. Biztos erre azt mondjátok, hogy otthon még jobban.

De akkor lássuk csak, mi itt a helyzet: a heti 6 munkanap az alap, elvileg 8 órában, de a 8 órából végül minimum 10 óra lesz. Tehát a hétvégét felejtsd el, és mivel a turizmus rapszodikus, a heti 1 szabadnapot is elfelejtheted, mert van olyan hónap, amikor csak 2 szabadnap van összesen, aztán majd ha jön a nyugi, valamikor megkapod a többit. Tehát tervezni lehetetlen, egy nappal előbb tudod meg, hogy holnap szabad leszel, és ez persze véletlenül sem esik egybe a párod szabadnapjával… Az ünnepeket, úgy mint Karácsony, Szilveszter, Újév, Húsvét, szintén felejtsd el. Munkaszüneti nap egyáltalán nincs. A legtöbb helyen fizetett szabadság sincs, tehát a kis kigazdálkodott pénzedből kell elmenned fizetés nélküli szabira. Én kaptam ugyan évi 20 nap szabadságot, de azt is csak akkor lehet kivenni, mikor nincs szezon. Miután szépen végig gondoltam az elmúlt 6 hónapomat, összesen 20 szabadnapot tudtam kivenni, és ebbe számítsátok bele, hogy ott voltak az ünnepek is.

Szóval itt élünk egy csodás kis trópusi szigeten, a tengerparttól pár percnyire, de gyakorlatilag élvezni semmit nem tudunk belőle. Mert azon az egy nyavalyás szabadnapon örülünk, hogy élünk, kimozdulni sincs kedvünk.

A másik alternatíva a vállalkozás lenne, de mi ezt a lehetőséget Thailföldön teljesen kizártuk. Mivel bármilyen cég alapításakor 51%-nak thai tulajdonban kell lennie, a rizikó óriási. Ráadásul a thaiokat elég jól kiismertük a 3,5 év alatt, a pénz mindennél fontosabb. És akkor ezt a témát nem is ragoznám tovább, hogy több rosszat ne kelljen leírnom :)

Nézzük a dolgok anyagi részét: ha nem akarsz évekig illegálisan turistaként tengődni, kénytelen vagy munkavállalási engedélyt és vízumot intézni. Ez a másik hátulütője a dolognak. Mert évente újabb vízum- és munkavállalási díj, aztán háromhavonta az ún. visa-run, mert ugye hiába is van éves vízumunk, három havonta azért el kell hagyni Thaiföldet. Emellett még persze fizetjük az adókat és egyéb illetékeket, és persze ne feledkezzünk meg arról, hogy baleset biztosítás sem árt, mert ha jön egy dengue láz és be kell feküdni a kórházba, akkor elég mélyre zsebbe kell nyúlni biztosítás nélkül. Tehát hiába van elfogadható fizetésed, rengeteg a kiadás, félre tenni egyáltalán nem lehet.

Szóval ha osztunk-szorzunk: se pénz, se szabadidő, tehát minek maradnánk??? Hiába vagyunk itt ezen a csodás kis szigeten, se nincs idő élvezni azt, hogy hol élünk, se nem jutunk egyről a kettőre.

Az eredeti terv egyébként is az volt, hogy 1-2 évet maradunk Thaiföldön, aztán megyünk tovább valamerre. Ez jó terv is lenne, ha kábé a húszas éveink elején járnánk és ráérnék úgy húsz év múlva azzal foglalkozni, hogy mit hoz a jövő. Mert azért azt be kell vallani, hogy búvároktatóként jó kalandos kis életet lehet élni, utazgatni, fél évenként lakóhelyet váltani, de pénzt gyűjteni nem igazán. Mi abból a korból már sajnos kinőttünk, hogy kalandozzunk, utazgassunk és egyik napról a másikra éljünk.

Meg aztán azt is hozzá kell azért tenni, hogy szép, szép ez a Thaiföld, de baromi messze áll az áltatunk megszokott dolgokhoz, gondolok itt az emberek gondolkodásmódjára, az ízvilágra, a kultúrára, stb. Nagyon messzire jöttünk, és nagyon más minden. Annyira más, hogy hosszú távon magyar szívvel kibírhatatlan. Ahogy az emberek a környezethez, a munkához vagy akár az állatokhoz viszonyulnak, ahogy gondolkodnak, ahogy kommunikálnak, ahogy közlekednek, ahogy étkeznek, és még nagyon hosszasan sorolhatnám. Maradjunk annyiban, hogy más. Nagyon más, európai aggyal nem tudod megszokni. Talán egyszer könyv is fog belőle születni :) Az olyan apróságok, hogy elment az áram, és vissza se jött fél napig, vagy hogy nincs víz, már lassan megszokottá válnak.

Meg aztán nagyon hiányzik otthonról jó pár dolog. Legelőször is a család és a barátok. Aztán az ízek, egy jó kis főzelék, egy somlói galuska, ropogós cseresznye… A tavasz, ahogyan nyílnak a virágok, zöldellik a természet. A karácsony, az ajándékozás, a bejgli, a szánkózás. A húsvét, tojásfestés, locsolkodás.

Jó, jó, finom és különleges a helyi mangó és ananász, de egy idő után a lelkünk a málnát és barackot akarja. Szóval húz minket a szívünk haza, legalábbis közelebbre a gyökerekhez.

Egyelőre maradunk otthon, kiélvezünk mindent, ami annyira hiányzott, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Mert azért halljuk a híreket otthonról, tudjuk, hogy nem annyira rózsás a helyzet…

Meglátjuk, milyen munkát kapunk otthon, mennyire tudunk visszarázódni a megszokott kerékvágásba. Nagyon fura lesz, hogy cipőt és kabátot kell húzni, bukósisakban kell motorozni, nem lehet meginni egy koktélt, ha vezetsz, megállít a rendőr, be kell takarózni éjszaka. És még sorolhatnám.

Ha nem jönnek be a számításaink, akkor irány tovább, mert azért még egy ideig el tudnánk képzelni az életet a melegebb éghajlaton ;) Az is lehet, hogy választunk egy köztes megoldást, ami azért közel van a szívünkhöz, de mégis lehet búvárkodni és jó az idő (pl. valamelyik Kanári Sziget). És esetleg le is táborozunk.

De ez még a jövő zenéje, hamarosan újra otthon leszünk, és bepótoljuk azt, ami az elmúlt 3,5 évben kimaradt. Igen-igen, már 3 és fél év eltelt :)

Hamarosan találkozunk!!!

56289.jpg

 

1 komment


2015.10.11. 17:03 Kohtaodream

Valami véget ért, hogy egy új kezdődjön el….

Igaz, hogy csak 2 szigettel odébb, kb. 65 km-re költöztünk, azért ez egy igen nagy változást hozott az életünkbe.

És hogy miért is költöztünk?

Amikor elhatároztuk, hogy Thaiföld eme picinyke szigetére, Koh Taora költöztünk, akkor eredetileg nagyjából 1, maximum 2 évet terveztünk. Elsősorban azért, mert nagyon pici a sziget, pontosan 21 négyzetkilométer. A búvárkodáson és kocsmázáson kívül gyakorlatilag semmit nem lehet csinálni. Aztán egész másképp alakult a dolog… Én az első nagyjából 6 hónapban csak kerestem a helyem, próbáltam valami elfoglaltságot találni, míg Ati szorgosan képezte magát, hogy búvároktató legyen. Én határozottan elzárkóztam a gondolattól, hogy én is búvároktató legyek, nem igazán tudtam elképzelni, hogy folyton víz alatt legyek. Az első hónapok borzasztóan nehezek voltak mindkettőnknek: Atinak angolul kellett végignyomnia a tanfolyamokat, majd boldogulni az új munkahelyen búvároktatóként, én pedig próbáltam elfoglalni magam, megtalálni azt, hogy mivel is tudnék illetve szeretnék foglalkozni. Végül hosszas „vajúdás” után elindultam a búvárkarrierem rögös útján. Először megcsináltam a teljesen kezdő tanfolyamot, majd egyből ezután a haladót és a mentőbúvárt. És közben szépen lassan rájöttem, milyen csodálatos világ tárult fel előttem. Így aztán egyenes út vezetett az első professzionális minősítés megszerzéséhez. Már lassan egy éve kint voltunk, mire végre én is elkezdtem dolgozni. Ati eközben szépen építgette a karrierjét és sikerült a világ 2. legnagyobb búváriskolájában elhelyezkednie.

Én sokat hezitáltam, hogy melyik iskolához menjek, mert a nyelvtudásom miatt elég sok lehetőség kínálkozott. Végül egy viszonylag kicsi családias, német iskolát választottam, ami később igen jó döntésnek bizonyult. Rövid időn belül a csapat oszlopos tagja, majd pedig a búváriskola managere lettem. Így aztán csak teltek a hónapok, közben persze nézegettem álláslehetőségeket másfelé, de mindkettőnknek viszonylag jó helye volt, jól kerestünk (végre elkezdtünk egy kicsit gyűjteni, mert az első hat hónap úgy telt, hogy gyakorlatilag egyikőnk sem keresett semmit, így aztán a tartalékaink alaposan megcsappantak). Egy év után nagyjából tősgyökeres Koh Tao lakónak nevezhettük magunkat, mert ez a sziget egy ’átjáróház’, a legtöbben csak pár hónapra jönnek, aztán tovább állnak másfelé. Így aztán mire elérkezett a második év, már kezdtük otthon érezni magunkat. Nagyon sok embert ismertünk, igazi barátságokat kötöttünk, megismertük a sziget legkisebb zugát is. Szóval nehéz volt belegondolni, hogy elhagyjuk a kis paradicsomot (mert a sziget valóban az). Ugyanakkor nagyon sok minden hiányzott – legfőképpen nekem. Először is nincs az egész szigeten egy normális bevásárlási lehetőség, csak kis üzletek gyér kínálattal és baromi magas árakkal (gondolok itt illatszerekre, otthon alapvetőnek számító élelmiszerre, mint például egy normális kenyér vagy sajt). Nincs semmilyen szórakozási, kulturális vagy szocializációs lehetőség. Szóval paradicsom ide vagy oda, azt kell hogy mondjam, hogy elég sok mindent nélkülöznünk kellett. Aztán ha valahová el szeretnél menni Koh Taoról, akkor kompra kell ülni, ami naponta csak 2x jár és szintén borsos áron van. Emiatt nem is nagyon hagytuk el a szigetet, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy megfulladok, el kell mennem. Szóval meglehetősen paradox módon éltem meg az utolsó néhány hónapot, míg végül kaptam egy jó állásajánlatot a szomszédos szigeten Koh Samuin, egy nem túl nagy búváriskola managereként. Én azonnal igent mondtam, de Atival meg kellett vívnunk a kis csatánkat. Ő az a típus, aki elég nehezen vált, kissé ódzkodik az új helyzetektől, nehezen tudta elképzelni, hogy újra fel kell építenünk máshol mindazt, amit itt elértünk közel 3 év alatt. Mindkettőnket elismertek és megbecsültek a munkahelyünkön, próbált érvelni, hogy még egy rövid időt maradjunk. De az eredeti rövidre tervezett időből már így is közel 3 év lett, így végül meghoztuk az elhatározást: KÖLTÖZÜNK :)

Aki látta az első bejegyzéseket, az tudja, hogy 2 db hátizsákkal érzetünk. Nos ehhez képest egy ház teljesen tele lett a cuccainkkal, aminek egy részétől meg kellett szabadulnunk. Minden lehetséges dolgot elkezdtem árulni, viszonylag nagy sikerrel, így végül csupán kb. 20 darab utazótáskányi dolgot hoztunk át magunkkal.

koltozes.jpg

                              Ez csak az első fuvar, ezt még kettő másik követte

Maga a költözés nem volt teljesen zökkenőmentes, ugyanis a munkába állásig (ami július 15. volt) sajnos nem sikerült megtalálni az új otthonunkat. Ezért úgy döntöttünk, hogy először csak én költözök át, mert a kezdést sajnos nem tudtam eltolni, és a munka után megpróbálom megkeresni a megfelelő házat minél hamarabb. Ez 5 napba tellett, de végül sikerült olyan házikót találni, ami minden szempontból tökéletesnek mondható: jó helyen van, nem nagyon vannak szomszédok (nincs kakas a közelben - nem is gondolnátok, ez itt milyen fontos szempont :)), van saját kert, rendes konyha, stb.

nappali2.jpg

konyha2.jpg

haloszoba.jpg

Első körben egyedül jöttem a munkába állás napja előtt és én hoztam át magammal a táskák nagy részét, majd az első szabadnapomon visszamentem Koh Taora, és Atival együtt áthoztuk Lucifert és a maradék holmit. A cicák a harmadik körben jöttek – igen, őket sem hagytuk ott :) Először kissé hezitáltunk, végül nem tudtuk őket ott hagyni, így a második szabadnapomon újra hajóra ültem és átfuvaroztam a kiscicákat is. Mint látjátok, logisztikailag igencsak meg kellett szervezni a dolgot, ráadásul a cicák átszállítása megérne egy külön bejegyzést, de végül minden jól alakult :)

Azt be kell látni, hogy Koh Samui szépségét tekintve közelébe sem ér Koh Taonak. Tehát aki nyaralni jön, annak én mindig inkább Koh Taot javaslom (Ati ragaszkodott hozzá, hogy itt megjegyezzem, ő ezzel a kijelentésemmel egyáltalán nem ért egyet). Viszont ha hosszú távon élsz itt, teljesen más a helyzet. Most, hogy itt vagyunk, azon csodálkozom, hogyan tudtam azon a kis szigeten 3 évet eltölteni :) Itt van rendes piac, pékség, cukrászda, Tesco, Metro, mozi, pláza, ugyanakkor tenger, dzsungel, vízesés, elefánt és mindegy egyéb, ami miatt Thaiföldet választottuk.

samui.jpg

                                              Koh Samui egyik partszakasza

Hogy miben más az életünk itt, mint Koh Taon volt?

  • Három hónap elteltével is tud újat mutatni a sziget: mindig találunk újabb, felfedezésre váró kilátópontot, útvonalat, tengerpartot, öblöcskét
  • Számos kikapcsolódási lehetőség van: vízi vidámpark, gokart, mozi, stb
  • Óriási a választék kiadó ingatlanokból, így könnyen megtalálod a neked megfelelő házat elfogadható áron
  • Nem kell meggondolni, hogy megvegyek-e egy darab sajtot vagy egy felvágottat. Koh Taon annyira elrugaszkodott árak voltak bizonyos termékek esetén, hogy azok valóban súrolták a lélektani határt. Emiatt mostanra jelentősen leredukálódott az otthonról küldött kívánságlista :)
  • Ha néha napján előfordul, hogy elmegy az áram vagy kifogy a vízkészlet, nem nekünk kell kuncsorognunk a főbérlőnél, hanem pillanatok alatt megoldják a dolgot (itt megjegyzem, egy ismerősünk vett Koh Taon egy viszonylag luxus színvonalú új építésű lakást, és nem egyszer előfordult, hogy napokig nem volt víz a lakásban – a leghosszabb ideig 5, azaz 5 napon keresztül. Persze rendszeresen érdeklődött a tulajnál, a válasz minden esetben ez volt: „Ne aggódjon, 2-3 óra és lesz víz…” Hát nem lett :))
  • A munkahelyemen is egész mások a körülmények: fizetik a munkavállalási engedéllyel járó költségeket és az adómat, van fizetett betegállomány és szabadság, hogy a környezetről, amiben naponta töltöm a munkaidőmet, ne is beszéljek (a búváriskola, ahol dolgozom egy színvonalas szállodán belül helyezkedik el közvetlenül a tengerparton)

 img-20151011-wa0006.jpg

img-20151011-wa0008.jpg

                       Ilyen borzasztó környezetben kell töltenem a munkaidőmet :)

Atit időközben magával ragadta egy új szenvedély: a víz alatti videózás, ezzel próbál majd itt foglalkozni. Hamarosan minden készen áll hozzá, hogy munkába is álljon. Megvan a víz alatti kamera, egy jó minőségű laptop a szerkesztéshez, weboldal, névjegykártya, stb. Ha esetleg mostanában többször láttatok általa megosztott videókat, azokat valószínűleg ő filmezte és szerkesztette. Ezúton tiszteletteljesen megkéri a kedves olvasóimat, hogy kedveljétek és kövessétek a facebookos Divemoovies oldalt, hogy a videók minél nagyobb közönséghez eljuthassanak. Előre is köszönjük!

12042961_747716035361539_9072363864837287526_n.jpg

                                               Készül a videó

Egyszóval egyelőre nagyon élvezzük az itteni életet, be is rendeztük a házikónkat, és mivel itt viszonylag hosszabb időt tervezünk eltölteni, beszereztünk olyan dolgokat is, ami otthon teljesen természetesnek számít, mi viszont 3 évet vártunk rá. Gondolok itt porszívóra, mikróra és egyéb apróságokra. Nem is gondolnátok, mennyire lehet örülni ilyen ’semmiségeknek’ :)

Amit mindenképp megtanultunk itt a Thaiföldön eltöltött 3 év alatt: olyan apró dolgokat is lehet értékelni, hogy folyik víz a csapból vagy kapható kenyér a boltban.

Utóirat: az állatok köszönik szépen, remekül vannak :) 

12165677_1054748524549956_849630639_n.jpg

12064463_1054748577883284_1051343668_n.jpg

12166116_1054748634549945_1702884129_n.jpg

Ez pedig én lennék ;) - csak hogy rólam is legyen egy fotó...

received_1057851320892627.jpeg

 

4 komment


2015.02.01. 11:21 Kohtaodream

A dzsungelből vissza a civilizációba

Két évig éltünk a hegyen, a dzsungel közepén gekkók, varánuszok, skorpiók és egyéb állatfajok közepette. Távol a „város” zajától, gyönyörű tengerparti kilátással, szomszédok nélkül. Aztán lassanként kezdett változni a környezet: a távoli generátor az egyre gyarapodó turisták kielégítésére egyre zajosabb lett, a korábbi monoton alapzajból egyre idegesítőbb, repülőtér leszállópályára emlékeztető folyamatos zúgás lett. Ez azt jelentette, hogy maximum füldugóval lehetett elérni, hogy akárcsak egy percre, de síri csönd legyen. Aztán egyszer csak épp a teraszunk alatt, nagyjából 10 méterre az ablakunktól elkezdődött egy építkezés, természetesen új lakásokkal. Persze az építkezés maga sem kellemes, de az a tudat, hogy pont a házunk alá új lakók érkeznek, még kevésbé tűnt annak. Az alap méretéből négy lakást sejtettem, ami még akár elfogadható is lett volna, ám az építkezés során kiderült, hogy a négy helyett tizenhat lakás lesz, illetve nevezzük inkább lyuknak, ami számunkra azt jelentette, hogy 16 család fog hamarosan beköltözni. Hát mit ne mondjak, nem volt túl megnyugtató, hogy nemsokára a gyakorlatilag 0 (illetve helyesbítek, 1) szomszédból hamarosan 17 lesz. Ekkor már fontolgattuk, hogy hamarosan odébb kellene állnunk, de elég sok érv szólt az akkori házikónk mellett: elsősorban Lucifer miatt nem nagyon sürgettük idáig a költözést, egyrészt mert elég nagy területe volt szaladgálni, másrészt mert a környéken nem sok kutya van, nyugodtan tudunk vele sétálni. Aki olvasta a régi bejegyzéseket, talán még emlékszik, mennyire nem egyszerű itt a szigeten a többi kutya miatt távolabbi sétákat tenni.
Nézegettem én már korábban kiadó házakat, gyakorlatilag azóta, hogy kijöttünk, de valahogy egyik sem tűnt az igazinak. Mert az volt a cél, hogy ha már esetleg költözésre szánjuk magunkat, akkor a mostaninál jobb legyen, ne pedig rosszabb. A fő szempont ugye egy kert, ami szinte teljességgel lehetetlen a szigeten, mert nem nagyon vannak körbekerített házak, de a kerítést esetleg még mi magunk is meg tudjuk oldani, ahogy ezt tettük az előző helyen is. Aztán hogy lehessen sétálni is egy kicsit Luciferrel, ami szintén elég nagy kihívás, ugyanis úton-útfélen kutyák vannak mindenfelé. Majd ezután jönnek a saját igényeink ;) Eddig egyben volt a nappali és háló, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a terasz töltötte be a nappali szerepét. Amikor pedig esett az eső – ami azért elég gyakori Thaiföldön, akkor beszorultunk az egyetlen fedett helyiségünkbe, a hálószobába. Tehát  jó lenne végre egy nappali, hogy esőben ne az ágyban kelljen eltölteni az időt, hanem egy rendes kanapén lehessen megnézni egy filmet vagy olvasni egy könyvet. Ati nagy bánatára tévénk sem volt, az is a kívánságlistán szerepelt az új ház esetén. Az előző helyen ugye a konyha kint volt, aminek az elején nagyon örültünk, hogy milyen autentikus, de hamar rájöttünk, hogy praktikusnak egyáltalán nem nevezhető. Szóval jól jött volna egy benti konyha is – viszont  itt már maga a konyha is ritkaságszámba megy a házakhoz, mert a legtöbben nem otthon főznek, hanem eljárnak enni. Nekünk viszont 2 év után már nem nagyon fűlik a fogunk a thai ételekhez, a saját ízlésünknek valót így magunk kell elkészítsük itthon. Ha ezt így mindet összeadjuk: kert, séta, nappali+háló, benti konyha, akkor beláthatjuk, hogy elég nagy szerencse kell egy ideális ház megtalálásához. Nem is találtam ilyet, ezért maradtunk az eredeti helyen két évig.
Viszont a főbérlőnk nyáron közölte, hogy eladta a házat, és az új lakó az év végével be szeretne költözni. Nem lehet egy szavunk sem, fél évvel előre tudtuk, hogy meddig maradhatunk, ráadásul akkor még az is bizonytalan volt, hogy maradunk-e egyáltalán Thaiföldön. Emiatt nem is nagyon keresgéltünk új házat. Aztán amikor már kezdett minket sürgetni az idő, október táján, akkor kezdtük el Atival mérlegelni a lehetőségeket, hogy hogyan tovább: maradjunk vagy tovább álljunk. Végül úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy darabig, mert szeretünk itt lenni, jó munkánk van, gyakorlatilag semmi nem indokolja, hogy elmenjünk.  Már csak egy kihívás maradt: a ház. Október tulajdonképpen a legideálisabb a keresésre, mert akkor kezdődik az esős évszak, sokan hagyják el a szigetet és üresednek meg a helyek. Nekikezdtem hát a keresgélésnek, ami sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Gyakorlatilag mindenki keresett, tehát nagyobb, sokkal nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat. Miután október nem túl húzós hónap munka szempontjából, ezért ráértem nézelődni: felültem a motorra, körbejártam a szigetet, és csak kérdezősködtem és kérdezősködtem. Mindenhol, ahol tetszett a környék, megszólítottam valaki helyi ott lakót, hogy tud-e kiadó házat. Sokáig nem jártam sikerrel, de végül az egyik helyen -ami kifejezetten ideálisnak tűnt- beszédbe elegyedtem a jelenlegi bérlővel, aki november végéig tervezett Koh Taon maradni (ekkor nagyjából november 15. táját írunk). Elköltözik ugyan, de van már helyette egy ismerős, aki beköltözne. Mivel nekik is van kutyájuk, elpanaszoltam neki a helyzetet, hogy mennyire nehéz nem helyi kutyával lakást találni (a helyi kutyák ugyanis kint lófrálnak az utcákon), és hogy nagyon szeretném én azt a házat. Felhívta az ismerősét többször is, aki igényt tartott a házra, de (szerencsénkre) nem sikerült elérnie, így azt javasolta, beszéljek a tulajdonossal. A tulajdonosnak felvázoltam a helyzetet, hogy minimum egy évre jönnénk és ott azon nyomban szeretném lefoglalni a házat, neki természetesen semmi kifogása nem volt ezellen. Hurrrááááá, megvan az új otthonunk :DDD Hoppá, Ati még nem is látta, jó lenne neki is megnéznie, mielőtt ilyen komoly döntést hozok :) Azt mondtam a tulajdonosnak, hogy hazaszaladok pénzért. Ati ebben az időben épp medencézett a tanulóival. Én a nagy izgalomban odarobogtam a medencéhez, kihívtam Atit, hogy halaszthatatlan a helyzet, tartsanak egy kis pihenőt. El is mentünk, megnéztük a házat, persze Atinak is nagyon tetszett, legfőképp az, hogy két év után végre lesz tévénk is. Szóval kifizettük a foglalót, és már csak a két hetet kellett kivárni, hogy beköltözhessünk az új otthonunkba. Ez az idő gyorsan elszaladt, mert közben volt egy malajziai kiruccanásunk is, meg persze ugye el is kellett kezdeni összepakolni. Nem is sejtettem, hogy ennyi cuccot felhalmoztunk a két év alatt. Egyre csak üres kartondobozokat kellett hazacipelni.
Egyetlen dilemmánk volt: mi legyen a cicákkal. Eléggé a szívünkhöz nőttek, de úgy gondoltuk, hogy inkább a helyhez ragaszkodnak, ahol felnőttek, mint a gazdához. Ezért úgy döntöttünk, hogy jobb helyük lesz ott, nem érdemes őket átrángatni másik helyre. Az új tulajdonossal (akit szegről-végről ismerünk is) egyszerűen közöltük, hogy a házzal együtt megnyert két nagyon tüneményes cicát is. Hát mit ne mondjak, nem volt elragadtatva az ötlettől, no de meggyőztük, hogy semmi dolga velük, csak enni adni.
Elérkezett a nagy nap, december elsején átköltözünk az új házikónkba. A két hátizsáknyi cuccunk a két év alatt akkorára gyarapodott, hogy a pick-up taxinak háromszor kellett fordulnia.

img_20141201_095839.jpg

img_20141201_095904.jpg

Az első napok elég eseménydúsak voltak, kipakolás, berendezkedés, a környék felfedezése. Az első éjszakák pedig álmatlanok, ugyanis nem voltunk hozzászokva az itteni zajokhoz: szomszédok beszélgetése (vagy éppen veszekedése ;)) motorok zaja az utcában, valamint elég idegesítő béka brekegés közvetlen az ablakunk alatt. No de végül megszoktuk, belaktuk, és azóta nagyon jól érezzük itt magunkat.

img_20150121_094925.jpg

img_20150121_094900.jpg         Az utcakép és a házikónk kívülről (az út közepén Mio cicánk ballag :D)

És itt a bejegyzésnek tulajdonképpen happy end-el vége is lehetne. Csakhogy miután beköltöztünk, minden egyes nap visszajártam a régi helyre megnézni a cicákat, hogy minden rendben van-e velük, és sajnos úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs. Amint meghallották a motorom hangját, rohantak hozzám, sírtak, a lábamhoz dörgölőztek. A kajájuk és a vizük tele hangyával, szemlátomást nem nagyon viselte gondjukat senki. Eleinte visszamentem mindennap kicsit megdajkálni és megetetni őket, no de csak nem mehet ez így örökké. Az új házunk ugyanis pont az ellenkező irányban van az iskolából, munka mellett nem lesz időm erre. Sokat tanakodtam, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom őket átvinni az új helyre. Sok ismerősömhöz fordultam tanácsért, hogy hogyan lehet cicákat átköltözeteni, ezúton is még egyszer nagyon köszönöm a sok segítséget. A dolog nem egyszerű, ugyanis legalább egy, de inkább két hétig bent kell tartani a cicákat a lakásban, mert ha kiengedjük őket, először is megijednek az új környezettől, másodszor pedig megpróbálnak visszamenni a régi megszokott helyükre, ami a mi esetünkben a sziget másik fele. És innentől bonyolódik a mi esetünk: egyrészt mert a mi cicáink kölyökkoruk óta kinti cicák óriási vadászterülettel, a házba gyakorlatilag nem is engedtük be őket, másrészt pedig az új hely igen mozgalmas, sok a cica, kutya a környéken, a motorok hangjától pedig egyenest világgá tudnak szaladni. Tehát úgy indult számukra a költözés, hogy legalább egy hét szobafogság, néha séta a kertben, hogy szokják az új környezetet. Az első két napon a szobafogság nem volt túl bonyolult, mert annyira sokkot kaptak szegények az áttelepítéstől, hogy ki sem mozdultak a szekrény mögül. Az elején jobb híján a hálószobában kaptak helyet, mert a nappaliban túl sok kárt tudtak volna csinálni. Képzelhetitek, hogy teltek az első éjszakák a két cicával összezárva. Két-három nap után a két bestiának elege lett a szűk hálószobából, és megpróbáltak minden lehetséges módon kiszabadulni, többek között a szúnyoghálóval ellátott ablakon. A szúnyoghálók kezdtek veszélybe kerülni, ezért kénytelenek voltunk kiengedni őket a lakás többi részébe. Hiába eszkábáltam saját kezűleg kaparófát nekik, a műbőr kanapét kifejezetten előszeretettel alkalmazták körmeik élesítésére, sikerült kisebb-nagyobb kárt okozniuk a berendezésben. Aztán mikor már bent baromi jól érezték magukat és megszokták a kintről beszűrődő zajokat, akkor elkezdtek keservesen nyekeregni, hogy ki akarnak menni a szabadba. Innen kezdődött el az én másodállásom állatsétáltatóként: minden reggel munka előtt és este munka után Lucifer megsétáltatása előtt elindultam a macskákkal felfedezni a könyéket pórázon, de persze nem a kettővel együtt, hogy kicsit egyszerűbb legyen a helyzetem. Ez a próbálkozás az első alkalommal kudarcba fulladt, ugyanis a két macska rettentő önfejű módon az ellenkező irányba próbált szaladni, esélyem nem volt a közös sétára.

img_20150113_101351.jpgEz a két kép nemrég készült a bloghoz, akkoriban nem volt ennyire mosolygós a helyzet...

img_20150113_101406.jpg

Ez nagyjából egy hétig ment így munka mellett, közel az idegkimerülés határán. Sokszor gondoltam arra, hogy visszaviszem őket a régi helyre, mert nagyon fárasztó volt a dolog főleg azzal a tudattal, hogy megvan annak az esélye, hogy az első alkalommal, amikor szabadjára engedjük őket, szépen szélnek erednek. Pontosan két hét bentlakás után éreztük elérkezettnek az időt, hogy kitárjuk előttük az ajtót a kinti életre. Az első nap, mikor kiengedtük a kertbe a cicákat, én épp dolgoztam, Ati szabadnapos volt. Fél óránként telefonáltam haza, hogy megvannak-e még. Hol megvoltak épp, hol pedig valahol felfedező úton voltak. Este volt a nagy izgalom, hogy vacsorára visszajönnek-e. És igeeeen, visszajöttek :D Innentől sikeresnek könyvelhettük el a projektet, tudtuk, hogy megmaradnak a kiscicáink. Nagyon nehéz két hét volt, de utólag azt mondhatom, hogy megérte. Mi fogadtuk őket örökbe pár hetes korukban, mi neveltük fel őket, ők a mi cicáink. Azóta együtt a család, a mellékelt képek alapján láthatjátok, milyen "sanyarú" soruk van nálunk az állatainknak.

img_20150120_213832.jpg                                               Luciferé az egész kanapé a nappaliban

img_20150120_213626.jpg                                               Leo a fotelt sajátította ki magának

img_20150120_220130.jpg         Miocska a közelünkben érzi magát a legjobban, övé az ágy egyik sarka :D

És két év után végre lett saját orchideám is :D Ne kérdezzétek, miért kellett ezzel a költözésig várni, valahogy így alakult a helyzet. Mostanra teljesen berendeztük, belaktuk és kicsinosítottuk a házikót, igazi otthon vált belőle :D

img_20150202_143848.jpg

Mivel az új helyen rendes postai címünk is van, innentől kezdve mi is szeretettel várjuk a leveleket és a képeslapokat :D  Thaniga House,   35/61 M.1. Sairee, Koh Tao, 84360 Koh Tao, Thailand

Szólj hozzá!


2014.12.16. 06:54 Kohtaodream

A business-vízum története

A történet idén nyáron kezdődött, amikor is a thai hadsereg átvette a kormányzást és elhatározta, hogy rendet tesz a külföldiek thaiföldi tartózkodásával kapcsolatban. Akkor nekünk épp tanulói vízumunk volt, hozzá kell tenni, hogy Koh Taon a búvároktatók 90-95 %-a turista vízummal élt és dolgozott akár 5-10 éve a szigeten. Amíg nem zavartál senkit és semmit, és csak tetted szépen a dolgod, addig a hatóságok sem zargattak téged, hagytak élni és dolgozni. Hiszen ez a kis sziget (23 km2) nagyjából 55 búváriskolát tart el, a világon itt képzik a legtöbb búvárt. A thaiok pedig nem kimondottan vízi sportokat kedvelő emberek, tehát a mi munkánkat jóformán csak külföldiek tudják végezni. Ha mi nem lennénk, ez a sziget gyakorlatilag lehúzhatná a rolót. Nem lenne semmi baj a hivatalos itt-tartózkodással és munkavállalással, csak elég nehézkesen megy az ügyintézése. Ezért választotta idáig (szinte) mindenki a könnyen járható utat.

No de a hadsereg ugye bekeményített, elkezdték ellenőrizni az iskolákat, jöttek a bevándorlási hivataltól rendszeresen, mi pedig lapítottunk és azon izgultunk, el ne kapjanak minket. Aztán volt ugye az utolsó vízum hosszabbításos históriánk, amiről részletesen be is számoltam – az volt az utolsó csepp a pohárban. Eldöntöttük, hogy vagy tovább állunk máshová, vagy pedig legálissá tesszük valahogyan az ittlétünket.

Hosszasan tanakodtunk Atival, mi tévők legyünk, végül úgy döntöttünk, ha sikerül, maradunk még egy darabig. Csodálatos munkánk van, a 28-30 fokos tengervízben mutatjuk meg az embereknek a víz alatti csodát, mind a kettőnknek kifejezetten jó munkahelyet sikerült találnunk. Jó barátokra leltünk, ha végigmotorozom a szigetet, ismerős arcok jönnek velem szemben. Van jó fodrászom, masszőröm, visszaköszön az utcán a hentes és a motorszerelő, egy szóval otthon érezzük itt magunkat. És persze ami szintén nem elhanyagolandó: gyönyörű környezetben élünk, mindig nyár van, nap mint nap a tenger sós levegőjét szívjuk.

Szóval akkor maradjunk... nézzük csak, milyen lehetőségeink vannak: élhetsz itt hosszú távon nyugdíjas vízummal – hát ez még kicsit odébb van... Feleségül mehetnék egy thai fickóhoz, Ati pedig elvehetne egy thai leányzót – na, ezen erősen elgondolkodtunk, de végül elvetettük a gondolatot :D Akkor egyetlen megoldás van, a business vízum munkavállalói engedéllyel. Elkezdtünk utánajárni a dolgoknak, és akkor szembesültünk a tényekkel, hogy ez elég bonyolult és rendkívül költséges vállalkozás. De sajnos egyetlen járható út révén belevágtunk. Először is alapítanunk kellett egy céget, ehhez összesen 5 emberre van szükség a mi esetünkben ahhoz, hogy a leginkább kifizetődő legyen. Egyelőre négyen vagyunk a cégben, az ötödik tagot még keressük. Aztán ha megvan a cég, igényelni kell a thai munkaügyi minisztériumtól egy hivatalos levelet, mellyel jóváhagyják a kérelmünket a business vízumhoz. Ezeket természetesen egy helyi ügyvéd intézte, nekünk csak perkálni kellett :) Mikor meglett minden papír, akkor elkezdtük szervezni az utat. Ugyanis minden thai vízumot egy külföldi thai nagykövetségen lehet megigényelni, tehát el kell hagyni az országot, hogy az utazási irodák is meg tudjanak élni valamiből. Ők szervezik a visa-run nevű utakat a több ezer Thaiföldön élő külföldinek, egy teljes iparág épül erre ebben az országban. Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy Malájziába menjünk, mert ott a leggördülékenyebb az ügyintézés. Három célpont közül tudtunk választani: két thai-maláj határ menti város, ezek vannak a legközelebb, Penang a nyugati, illetve Kota Bharu a keleti oldalon, vagy pedig a főváros, Kuala Lumpur. Penangban már voltunk egy hasonló túrán 3 napot, Kuala Lumpurba nyáron tervezünk menni a családdal, így végül Kota Bharu mellett döntöttünk. Ez a leggyorsabb, és van egy helyi cég igen jó kapcsolatokkal, aki elintézi a vízumot pár óra alatt, ellentétben a hivatalos egy- vagy kétnapos várakozási idővel.

Egyetlen egy utazási iroda van Koh Taon, akik Kota Bharuba szerveznek visa-runt, náluk igen olajozottan megy minden, viszont igen borsos az ára: a 3 napos út fejenként 6.000 bahtba, azaz kb. 42.000 ft-ba kerül, erre jön még rá a vízum díja. Mehettünk volna saját szervezésben is, de nem akartuk kockáztatni annak a lehetőségét, hogy esetleg a nagykövetség valami hibát talál a papírokban, és visszaküldenek minket, aztán megtehetjük az utat még egyszer.

 

map.png

 

Így befizettük az utat és szombaton délelőtt elindultunk komppal az utunkra. Maga az utazásszervező cég Koh Samuin található, és mivel a találkozó egy olyan szárazföldi kikötőben volt, ahová Koh Taoról nem megy komp, ezért nekünk elég kacifántosan kellett eljutnunk a szárazföldre, először Koh Samui szigetére, majd onnan egy taxival egy másik kikötőbe, majd végül a szárazföldre.

 

2014-11-22_12_46_09.jpg

                                         Ko Samuin reggeli közben, a hajóra várva

 

2014-11-22_13_03_07.jpg

                         Az étteremben a macska az asztalon - szokás szerint :)

 

Délután 2-kor érkeztünk meg, ahol már várt minket az utazási iroda tulajdonosa, a svájci Herbert. Herbertről már sokat hallottunk barátoktól, akik korábban ugyanezt az utat vele tették meg, annyit tanácsoltak, hogy mindig csináljuk azt, amit mond, akkor minden rendben lesz.

Az első benyomás Herbertről, hogy kiabál, de rettenetesen. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy katonatisztet, az útról meg mindjárt az elején kiderült, hogy nagyjából egy kiképzőtáborba érkeztünk. Hozzá kell tenni, hogy 56 fővel indult a mi kis túránk, ennek kb. 70 %-a orosz (már ha ez mond nektek valamit :D), szóval valószínűleg megvolt az oka Herbert stílusának.

Mindjárt az elején elmondta, hogy ne kérdezzen tőle senki semmit, nem fog mindent 56x elmondani, mindent a maga idejében el fog magyarázni, de jól figyeljünk oda, mert többször nem mondja el, és aki nincs ott a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, annak pechje van.

Az első szakaszt minibuszokkal tettük meg a szárazföldi kikötővárosból egész a maláj határig. Természetesen Herbert osztotta be, hogy ki melyik minibuszba ül, megvolt az ültetési rend tekintet nélkül arra, hogy ki kivel érkezett :) Mi Atival szerencsére egy minibuszba kerültünk, de a barátokat nem feltétlenül tette egy helyre. Reklamálásnak természetesen helye nincs.

 

2014-11-22_16_09_57.jpg

                                                        Ati a minibuszban

 

Közölte Hebert, hogy összesen 2x fogunk megállni, nem érdekli se dohányos, se hasmenéses, se semmi. Addig tartogassa mindenki a baját magában, ne kérje a sofőrt, hogy álljunk meg, mert nem fogunk. Ha megáll a busz ellenőrzésre, tilos kiszállni, aki kiszáll, ott marad. A két szünet ideje is adott volt, egy perccel sem több, aki nem ült a helyén induláskor, az sajnos ott marad. És valóban hallottunk már korábbról esetet, amikor tényleg otthagytak valakit. Gondolhatjátok, hogy éreztük magunkat, mint valami kisiskolások, természetesen jóval idő előtt mindig ott voltunk, nehogy ottmaradjunk valahol a semmi közepén. Persze érthető a dolog, mert 56 embernél ha csak pár emberre kell várni, már borul az egész rend. 15 éve szervez Herbert hasonló utakat, tehát van tapasztalata bőven.

A tervezett két megálló után éjfél körül érkeztünk a határ menti városba (a nevéről fogalmam sincs), ahol egy szállodában szállásoltak el minket. De nem lehetett ám elmenni lefeküdni aludni, mindenkinek be kellett menni egyből egy konferencia terembe (még wc szünetet sem kaptunk a hosszú út után...), és az utolsónak be kellett zárnia maga után az ajtót, hogy innentől senki se ki, se be. Kimenni azért nem, hogy amíg az összes 56 emberrel nem végzett, addig ne szállingózzanak egyesével kifelé az emberek, hanem mindenki egyszerre mehessen aludni.

Az egyik szerencsétlen delikvensnek sürgős dolga akadt és kb. 5 perc késéssel próbált volna bejönni a terembe, természetesen hiába, mert az ajtó ugye zárva volt. A párja már bent volt, ő odament az ajtóhoz, hogy beengedje, és próbálta volna elmagyarázni Herbertnek, hogy wc-re kellett mennie. Erre Herbert teljesen kikelt magából, mert megmondta, hogy TILOS kinyitni az ajtót, felpattant, odarohant az ajtóhoz, és üvöltött, hogy „Stay outside – azaz maradj kint". És visszazárta az ajtót. Hát itt mindenki behúzta fülét-farkát, rájöttünk, hogy ennek fele sem tréfa, tényleg komolyan kell venni az utasításokat...

Megbeszéltük a másnap reggeli menetrendet, illetve Herbert beszedte az összes papírunkat, ami a vízumhoz kellett. Itt hozzá kell tennem, hogy ő az egész éjjelt azzal töltötte, hogy átnézte az 56 ember összes papírját (nekünk a business vízumhoz kb. 50 oldalnyi anyagunk volt), hogy reggelre kiderüljön, hiányzik-e bárkinek bármi, ami esetleg még másnap reggel pótolható.

Így mi hajnali ½ 2-kor kerültünk ágyba, másnap reggel 5-kor volt az ébresztő.

Kaptunk egy gyors reggelit, majd pontban 6-kor indultunk át Malajziába a nagykövetségre. Ahogy elértük a határt, ki kellett szállnunk a minibuszokból, itt taxikkal folytattuk az utat (klíma nélkül, 35-40 fokban), nagyjából egy órát mentünk, míg elérkeztünk Kota Bharu városába.

 

img_20141123_070249.jpg

 

Itt egy kávézóban volt egy eligazítás, ahol lépésről lépésre elmondta Herbert a nagykövetségen lezajló folyamatot.

 

2014-11-23_08_42_26.jpg

                       Ati rettentően koncentrál Herbertre az eligazításon :)

 

Mellesleg vasárnapi napot írunk, amikor ugye a hivatalok zárva vannak, tehát a kapcsolatok valóban megvannak :)

A menet szó szerint a következő:

  1. mindenki kiszáll a taxiból a nagykövetség előtt és odamegy a bajárathoz (tilos rágyújtani és szemetet eldobni, aki rágyújt, mehet is haza.)

  2. egyszerre bemegy mindenki, és köszön hangosan: Good morning!

  3. mindenki leül és vár 2 percet

  4. mindenki feláll és elköszön: Arrivederci! Nem, nem Good bye!, hanem Arrivederci!!

  5. mindenki visszaszáll a taxiba

Hát ez volt az instrukció, eddigre már mindenki tudta, hogy mire számítson Herberttől, így senkinek nem jutott eszébe rendetlenkedni, rágyújtani, szemetelni, stb.

Az egésznek a célja valószínűleg az volt, hogy meg kellett jelenjünk a nagykövetségen, az összes többit már Herbert intézte. Minket elvittek a taxik egy bevásárló központba, ahol nagyjából 4-5 óránk volt shoppingolni. Atival kettváltunk, ő a műszaki részlegre ment, én pedig először az illatszer üzletekbe, majd az élelmiszer áruházba. Félév után az első rendes bevásárlás! Leírhatatlan érzés :D

 

2014-11-23_10_27_17.jpg

 

img_20141124_082122.jpg

 

Legnagyobb örömömre (ez volt a legjobb az egész úton :D) találtam konzerv őszibarackot. Ennek annyira megörültem, hogy a nagyobb kiszerelésből mindjárt vettem is 4 dobozzal – Ati legnagyobb örömére, mert neki kellett cipelnie :D Képzelhetitek, mennyire jól esik egy kis hazaihoz hasonló gyümölcs, miután 2 év alatt egyszer voltam otthon, az is márciusban, amikor persze semmilyen friss gyümölcs nincsen. Aki ismer, tudja, mennyire nagy gyümölcs evő vagyok, így ez a barackkonzerv számomra eszmei értékkel bír :) Kaptam ugyan anyutól meggy- és sárgabarack befőttet, de azt majd karácsonyra tartogatom.

Na szóval megvolt a nagy bevásárlás, én sok finomsággal, Ati pedig egy új mobiltelefonnal zárta a túrát. Ati számára a nap fénypontja természetesen a Mc Donald's volt, mind minden visa-run út alkalmával, nekem pedig a Dunkin Donuts :)

 

2014-11-23_10_53_55.jpg

 

img_20141124_100705.jpg

 

4 órakor nagy izgalommal érkeztünk a találkozó pontra, mert a legkevésbé sem voltunk biztosan benne, hogy meglesz-e a vízum. Ha valami hiányzik, akkor az pótolni kell, és az egy újabb ilyen utat jelent. De Herbert ezúttal ügyesen lobbizott értünk, az 56 főből talán 2 ember járt csak sikertelenül. Nagy kő esett le a szívünkről, mert ezek szerint nem volt hiábavaló az utunk.

 

as.jpg

 

Felszabadultan indultunk neki a visszaútnak, ami gyakorlatilag zökkenőmentesen zajlott. Taxival vissza a thai határra, ott megkaptunk a business vízummal járó 3 hónapos pecsétet (erről mindjárt bővebben), a thai határtól a minibuszokkal nagyjából 6 órát utaztunk Haat Yai városába, ahová éjfélkor érkeztünk és kettőig várakoznunk kellett, hogy továbbinduljunk. Rafinált azért Herbert barátunk, mert a saját éttermében volt a 2 órás várakozás, tehát éjszaka lévén nem nagyon volt más választásunk, mint nála költeni a pénzt :)

 

img_20141123_224431.jpg

 

Hajnali kettőkor tovább a kikötőbe, reggel 6-kor indult vissza a hajó Koh Samuira (mert ugye még mindig nincs innen közvetlen komp Koh Taora ;)), majd Koh Samuiról vissza az otthonunkba.

 

img_20141122_134725.jpg

                                        A kompon Nők Lapját olvasva

 

A pecsétre visszatérve: sajnos ezzel még nincs megoldva a dolog, mert ezzel az úttal még csak a business vízum van meg, munkavállalási engedély nincs. Ez is ügyesen van kitalálva, a kettőt együtt nem kaphatod meg, ugyanis a munkavállalási engedélyt nem állítják ki semmilyen más vízumra, csak a business vízumra. Tehát most megvan a business vízum, lehet megigényelni a munkavállalási engedélyt. És itt is tipikus thai logika: elvileg nem dolgozhatsz munkavállalási engedély nélkül, de ahhoz, hogy azt megigényeld, csomó dolgot be kell nyújtani, többek között olyan kényképeket, melyen dolgozol :D

Így lesz egy újabb fantasztikus visa-run utunk 3 hónap múlva, amikor is megigényelhetjük a munkavállalási engedélyt és az egy éves vízumot. De ne gondoljátok, hogy az egy éves vízummal valóban egy év nyugalmad van: három hónapra kapsz mindig csak pecsétet, és három havonta el kell hagynod az országot egy újabb három hónapos pecsétért :D Hát így működnek itt a dogok Thaiföldön.

 

img_20141124_153355.jpg

                                        Ez lett a bevásárlókörút eredménye :)

 

2 komment


2014.07.25. 16:44 Kohtaodream

Újabb vízumsztori

A történet úgy kezdődik, hogy elérkezünk a szokásos 3 hónapos vízum-hosszabbításos procedúránkhoz. Ugyanis hiába van Thaiföldön 1 éves vízumod, háromhavonta be kell jelentkezned a bevándorlási hivatalnál egy pofavizitre, és ekkor kapsz egy tartozkodásra jogosító pecsétet újabb három hónapra.

Mi a phuketi körzetbe tartozunk, ami 4 órás hajó- és 4 órás buszos útra van Koh Taoról.

Joggal kérdezhetitek, hogy nem találtunk volna-e közelebb nyelviskolát? Természetesen találtunk volna, csak egyrészt itt voltak kapcsolataink, másrészt idáig a távolságnak semmi jelentősége nem volt, hiszen csak el kellett küldenünk 3havonta az útleveleinket az iskolának és ők elintéztek helyettünk mindent.

Július elején ott szerepelt a naptáramban a figyelmeztetés, hogy útleveleket Phuketre küldeni. Írtam egy emailt az iskolának, hogy akkor a szokásos módom megint küldöm az útleveleket, hogy számítsanak rá. Másnap jött a válasz, hogy a katonai puccs óta sajnos szigorodtak a szabályok, nem tudják helyettünk elintézni a dolgot, személyesen kell megjelenni. Futottam még egy kört, hogy nem lehet-e valahogy mégiscsak elintézni... - ha értitek, mire gondolok, de sajnos nem.

Ráadásul úgy készüljünk, hogy előtte be kell menni még az iskolába fotózkodni, hogy valóban rendes diákok vagyunk és ott ülünk az órákon. Aztán 10 perc múlva újabb email, hogy kell egy phuketi lakcímet is adni, meg a tulajdonos telefonszámát, hogy le tudják ellenőrizni, valóban ott lakunk-e. És még hab a tortán, hogy a lakcímen is kell fotót csinálni magunkról, ráadásul olyat, ahol látszik a házszám is. Paffff. Na, ez az első pofon. Először is honnan szerezzünk szállást olyan szállásadóval, aki igazol bennünket? Aztán mennyi időbe és pénzbe fog telni ez az egész? Phuket elég nagy sziget helyenként erős forgalommal. Motort nem fogunk tudni bérelni, mert ahhoz le kellene adnunk az útleveleinket. Hát akkor marad a taxi, ez viszont a távolságok miatt nem lesz egy olcsó mulatság. Hosszas agytörés és kapcsolatkeresgélés után sikerült találnunk valakit, aki megengedte, hogy megadjuk a címét. Szuper, első kihívás megoldva. :D

Akkor lehet szervezni az utat. Akárhogy is számolom, ha az éjszakai hajóval megyünk - és ez a legkézenfekvőbb megoldás -, délelőtt 11 előtt nem érünk Phuketra. Onnan még el kell taxizni a szállásunkra fényképezkedni, aztán az iskolába a papírjainkért illetve szintén további fotókért. Ezután mehetünk csak be a bevándorlási hivatalba. A legszerencsésebb esetben sem fogunk odaérni délután egy előtt. Az iroda ½ 5-ig van nyitva, talán addig végzünk. Mi naivak azt hittük, hogy aznap érvényes vízummal fogunk távozni.

A történet ehhez képest így alakult: először is a legvacakabb éjszakai hajóval mentünk, ami létezik. Páran az olvasók közül már megtapasztalták, milyen „kalandos” út ez. Nagyjából 60 cm széles matracok szorosan egymás mellett, hogy minél többen beférjenek.

 

IMG_20140708_210812.jpg

                                                    "Luxus" hajóút éjszakai komppal

 

Hajnali ½ 6-ra értünk Surat Thani kikötővárosba. Innen egy tuk-tuk elvitt minket az utazási irodához, akik a buszos utat szervezték.

 

2014-07-09 05.46.05.jpg

                                                           A buszra várva

 

2014-07-09 06.01.35.jpg

                                     Ezt a táblát a vécében találtam, muszáj vot lefotóznom :)

 

Itt várakoztuk reggel 7-ig, mikoris megjött értünk a minibusz, majd összeszedett még 12 ember, nehogy deficites legyen az út. A biztonság kedvéért még volt bent egy sámli is, hátha azt a 'helyet' is el tudják adni :)

Délelőtt 11 körül érkeztünk meg Phuket szigetre, ahol megálltunk egy utazási irodánál, és itt mindenkit meginterjúztattak, hogy hová szeretne eljutni. Ez nagyon kedves gesztus volt tőlük, csak itt mi már tűkön ültünk, mert addigra már szerettünk volna az iskolában lenni. Itt volt egy kis színjáték, ugyanis szerettem volna megtudni, hogy pontosan hol is vagyunk. Gondoltam, utána eldöntjük, hogy érdemes-e még furikáztatnunk magunkat a többi utastársunkkal, vagy jobb lesz inkább taxit hívni, hogy ne veszítsünk még több időt. Nem is tudom, mire számítottam, a hölgy az irodában természetesen nem tudta (vagy nem akarta) megmutatni a térképen, hogy hol vagyunk, és igencsak ingerült lett, hogy mi a fenét akadékoskodunk mi itt. Pár perc huzavona után kihajítottak minket, hogy csináljunk, amit akarunk. Úgy látszik túl nagy kérés volt megtudakolni, hogy épp hol vagyunk :D

No mindegy, gondoltunk, fogunk egy taxit. Elindultunk a város felé, amikoris belebotlottunk egy hotelba. Besétáltam és megkérdeztem, tudnak-e nekünk taxit hívni. Itt ugyan nagyon készségesek voltak, de sajnos várakozni kellett, ráadásul nem is keveset, fél órát. Na, gondoltam, ha itt ilyen taxi hiány van, akkor megvan a következő vállalkozás ;) Nagy sokára végül megérkezett a taxi, mely egy vadiúj 12 személyes minibusz volt, mert nem tudtak másikat küldeni.

Megadtuk a sofőrnek a szállásunk címét, ahova egy fotó erejéig tartottunk, de persze fogalma sem volt, merre lehet. Ati ekkor bevetette a GPS-ét, és elindultunk megkeresni a lakásunkat :D Nem kis időbe tellett, ugyanis az az utca, ahol laktunk, kb. 20 km hosszú és házszámok nemigen vannak kirakva. Így nagyjából 4-5 megállás és kérdezősködés után megtaláltuk, hogy hol lakunk :)

Megcsináltuk a két fotót és egyből siettünk is tovább az iskolába, ahol először szintén csináltak rólunk képeket, hogy szorgosan tanulunk, majd összegyűjtötték a kb. 50 oldalnyi paksamétát és utunkra bocsátottak minket. Valamivel 2 előtt értünk a bevándorlási hivatalba, meg is kaptuk a sorszámot. Azt gondoltuk, még aznap végzünk, hiszen ½ 5-ig vannak nyitva, így az éjszakai hajót is el tudjuk érni.

 

Bevándorlási hivatal 1-es felvonás

Ez a felvonás elég rövidre sikerült, ugyanis az ügyintéző azonnal kiszúrta, hogy valami elírás történt a papírjainkban: az egyik lapon az állt, hogy kezdő, a másikon pedig, hogy haladó tanfolyamra járunk. Hát ez öreg hiba, nyomás vissza az iskolába helyesbítésre. Próbálkoztunk olyan megoldással, hogy az iskola elküldi nekik faxon vagy e-mailen, de természetesen szó sem lehetett róla. Jöjjünk vissza másnap reggel, mert aznap már úgysem fogunk újabb sorszámot kapni.

 

Hát nem volt más választásunk, visszamentünk az iskolába a helyesbített papírokért, aztán nyakunkba vettük Phuket várost. Elmentünk olyan helyekre, ami nekünk luxusnak számít: Mc Donalds, KFT, shopping center, piac.

 

IMG_20140716_153636.jpg

                                                 Kedves ismerősünkkel, Mónival a KFC-ben

 

IMG_20140709_214039.jpg

 

Jól beettünk és bevásároltunk, aztán megjutalmaztuk magunkat egy talpmasszázzsal végül levezetésként egy koktéllal. Este 9-re már jó fáradtak voltunk, hiszen a rozoga éjjeli kompon igen keveset aludtunk.

 

_1721.jpg

 

Másnap reggel igen nagy lelkesedéssel indultunk el a hivatalba azzal a tudattal, hogy ma indulhatunk vissza haza.

 

Bevándorlási hivatal 2-es felvonás

Reggel nyitás előtt érkeztünk, de végül csak a 13-as sorszámot kaptuk – nem baj, de legalább szerencsét hoz (remélhetőleg). 11 körül kerültünk sorra, szerencsénkre ugyanahhoz az ügyintézőhöz, akihez előző nap. Szuper, gondoltuk, hiszen ő már átnézte az összes papírunkat, a hibát javítottuk, minden rendben lesz. Ehhez képes közölte, hogy jöjjünk vissza jövőhét kedden. Aznap csütörtököt írtunk, másnap egy 4 napos buddha ünnep kezdődött, így legközelebb csak kedden volt ügyfélfogadás.

Mivel vártak minket az otthoni teendőink és persze a kiskutyánk, nem szívesen maradtunk volna ott keddig. Ugyanakkor hivatalosan ott lakunk egy köpésre, tehát nem igazán lehetett kibúvót találni, hogy miért is ne tudnánk kedden visszamenni. Ati gyorsan rögtönzött, hogy az ünnepeket Huahin városában terveztük tölteni a barátainkkal (ez egy kisváros kb. 600 km-re Phukettől). Na, ezt lehet, hogy nem kellett volna... Az ügyintéző bedühödött, hogy mit kirándulgatunk mi, mikor ők visszarendeltek minket, mellesleg nekünk iskolai elfoglaltságunk lenne, majd beküldött minket a hivatalvezetőhöz. Ő egy huszon-egynehány éves, rendkívül unszimpatikus, arrogáns és állandóan kajánul mosolygó illető volt. Próbálkoztunk nála is a sztorival, de azonnal el akart küldeni minket, hogy nem érdekli, jöjjünk vissza jövőhét kedden. Atival ott álltunk az irodája előtt és tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Nincs mese, tovább szóba sem állnak velünk, vissza kell jönnünk. Ott toporogtunk két szerencsétlen az ajtója előtt, de ő ránk sem hederített. Visszaballagtunk az első ügyintézőnkhöz, aki valószínűleg megszánt minket, és megkérdezte, hogy akkor 1 hét múlva vissza tudunk-e jönni. Kérdeztük, hogy miért kell visszajönni, miért nem tudjuk most elintézni a vízumot. Azért, mert le akarják ellenőrizni, hogy valóban ott lakunk-e és valóban járunk-e az iskolába – hangzott a válasz. Természetesen nem tudtunk mit tenni, szorgosan bólogattunk, hogy hogyne, egy hét múlva vissza tudunk menni. Azért a hosszabbítási díjat még beszedték tőlünk, aztán elengedtek minket ezzel a kedves megjegyzéssel: ha nem vagyunk jó tanulók, akkor mehetünk vissza haza Magyarországra.

Annyit tudni kell az egész thai vízum históriáról, hogy rengetegen élnek és dolgoznak külföldiek turista és tanulói vízummal. Most, hogy átvette a hadsereg az irányítást, megpróbálják leellenőrizni a vízumokat. Mindez rendben is volna, csak az a helyzet, hogy nem egyszerű itt Thaiföldön olyan vízumot szerezni, amellyel legálisan lehet dolgozni. De ha az esetleg sikerült is a delikvensnek, akkor is el kell hagynia az országot háromhavonta, és egy ún. visa-run hercehurcát végigcsinálni. Szóval nem egyszerű itt hosszú távon tartózkodni, és szemmel láthatólag most még jobban kezdik bonyolítani az egészet.

No, a mi 2. felvonásunk itt véget is ért csütörtökön délelőtt ½ 12 körül. Nem volt mit tenni, egy hét múlva vissza kell jönni.

Csalódottan, kétségek között és hulla fáradtan elindultunk hazafelé. Kezdett meginogni a bizalmunk, hogy egy hét múlva sikeresen fogunk innen távozni. De hát nincs mit tenni, fő az optimizmus. Hétfőn ugye hivatali ünnep van, akkor valószínűleg nem fognak minket ellenőrizni, a következő thai óránk szerdán van. A hivatalba csütörtökre kaptunk időpontot, tehát egy nappal előbb vissza kell jönnünk és beülni a tanterembe, hátha valóban leellenőriznek minket.

Ezzel első phuketi kiruccanásuk végéhez értünk, gyorsan taxiba vetettük magunkat és elmentünk a buszállomásra.

Ahogy odaértünk, egyből indult is egy busz Surat thaniba, fel is pattantunk rá mindenféle kérdezés nélkül. A busz – mellesleg egy ütött-kopott veterán - oda tartott, ahova szerettük volna, csak egy jóval hosszabb útvonalon, Tolnán-Baranyán keresztül, de ennek nem is volt jelentősége, hiszen időnk, mint a tenger. Az éjszakai komp este 10-kor indul, addig még volt 9 óránk. Így keresztülmentünk pár nemzeti parkon, csodás tájakon, egyáltalán nem bántam, hogy a 4 órás út ezáltal 6 órásra sikeredett.

 

2014-07-10 16.21.35.jpg

 

Azért annyira nem volt pihentető az út, hiszen a kompra még nem volt meg a jegyünk, azt is el kellett intézni közben. Jópár telefon, de végül a dolog megoldva. Nagyszerű, akkor másnap reggel újra OTTHON leszünk :D

Szerencsénk volt, ezúttal új kompot fogtunk ki, nagyszerű utunk volt hazáig.

 

Ezután következett viszonylag 3 eseménytelen nap, tettük a dolgunkat, éltük a mindennapjainkat. Hétfőn délután aztán jött egy telefon az iskolából, hogy ott volt az ügyintéző, és minket keresett. TESSÉÉÉK? Hiszen hivatali ünnepnap van! Hát ez itt Thaiföldön nem jelent problémát, sőt: akkor legalább nem a munkaidőből veszik el az idő.

Annyi szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy az iskolának is beadtuk a Huahines sztorint, így ők teljes természetességgel állították, hogy igazoltan vagyunk távol, Huahinbe mentünk a hosszú hétvégére. Viszont a lelkünkre kötötték, hogy sürgősen kezdjünk el thaiul tanulni és eléggé intenzíven, mert le fognak tesztelni minket, hogy mire jutottunk 1,5 év alatt. Remek! Van 3 napunk, hogy a kb. 30 szavas thai tudásunkat középhaladó szintre fejlesszük. Elkezdtünk ezerrel thaiul tanulni, nekem kissé könnyebben ment, Atinak kevésbé. Ő addig jutott, hogy 10-ig el tud számolni :D Meg kell hagyni, nem egyszerű nyelv a thai, és nagyon különbözik azoktól a nyelvektől, amiket beszélünk. Ugyanis az intonációnak nagyon nagy jelentősége van, egy szó akár 4-5 dolgot is jelent, attól függően, hogy milyen hanglejtéssel ejted. Ráadásul minden szó 1 szótagú és baromira hasonló: mai, kai, rai, tai, stb.

Emellett azonban még egy dolog okozott nekünk igen nagy fejtörést: hogy szerda reggel 10-re odaérjünk, mert akkor kezdődik az óránk. Kedd délután előtt ugyanis nem tudunk elindulni. Ha megint az éjszaki hajóval megyünk, akkor ½ 12 előtt nem érünk az iskolába. Ez késő, nem kockáztathatunk. Délutáni hajó nincs. Van még repülő Koh Samuiról, de az kb. 45.000 ft-ba kerülne kettőnknek egy útra. Lehetne még motort vagy kocsit bérelni Surat thaniban egyből, ahogy kiköt a hajó. Időben rendben is lennénk, de útlevelet kell leadni a bérléshez, nekünk pedig az kell ugye a hivatalba. Még egy lehetőség, hogy a komppal átviszünk egy motort innen a szigetről. Csakhogy a mi kis 125 köbcentis motorjainkkal elég kalandos lenne levezetni a 250 km-t, mástól pedig nem igazán akartunk kölcsönkérni nagyobb motort, nehogy pont nálunk történjen valami. Egyetlen megoldás maradt, taxival kell átmennünk Surat thaniból Phuketra, ami szintén igencsak drága mulatság, de még mindig olcsóbb, mint a repülő. Még ez a verzió is kicsit kockázatos volt, mert előző nap a komp két óra késéssel ért be a kikötőbe, akárhogy is számolom, a 2,5 óra nem elég még egy taxinak sem.

No de mi persze legyünk megint optimisták, minden rendben lesz. Kedden este tehát ismét elindultunk az éjszakai hajó felé. Ahogy odaértünk és megpillantottunk az új hajót, mindketten megörültünk: na, ezúttal szerencsénk lesz. Nem a rozoga hajó indult, pedig annak kellett volna kedden, hanem az új. Talán ez a hajó nem robban le, és emellett még jót is tudunk aludni és nem facsart citromként fogunk Phuketra érni :D

 

2014-07-10 20.20.27.jpg

 

Minden a menetrend szerint zajlott, 5:30-kor kikötöttünk, a taxi ott is várt minket, amit persze 2 nappal ezelőtt már leszerveztünk. Akkor irány az iskola ezerrel. ¾ 10-re oda is értünk szerencsésen. Na, itt jól beijesztett minket az iskola, hiszen az volt az első kérdésük, hogy hogy megy a thai abc. Hát hogy menne? Sehogy. Mi ilyesmiket tanultunk: XY vagyok, 38 éves, honnan jöttem, hol lakom, thaiul tanulok stb. ABC-t elő sem vettünk, meg hát nem is írni akarunk, hanem beszélni. Igen ám, csak hogy az iskolában a thai nyelvtanítás első 3 hónapja az abc-ről szól. És állítólag azt is fogják kérdezni, sőt íratni is fognak velünk dolgokat. PAFFF. Hát erre nem számítottunk. Van két óránk, hogy megtanuljuk a thai abc-t. Meg kell jegyeznem, baromi bonyolult: egyrészt nem betűk, hanem szimbólumok vannak, házikó, asztalka, stb, mint a kínai. Ráadásul egy szimbólum nem egy hangot, hanem egy szótagot vagy szót jelöl. Hát gondolhatjátok, mennyire jutottunk :D Egyre idegesebb lettem, hogy fogunk mi így átmenni a teszten.

 

Learning-The-Thai-Alphabet.jpg

 

Délig ott tanultunk szorgosan az iskolában, a hivatalnok ezúttal nem jött... No sebaj, ismét készítettek pár fotót rólunk a teljes csoportunkkal a tanteremben tanulás közben. Sok jóval nem kecsegtettek minket, állítólag többektől vonták meg a vízumot az utóbbi időben. Azt javasolták, próbáljuk meg aznap, így egy nappal beljebb vagyunk.

El is indultunk taxival a bevándorlási hivatalba, a szívem a torkomban dobogott, közben próbáltuk átgondolni, milyen forgatókönyvekre kell számítsunk: előfordulhat ugyanis az, hogy ismét visszahívnak minket 1 hét vagy akár 1 hónap múlva. Előfordulhat az is, hogy úgy ítélik meg, nem vagyunk jó tanulók és hazatoloncolnak minket. Atinak még 1 napig, nekem még 7 napig van érvényes vízumom (ne kérdezzétek, miért nem egyszerre jár le, fogalmunk sincs), ebben az esetben van egy hetem, hogy összepakoljak, megvegyem a jegyeket és leszervezzem az utat. Ez tulajdonképpen nem volna túl bonyolult, csak nekünk itt van a 40 kilós jószágunk is.

Út közben kaptunk egy sms-t egy kedves phuketi ismerősünktől: sürgősen beszélnünk kell, mielőtt a hivatalba megyünk. Gyorsan fel is hívtuk, azért keresett minket, mert most hallotta egy ismerősétől, hogy ha csalást feltételeznek, azonnal kivisznek minket a határra és mehetünk onnan, amerre akarunk, az országba vissza azonban semmiképp. Na már csak ez kellett az én idegállapotomnak. Lejátszódott a történet a gondolataiban, hát nem kívánom senkinek. No de nekünk nem volt választásunk, be kellett menni a hivatalba, mert másképp nincs esélye új vízumnak.

 

Bevándorlási hivatal 3-es felvonás

Délután egy óra körül érkeztünk, fél három körül kerültünk sorra. Nagy szerencsénkre megint ugyanahhoz az ügyintézőhöz. Így legalább nem kell magyarázkodni, hogy egy héttel ezelőtt már voltunk itt, beszedtek minden papírt, azok rendben vannak, csak még egy utolsó pofavizitre jöttünk. Odaadtuk az útleveleinket – ugyanis egy héttel azelőtt azt mondta a hivatalnok, hogy semmi mást nem kell hoznunk. Erre megkérdezi, hogy hol vannak a fényképek. No de milyen fényképek??? Múlt héten már leadunk 2 fotót, egyik a szállásról, másik az iskolában. Hát azt a fotót, ami igazolja, hogy délelőtt ott voltunk az óránkon. Valóban készült ott fotó, de senki nem mondta nekünk, hogy vigyük magunkkal. OK, mondtuk neki, van fotónk, gyorsan elszaladunk érte (ez persze legalább 1 órás történet taxival oda-vissza). De ő már aznap nem akart fogadni minket, mondván, hogy túl késő van és sokan vannak. Nagyszerű. Akkor folyt. köv. holnap reggel.

 

A délutánunk és esténk hasonlóan telt a múlt héthez: csavarogtunk a városban, bevásároltunk pár dolgot, ami nálunk nem kapható (pl. még sárgaborsót is találtam :D) és megjutalmaztuk magunkat egy masszázzsal.

 

PICT0151.JPG

 

Bevándorlási hivatal 4-es felvonás

Másnap reggel még korábban érkeztünk, hátha a 13-asnál előbbi sorszámot sikerül szerezni. Így is történt: az 5-ös számot kaptuk és megint ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerültünk. Na, ez jól indul :D Fél 10 körül kerültünk sorra, odaadtuk a tegnap hiányzó fényképeket az útleveleinkkel. Erre elkezd morgolódni a hivatalnok és hívja az iskolát. Elég hosszasan beszéltek, mire kiderült, hogy mikor ott volt hétfőn, mondta az iskolának, hogy küldjenek el velünk egy papírt, amit ők persze nem adtak oda nekünk. Na, eddigre már én is eléggé feszült voltam, elég ingerülten hívtam fel az iskolát, hogy ez más a sokadik hiba, kezd betelni a pohár. Állítólag nekik nem említette a hivatalnok ezt a papírt, de sebaj, menjünk oda érte. Viszont megígérte az ügyintéző, hogy nem kell újabb sorszámot húznunk, ha visszaértünk a papírral, menjünk oda hozzá egyből.

Akkor újabb egy órás taxizás az iskolába és vissza, délelőtt 11 órát írunk, mire visszaértünk.

 PICT0154.JPG

                  Ilyen szépen felöltözve mentünk, hogy jó benyomást keltsünk a hivatalban

 

Bevándorlási hivatal 5-ös felvonás

Oda is mentünk a hivatalnokhoz, elvette a papírt és az útleveleket. Még lapozgatott egy kicsit, aztán elővette a bélyegzőt. Hurrráááá! Gondoltam, sínen vagyunk :DDD

Bele is nyomta a pecsétet, amire annyira várunk egy hete.

Igen ám, csakhogy innen az anyagunkat nem ahhoz a kislányhoz vitte, aki felvitte az adatokat a számítógépes rendszerbe (ahogy a többiekét tették addig), hanem bevitte a főnök irodájába.

Ajaj... hát ez nem túl jó hír. Vajon miért kerültek oda a mi papírjaink? Nem volt túl jó előérzetem... Nemsoká oda is jött hozzánk a 'különösen szimpatikus' főnök, és behívott minket. Illetve nem minket, hanem először engem. Ugyanis egyszerre indultunk el, mint addig mindig, de Atit visszazavarta, hogy várakozzon kint. Itt éreztem úgy, hogy eljött a vég, annyira kimerítő volt az elmúlt pár nap, ráadásul most jön az a teszt, amiről az iskola beszélt.

Elkezdett mindenféle keresztkérdéseket feltenni: meddig akarunk Thaiföldön maradni, ki finanszírozza az ittlétemet, van-e bankszámlám, stb... Aztán mikor megnyugtattam afelől, hogy ahogy lejár januárban a vízumunk elhagyjuk az országot, rákérdezett a nyelvtudásomra. Erre elkezdtem hadarni egymás után azokat a mondatokat, amiket megtanultam: ki vagyok, honnan jöttem, hány éves vagyok, mit csinálok Thaiföldön, stb. Úgy tűnt, itt egy kicsit megesett rajtam a szíve. Valamit visszakérdezett, amit természetesen nem értettem, csak annyit tudtam mondani thaiul, hogy sajnálom, nem értem.

Odaadta az útlevelemet és még annyit hozzátett: járjunk szorgalmasan az órákra, mert ellenőrizni fogják, ott vagyunk-e. Ezután Ati következett, gondolhatjátok, mennyire aggódtam érte, hiszem az ő nyelvtudása elég messze van a középhaladó szinttől. Szerencsére közeledett az ebédidő és a hivatalvezető sietett, így Ati viszonylag könnyedén megúszta. Ráadásul úgy csinált, mintha nem értené jól, hogy mit beszél hozzá angolul. Így az viszonylag hamar feladta a dolgot, meg sem hallgatta a thai tudását. Még neki is elmondta, hogy járjunk szorgosan az órákra, mert ki fognak menni megnézni, aztán elengedte.

Délben hagytuk el az épületet vegyes érzelmekkel. Megvan ugyan a pecsét, de mi van akkor, ha tényleg odamennek és mi nem vagyunk ott??? Szóval némi üröm az örömben, de legalább megvan az a pecsét, ami miatt az egész hercehurcán végigmentünk :DDD

Elindultunk a buszállomásra, most a rövidebb útvonalat választottuk. Surat thaniban volt még pár óránk, amit az éjszakai piacon töltöttünk.

 

2014-07-10 18.59.23.jpg

 

Este 11-kor indult a hajó, de mi beszálltunk már 9-kor, mert annyira fáradtak voltunk, hogy még az ülő helyzet is kellemetlennek bizonyult. Én 9 után 5 perccel úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, bár a vacaknál is vacakabb, a létező legrozogább hajóval jöttünk haza, de ez ekkor már nem számított. A lényeg, hogy megvannak az útlevelek, és reménykedünk benne, hogy maradhatunk addig, amíg terveztük.

Ha minden jól megy, akkor élhetjük még további pár hónapig a mi megszokott kis életünket, és legközelebb már az új tervekkel jelentkezem :D

Szólj hozzá!


2014.05.28. 11:16 Kohtaodream

Kókuszgolyó thai módra

Tulajdonképp Ati ötlete volt a kókuszgolyó, és a történet onnan indult, hogy egy szokásos napunkon ültünk a hajón két merülés között és épp az ebédünket fogyasztottuk, mikor is elővettem egy kókuszos kekszet desszert gyanánt, olyat, amilyet akkor vásároltam először. Ezt a kekszet úgy képzeljétek el, mint egy egyszerű háztartási keksz, csak éppen kókuszos ízesítéssel. Ahogy majszoljuk, Ai azt mondja, ebből egész jó kókuszgolyót lehetne csinálni. Nahát, egész jó ötlet :) Már csak azért is, mert a thaioknak ugye nem az erősségük a desszert, a gyümölcsön és a banános palacsintán kívül gyakorlatilag semmilyen édességük nincsen. Sütőnk meg ugye nincsen, tehát az édesség iránti szenvedélyünknek másfél évente tudunk hódolni, mikor hazalátogatunk.

No, akkor nézzük csak, mi minden kell a kókuszgolyóhoz: a keksz ugye adott, darálónk ugyan nincsen, de majd csak improvizálok otthon valamit :) Vaj, cukor, rum, tej van otthon, kakaóport itt nem lehet kapni, de otthonról hoztam jó kis keresű holland kakaót, az tökéletes lesz hozzá. Végül egy viszonylag fontos alapanyag, a kókuszreszelék, ami ugyan nincs otthon, de elszaladok valahová és beszerzem, hiszen a kókuszdió hazájában élünk. Egyszerű! Vagy mégsem??? Az első boltban nincs, no sebaj, gondoltam, épp kifogytak belőle. Másodikban sincs, harmadikban sem, sőt az egész szigetet bejártam, sehol nincs. Nem akartam elhinni, hiszen a kókusz itt minden formában kapható: frissen, szívószállal a közepén, kókusztej, kókuszolaj, kókuszkrém formájában. De valahogy szárítva ezek szerint itt nem divat. Ha utánagondolok, valóban nemigen láttam még kókuszreszeléket semmilyen ételben. Azért még teszek egy próbát, felhívom Csengét Bangkokban, ott azért kicsivel nagyobb a választék. Ő is körülnézett, talált is, bár csak egyetlen olyan üzletben, ami kifejezetten külföldiek számára tart mindenféle nyugati élelmiszert. No de mi most szerettünk  volna kókuszgolyót enni, nem 1 hónap múlva :) Akkor gondolkozzunk csak el, milyen megoldást lehetne találni. Bementem a sarki fűszereshez, megnéztem a lehetőségeket, végül egy zacskó darált mogyoróval tértem haza, úgy gondoltam, ezzel fogom beborítani a golyókat. Mégiscsak jobb mint a semmi :)

Hát mit ne mondjak, nem gondoltam, hogy ilyen bonnyolult lesz beszerezni a hozzávalókat.  No de akkor jöjjön a megvalósítás :) Darálóm ugye nincs, akkor lássuk csak, mivel tudom ezt helyettesíteni. Először betettem a kekszet három darab nejlonzacskóba és elkezdtem egy fakanállal ütlegelni. Nem mutatkozott túl hatékonynak a módszer, ráadásul a zacskók kiszakadtak, szanaszét szóródtak a kekszdarabok :) Végül beleborítottam a kekszet egy tálba, és egy masszív pohár aljával aprÍtottam össze. Nem mondom, hogy gyorsan ment és tökéletes lett az eredmény :D

2014-05-27 10.32.52.jpg

 A tej helyett kókusztejet használtam, és tettem a masszába kókuuszkrémet is, hogy azért mégiscsak emlékeztessen minket a dolog a jó kis otthoni ízekre. Végül egész jó kis massza kerekedett belőle.

2014-05-27 10.37.54.jpg

Már csak a 'kókuszreszelék' hiányzik és kész is. A végeredmény jobb lett, mint amire számítottam :) Íme:

2014-05-27 10.46.51.jpg

Ha minden igaz, szombatok érkezik egy 'mentőcsomag' Bangkokból Csengének és Tominak köszönhetően, és végre igazi kókuszgolyót is tudok majd csinálni. Az eredményről feltétlenül beszámolok majd ;)

 

Szólj hozzá!


2014.04.06. 12:50 Kohtaodream

Másfél év után újra otthon

Mikor ezeket a sorokat írom, pontosan 1,5 éve annak, hogy megérkeztünk Thaiföldre 2 hátizsákkal, 1 búvártáskával és 1 óriás schnauzerrel, valamint tele izgalommal, várakozással, reménnyel és bizalommal, hogy egy új életet kezdjünk a „Paradicsomban”. Másfél év után sikerült hazajutnom először, és meg kell, hogy mondjam, rettentően vártam a találkozást a családommal és a barátaimmal.

Ahogy kiléptem a repülőgépből, megláttam a terminálon az óriási feliratot:

I AM IN BUDAPEST”

Hazaértem :D

Meglepetésemre nem fogott el az a megható érzés, a katarzis, amire számítottam, hogy: ITTHON vagyok, úgy éreztem magamat, mintha kb. tegnap hagytam volna el az országot. Valószínűleg nagyban hozzájárult ehhez az internet, a skype, a facebook, hiszen nagyjából naprakész vagyok, hallok, olvasok felőletek, látom a friss fényképeket, tudok kommunikálni az otthoniakkal – sőt, a családommal talán többet beszélek azóta, mióta itt vagyunk, mint amikor otthon voltam..

 

A szüleim jöttek ki elém egy kis túlélőcsomaggal -benne túrórudi és krumplis pogácsa, hogy kibírjam a hosszú utat hazáig :)

 

Nagyon jó volt újra látni titeket, együtt jókat enni, inni, sütizni, pletyizni, beszélgetni, táncolni, nosztalgiázni. A lehető legjobb időpontot választottam, csodás volt újra látni, érezni a tavaszt, ahogy bimbóznak a fák, ébredezik a természet.

Elég sűrű volt a program, igyekeztem mindenkivel találkozni, akivel csak lehetett (akivel nem, azt várjuk itt nálunk :D). Köszönöm a sok szeretetet, biztatást, elismerő szavakat, amiket kaptam Tőletek, igazi lelki feltöltődéssel indultam vissza. De nem volt annyira szomorú a búcsú, hiszen várt rám itt, az új otthonban a szerelmem, a drága kiskutyám, az új barátaim, a tenger, a búvárkodás, az örök nyár. Nagyon jó volt otthon lenni, de ugyanolyan jó volt visszajönni is :)

Ha minden úgy alakul, ahogy tervezzük, akkor a következő látogatásom alkalmával (remélhetőleg jövő decemberben) már búvároktató leszek és valahol egy másik csodás helyen fogom a hozzánk érkezőket megtanítani a búvárkodás csodájára :)

 

Végül pedig egy kis összefoglaló azokról a hétköznapi dolgokról, amiktől elszoktam az utóbbi időben, és meglepetést okoztak az utazásom során:

 

- nem kell levenni a papucsodat illetve cipődet, hogy belépj egy üzletbe, étterembe, gyógyszertárba, stb.

- van olyan érzés, hogy „fázom”

 

- nem kell kerülgetned menet közben az út közepén békésen heverésző kutyákat és macskákat

 

- mindig van áram és folyik víz a csapból

 

- az emberek indexelnek, mikor irányt változtatnak

 

- vigyázni kell az értékeidre, nem hagyhatod ott bárhol a táskádat őrizetlenül

 

- a csapból, ha forró vizet akarsz, forró jön, ha hideget, hideg (ezzel az első reggeli arcmosásnál szembesültem :D) Nálunk ugyanis nagy melegben meleg víz folyik a csapból, hiába áhítozol egy kis hűsítő zuhany után. A vízvezetékek ugyanis a föld felett vannak elhelyezve. Monszunban, amikor pedig jól jönne egy forró zuhany, a vacak kis vízmelegítő 30 fokosnál melegebb vizet nem tud produkálni.

 

 

- le szabad húzni a wcpapírt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezzel a ténnyel először Moszkvában szembesültem. Nálunk ugyanis a wc melletti kukában gyűjtjük a papírt okból kifolyólag: egyrészt minden a tengerbe folyik, másrészt elég szűkek a csövek, emiatt igen nagy a dugulásveszély.

 

Vigyázzatok magatokra, szeressétek egymást, hamarosan találkozunk :D

 

11_1.jpg

 

Szólj hozzá!


2014.01.05. 16:17 Kohtaodream

Divemaster tanfolyam, karácsony, szilveszter, lánykérés és miegymás

Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen rég nem írtam, és valóban, nem is emlékszem, mi volt az utolsó bejegyzésem. Bár azóta elég sok idő telt el, nehéz lenne visszaemlékezni a történésekre, megpróbálom összeszedni a legfontosabbakat.

Először is szeretném veletek tudatni, hogy DIVEMASTER lettem :DDDD Most már én is a hivatásos búvárok táborába tartozom :) Én meg kell, hogy mondjam, nagyon büszke vagyok magamra :D Köszönöm Atinak a sok segítséget, tanácsot, energiát, amit belém fektetett.

Igen hosszú, rögös út vezetett idáig, csupán kb. 5x annyi ideig tartott az én tanfolyamom, mint az átlag, de ugye a jó munkához idő kell :) Aztán közben történt is miegymás: motorbaleset, családlátogatás, dengue láz, kutyaharapás (mintha erről be sem számoltam volna...), stb. No de lényeg a lényeg, röpke fél év alatt Ati mesterbúvárt faragott belőlem. Nagyon nem akarlak untatni titeket  a tanfolyam részleteivel, de egy igen hosszú feladatlistát kellett teljesítenem, többek között: elég komoly elméleti vizsga (dekompresszió elmélete, fizika, fiziológia és egyéb nyalánkságok). Aztán fizikai állapotfelmérés: úszásteszt, búvárvontatás, víz alatti teljes felszerelés csere osztott levegőforrással, búvármentés, stb. Majd mindenféle ún. workshop-ok, többek között merülőhely feltérképezése, keresés és felhozatal helyzetgyakorlat, stb. Ezután segédkeznem kellett különböző tanfolyamokon, ahol nekem kellett bemutatnom a tanulóknak a különböző készségeket, én vezettem le a merüléseket, stb. A navigáció sajnos még nem az erősségem, kissé elveszettnek érzem még magam a víz alatt, Atitól szoktam tanácsot kérni, hogy akkor merre is van az arra? :) De jó is lenne egy víz alatti GPS ;) No de gyakorlat teszi a mestert ugye. Még pár száz merülés, aztán a kisujjamban lesz minden merülőhely.

A személyes értékeléshez nem fűzök hozzá semmit, beszéljen helyette az alábbi fénykép ;)

Névtelen_1.png

Ha jól tartottam nyilván a merülési naplómat, akkor a 97. merülésnél tartok. A 100. merülésnek itt a szigeten egy igen érdekes hagyománya van: meztelenül kell(ene) ugyanis merülni a delikvensnek, a többi búvártárs legnagyobb örömére :) Hát én erről persze nagyban hallgatok, szóval pssszt :D

Az ún. sznorkel tesztet viszont valószínűleg nem fogom megúszni. Ez egy beavatási szertartás, amikor a barátok, ismerősök megünneplik a frissen végzett újoncot. A szilveszteri bulin mindenki lelkesen kérdezgette, hogy mikor lesz a sznorkel tesztem, szóval úgy tűnik, erről nem fognak megfeledkezni... Valószínűleg emlékezetes nap lesz, mindenképp meg fog érni egy külön blogbejegyzést :)

Közben túl vagyunk a második thaiföldi karácsonyunkon és szilveszterünkön. A karácsonyért külön köszönet barátainknak: Csengének és Tominak, akik elhalmoztak minket mindenféle finomsággal, és ezzel szinte tökéletes hazai hangulatot teremtettek. Hoztak kovászos uborkát, savanyú káposztát a töltött káposztához, sütnivaló kolbászt, szaloncukrot, házi pálinkát és túró rudit :) Csenge hókiflit és mézeskalácsot sütött, Ati tengeri herkentyűkből és magyar fűszerekből rittyentett össze egy isteni halászlét, szinte teljesen olyan íze volt, mintha pontyból és harcsából készült volna.

20131224_133647 (FILEminimizer).jpg

Csabi és Hajni is velünk karácsonyozott, és a fa alá kolbászt, csokit és mogyorót is hoztak nekünk :D Összességében jó kis magyaros karácsonyunk volt, még otthonól is kaptam ajándékot a családtól: mikor Ati otthon volt, anyu és a tesóm vele küldtek nekem becsomagolva karácsonyra ajándékot azzal a 'kikötéssel', hogy csak karácsonykor szabad kibontani. Mint láthatjátok, valóban nem bontottam ki korábban :D Anyutól egy könyvet kaptam és a kedvenc csokimat, nővérkémtől és a keresztgyerekeimtől pedig egy általuk festett bögrét. Köszönöm nekik ezúton is.

SAM_0058.JPG                                                Felbontás előtt

SAM_0062.JPG                                               Felbontás után :D

DSC06579 (FILEminimizer).JPG                    Egy gyors csapatkép a délutáni sütés-főzés közepette

11111.JPG                                 Mindenkinek járt a karácsonyi kellék :)

DSC06549 (FILEminimizer).JPG                                         Nem sok maradt belőle :)

DSC06618 (FILEminimizer).JPG                                       Itt már a teljes csapat

Karácsony ide vagy oda, másnap sajnos várt minket a munka, majd 26.-án is, itt a szigeten megy a business ezerrel, nem számít, hogy éppen karácsonyt írunk :)

PC260232 (FILEminimizer).JPG                                      Karácsonyi merülés

A karácsonyi merülés viszont tartogatott némi meglepetést. No nem nekem, hanem Csengének. Tomi ugyanis víz alatti eljegyzést szervezett, persze erről mit sem tudott Csenge. Róla tudni kell, hogy pár éve még alig merészkedett a vízbe, azóta nagy fejlődésen ment keresztül: már igen mély vízben is sznorkelezésre vetemedik :) Karácsonyi meglepetés-merülésnek adtuk el Csengének a dolgot, azzal a céllal, hogy ezúttal ő is kipróbálhatja, milyen a víz alatt regulátorból lélegezni. Tetszett neki az ötlet, de azért kicsit izgultunk, nehogy az utolsó pillanatban visszalépjen, meghiúsítva ezzel Tomi tervét. Aznap nem igazán kedvezett az időjárás nekünk, igen borús idő volt, elég nagy hullámokkal és áramlattal, no de oda se neki, Atival és Tomival mi hárman búvárfelszerelésben, Csenge pedig maszkkal és sznokellel indultunk neki a nagy eseménynek. Csenge előtt le a kalappal, azt hiszem, nagyon kellett küzdenie, hogy a hajóról belemerészkedjen a vízbe, alatta a legalább 10 méteres mélységgel. Hezitált is egy kicsit, de végül az unszolásunkra beugrott. Innen már egyenes út vezetett a partra, ahol Csenge kapott egy 6 kilós ólomövet, hogy véletlenül se tudja meggondolni magát :) Aztán Ati alternatív levegőforrása be a szájba, pár szó az egyenlítésről és irány a mélybe kéz a kézben.

image006.jpg

No azért nem túl mélyre, először csak 2-3 méterre, hogy megszokja szegény az érzést, a környezetet, a helyzetet. Mindenki őt figyelte nagy várakozással, hogy milyenek a reakciói, mikor mutogat majd hevesen, hogy fel, fel! De szerencsére erről szó sem volt, kifejezetten élvezte a dolgot, így Tomi szépen elő tudott készülni a nagy eseményre: a táblára előre fel volt írva a lánykérő szöveg, a zsebében pedig ott várakozott a kis szív alakú dobozka a gyűrűvel. Mikor már úgy 10 perce merültünk, akkor Tomi óvatosan odaúszott Atihoz és Csengéhez a kis táblácskával. A következő pár percet nem igazán lehet szavakba önteni, szerencsére készült egy videófelvétel is, ebből csatolok egy képet. Csenge természetesen (vagy hál' Istennek :D) igent mondott :D Azt hiszem, az év második legemlékezetesebb napja volt ez számunkra Atival, hiszen ezúttal másodszor ért minket az a megtiszteltetés, hogy lánykérésnek lehettünk tanúi a víz alatt.

image002.jpg

slate.jpg

image01.jpg

Két ünnep között természetesen szó sem lehetett lazsálásról, hiszen ezrével érkeznek ilyenkor a szigetre a túristák. Igencsak ki voltunk merülve 31.-ére, szabadnapot kértük, de persze végül mindketten dolgoztunk. Elsejére pedig én vállaltam be az iskolai ügyeletet, mondván, hogy én leszek a legkevésbé másnapos a társaságból ;) Így az volt az eredeti tervünk Atival, hogy este 10 körül lenézünk a partra, ellötyögünk kicsit, éjfélkor koccintunk egyett a többiekkel, majd angolosan távozunk. Hát ehhez képest 6-kor volt gyülekező a kocsmában, majd irány az egyik oktató házába bemelegíteni, 11 fele tovább a partra, ahol fergeteges buli volt milliónyi emberrel. Végül a 'lötyőgés' hajnali 2-ig tartott, sőt tulajdonképp még maradtunk is volna, csak hát ugye másnap kelni kellett :(

01.jpg

safe_image.php.jpeg

Összességében nagyon jól teltek az ünnepek, köszönet érte mindenkinek, akik részesei voltak! Az idei évet pedig nagy  lendülettel kezdem, hiszen mostantól divemasterként, szóval hivatásos búvárként fogom erősíteni az iskola csapatát :D

image007.jpg

Szólj hozzá!


2013.11.21. 10:45 Kohtaodream

Eltűnt a motorom...

A minap történt, hogy Atival elmentünk a szokásos heti thai masszázs programunkra, mindketten a saját motorunkkal. Én közvetlenül a masszázs szalon előtt parkoltam le, és szokásom szerint benne hagytam a kulcsot a motorban. A masszázs tökéletes volt, utána még kaptunk egy-egy hideg frissítőt, melyet ráérősen elkortyolgattunk, majd elköszöntünk és elindultunk további teendőinkre. Illetve csak indultunk volna, mert ahogy kiléptünk, meglepetten tapasztaltuk, hogy a motorom nem áll ott, ahová leparkoltam. Biztosan útban volt valakinek és odébb tolta, gondoltam először, fel sem merült bennem az a gondolat, hogy esetleg ellopták. De hiába is keresgéltük a szalon környékén, sehol sem találtunk. Ekkor már kezdtem kissé elkeseredni, ez ugyanis Ati elutazása előtt egy nappal történt. Rohanhatunk motort bérelni három hétre (az ő motorját sajnos nem tudom vezetni, mert váltós) Aztán rendőrség, macera, stb.... Már indultunk volna Ati motorjával, mikor meglátom a szembejövő oldalon a motoromat közeledni, rajta egy thai fickóval. Odarohantam hozzá felháborodva, hogy ez az én motorom, mi a fenét keres ő rajta. Mire ő vigyorogva feleli, hogy ott lakik a masszázs szalon mellett, és csak gyorsan el kellett intéznie valamit, szüksége volt egy motorra. Az enyém pont kéznél volt, benne a kulccsal, így gondolta, kölcsön veszi. Természetesen vissza akarta hozni, eszébe sem jutott ellopni. Hát természetesen jól meglepődtem a helyzeten, de inkább a boldogság fogott el, mint a düh, hogy megvan a motorom, nem kell gyorsan másikat szerezni. Viszont az eset óta mindig kiveszem a kulcsot, nem szeretnék még egyszer ilyen meglepetésben részesülni :D

Hát így mennek a dolgok itt Thaiföldön :)

 

SAM_2801.JPG

Szólj hozzá!


2013.11.05. 17:27 Kohtaodream

Egyedül...

Hát ez a nap is eljött, Ati hazament látogatóba, én meg itt maradtam egyedül. Illetve helyesbítek, nem egyedül, hanem Luciferrel, Mioval és Leoval négyesben :)

Már mikor kijöttük Thaiföldre, akkor tudtuk, hogy valószínűleg külön fogunk majd hazajárni látogatóba, mert nem akarnánk senkitől akkora szívességet kérni, hogy jöjjön át hozzánk minden reggel és este, vigye ki a kutyát sétálni és etesse meg az állatokat. Azt gondoltuk, úgyis állandóan együtt leszünk, tán unni is fogjuk egymást egy év után, nem is olyan rossz ötlet külön menni. Hát mit ne mondjak, nagyon rosszul érzem magam pár napja, ahogy egyre közeledik a nap. Egyrészt nagyon mennék már én is haza, hogy a barátaimat és a családomat megöleljem, másrészt most már nem tűnik akkora bulinak egyedül tölteni minden estét három hétig.

No de sebaj, az iskolában mindenki biztatott, hogy ők itt vannak, töltsük együtt az időt, járjak le rendszeresen, menjünk el bulizni, stb. Szóval lesz társaságom, nem leszek annyira egyedül.
Aztán meg itt az ideje, hogy végre magam mögött tudjam a divemaster tanfolyamot, így holnaptól belevetem magam a tanulásba, hogy mihamarabb végezzek. Holnaptól egy kezdő búvártanfolyamon fogok segédkezni az iskola egyik vezető oktatója mellett, azután majd haladok tovább szépen sorban  a feladatokon. Igyekeznem kell, mert az iskola már sürget, hogy mikor leszek már minősített profi búvár, hiszen december közepén jön a szezon, amikor már szükség lesz rám :) Végre én is dolgozom majd és hasznos tagja leszek a társadalomnak ;)

A három magányos hétből egy hetet Phuketen terveztem tölteni (természetesen Luciferrel :D), csak úgy kiruccanni, kirándulgatni, csavarogni egyet. Viszont az odajutás kutyával nem annyira egyszerű: először komppal kell átmenni a szárazföldre, majd ott kell valahogy átjutni a kikötőből a kb. 350 km-re fekvő Phuketre. Már egy jó ideje azon agyalok, hogy hogy fogom ezt a 350 km-t Luciferrel megtenni. A busz sajnos kilőve, mert sem a turistabuszok, sem az állami buszok nem engednek fel kutyát. Aztán kitaláltam, hogy bérelek egy kocsit és azzal megyünk át. Ez a megoldás olcsó ugyan, csak amikor gondolatban elkezdtem egy jobbkormányos kocsit vezetni, kissé elbizonytalanodtam :) Ráadásul a baloldali közlekedést sem próbáltam még kocsival. A motorral egyszerű a helyzet, mert akkor sincs nagy baj, ha néha benézed az oldalt, és itt magára a vezetésre ugye nem kell koncentrálni. No de egy kocsival? És nem a piciny Koh Taon kellene közlekedni, hanem egy baromi forgalmas kikötővárosból egy szintén forgalmas turistavárosba. Így ez a verzió is kilőve... Maradt még egy lehetőség, a taxi, de sajnos itt is van egy aprócska bökkenő: az ára. Csak az oda-visszaút kb. 55.000 ft-ba kerülne :( Hát ez igen drága kiruccanás lenne, ennyit nem ér az egész...

Akkor most mi tévő legyek? Maradok végig itthon és tanulok? Hát ez nem hangzik túl izgalmasnak, valahova mégis csak el kéne menni... És akkor egyik éjjel kipattant a fejemből a nagyszerű ötlet: hát itt van egy köpésre a szárazföldön egy gyönyörű tartomány teli nemzeti parkokkal, vízesésekkel, barlangokkal. Ráadásul piac is van, nem is egy hanem többféle: zöldség, virág, éjszakai. Csak felülök a kompra, megérkezem Chumpon városába, ott keresek egy olyan szállást, ahová befogadnak minket Luciferrel, és onnan el tudunk kirándulgatni mindennap egy-egy csodás helyre :)

q.jpg

Hát itt tartok most. Az első estém egyedül, Ati épp a vonaton alszik valahol Chumpon és Bangkok között. Már "csak" 21 este... De fel a fejjel, nemsoká én ülök majd repülőre :) Hamarosan pedig lesz egy csodás kirándulós hetem, a következő blogbejegyzés valószínűleg erről fog majd szólni.

Szólj hozzá!


2013.10.19. 06:31 Kohtaodream

Dengue-láz?

Túl hosszan nem fogom taglalni ezt a bejegyzést, mert nem igazán örömteli, sőt nem is akartam eredetileg írni róla. Aztán ahogy telnek-múlnak a napok és egyre jobban vagyok, arra gondoltam, hogy ha egyszer öreg koromban nekiülök végigolvasni a thaiföldi kalandomat, ez az „élmény” bizonyára hiányozna majd belőle. Nincs mit tenni, ez is része volt -sajnos- az életemnek.

1. nap. Úgy kezdődött az egész, hogy csütörtökön reggel arra ébredek, hogy ráz a hideg. Hát ebből persze azonnal tudtam, hogy lázas vagyok, de azért megmértem (itt még kapható a jó kis hagyományos higanyos lázmérő). 38,3 fokot mutatott. Na jól van, az még nem olyan nagy tragédia, túl nagy gond nem lehet. Ati rendes volt, kivitte Lucifert sétálni, én pedig addig megcsináltam neki a szokásos reggeli kávéját. Annyit tudni kell, hogy elég sok gyógyszer-hatóanyagra allergiás vagyok, így limitáltak az eszközeim. Gyakorlatilag egyedül az aszpirint tudom szedni (illetve később derült ki, hogy mégsem :D) Így hát bevettem a szokásos aszpirint, és vártam-vártam az ágyat nyomva, hogy lejjebb menjen a láz. Közben csak az éreztem, hogy elkezd eszeveszetten fájni a fejem, mintha kővel hasogatnák, nehezek a végtagjaim és leszakad a derekam. Hát ilyen cefetül még életemben nem éreztem magam. A lázam közben nemhogy lefele nem megy a gyógyszertől, de délben már eléri a 39-et, majd lassan a 39,3-at. Eddigre már három aszpirin van bennem. Folyamatosan próbálkoztam a hűtőfürdővel is, ami nagyjából fél órára levitte a lázat pár tizeddel, aztán nagyon gyorsan mindig újra visszakúszott. Na ennek fele sem tréfa... Megkértem Atit, hogy menjen le az állatorvoshoz tanácsot kérni. Ha bármi bajunk van, mindig hozzá fordulunk, mert elég rossz hírek keringenek a sziget orvosairól. Mikor a motorral elestem, akkor is ő kezelte a lábamat. Ő egyből a dengue-lázra gyanakodott, és hozzá tette, hogy sajnos semmilyen gyógyszer nincsen rá. Várni kell, akár 10 napig is eltarthat és sok folyadékot inni. A lázcsillapításra még javasolta az ibuprofent, de én szentül meg voltam győződve róla, hogy arra is allergiás vagyok. Viszont az aszpirint megtiltotta, mert ha esetleg tényleg dengue, abban az esetben ez kifejezetten ártalmas valamiért. Szóval akkor a lázcsillapítás kilőve, halálra vagyok ítélve... 39,3 a testhőmérsékletem, semmivel sem tudom lejjebb vinni. Ráadásul egész nap egy falat kaja sem ment le a torkomon, úgy feküdtem egész nap a besötétített szobában, mint egy múmia. Se beszélni, se filmet nézni, semmihez nem volt erőm. Hát így telt az első napom, majd az első éjszaka is hasonlóan: iszonyatos felfájás, magas láz, végtagfájdalmak, félóránként felébredtem és ránéztem az órára, hogy mikor jön már el a reggel...

2. nap. Ez a nap teljesen úgy telt mint az első: ahányszor csak lázat mértem, minden egyes alkalommal ugyanazt mutatta a hőmérő: 39,3. Az istennek nem akart elmozdulni lefelé :( Étvágyam továbbra sem volt, a fájdalmak ugyanúgy gyötörtek... Mostanra már kezdtem igencsak aggódni: vajon ez a tartósan magas láz mennyire fog maradandó nyomot hagyni a szervezetemben?

3. nap. Még mindig semmi változás, illetve csak annyi, hogy már nem jött ki belőlem az a kevéske kis kaja, amit sikerült magamba préselnem. Egész éjjel azon a gyógyszeren törtem a fejem, amit az állatorvos említett: ibuprofen. Reggel az volt az első dolgom, hogy utánanéztem a neten: ha minden igaz, talán még sincs köze azokhoz az anyagokhoz, amikre érzékeny vagyok :) Gyorsan felvettem a családdal a kapcsolatot, megkértem őket, hogy kérdezzenek utána. Kiderült, hogy szedhetem :DDD Hurrááá! Ennyire gyógyszernek még sosem örültem. Talán végre lejjebb tudjuk vinni a lázamat :) Ati le is szaladt a patikába, be is vettem belőle gyorsan egyet. És láss csodát: szép lassan elkezdett lefele kúszni a hőmérő higanyszála :D Basszus, lehetett volna annyi eszem, hogy korábban utánanézek, hogy megkíméljem magam ettől a kálváriától...

4. nap. Egyre jobb a közérzetem, bár baromira legyengültem, még mindig nagyon nincs étvágyam. A hőmérsékletem 38,8-ig emelkedett, de a lázcsillapítóval kordában tartható. Viszont kijöttek a testemen piros kiütések, melyek viszketnek is. Ez is a dengue egyik tünete, tehát kezd erősödni a gyanú, hogy valóban azt kaptam el. Ez egy trópusi vírus okozta betegség, amit kizárólag a szúnyogok terjesztenek, se védőoltás, se gyógyszer nincs ellene. Kizárólag szúnyogriasztó szerekkel lehet ellene védekezni, amit én szorgalmasan használok is, de egy-egy csípés sajnos elkerülhetetlen.

5. nap. Az állapotom stagnál, a láz 38 fok körül mozog, keveset eszem, a közérzetem viszont egyre jobb. Felcsillant a reménysugár: lassan-lassan meggyógyulok? Hát így 5 nap után már ideje lenne... Aztán éjjel jött a hidegzuhany: iszonyatos vacogásra ébredtem, azonnal meg is mértem a lázat: 39,6. Hát ez nem lehet igaz :( Most meg mi a csuda történt? Szerencsére a gyógyszer 1 óra alatt levitte a lázat.

6. nap. A tegnap éjszaka után úgy keltem reggel, mint egy kifacsart citrom. Elhatároztam, hogy éjszakánként pár óránként fel fogok kelni lázat mérni, hogy ne szaladhasson még egyszer ennyire magasra. A fájdalmak megszűntek, a kiütések továbbra is megvannak, de eddigre már annyira le vagyok gyengülve, hogy a konyháig is nehezemre esik kimenni. Hatodik napja nyomom az ágyat éjjel-nappal, ki sem tettem a lábamat a lakásból. Eljutottam oda, hogy nem jó se feküdni, se ülni, már nem érdekel sem a facebook, se a filmek. Nem tudok magammal mit kezdeni...

7. nap. Az állapotom elfogadható, napi 2-3 lázcsillapítóval 38 alatt marad a hőmérsékletem. Ma kitört rajtam a sírógörcs, hogy egy hete itt fekszem a világ végén egy hegytetőn. Ati dolgozik, egyedül vagyok. Felhívom, hogy muszáj kimozdulnom, mert begolyózom itt lassan. Összeszedem minden erőmet, felmászom a motorig, onnan már könnyű a dolgom. Beültünk Atival megebédelni, végre szocializálódom kicsit :) Olyan kaját választottam, amit már két napja nagyon kívánok, és még egyszer sem ettem, mióta itt vagyunk: fetasalátát rengeteg friss zöldséggel és sok-sok fetasajttal. Hát azt kell, hogy mondjam: mennyei volt :) Ezért mindenképpen megérte leugranom :D Aztán ahogy befejeztük, indultam is haza, mert azért ez a kis kiruccanás még igencsak megterhelő volt számomra. Otthon a szokásos jó kis program vár: ágy, laptop, könyvek... Estére már az egész testem kiütéses, és ami a legrosszabb: baromira viszket. Fázom, de bármivel próbálok betakarózni, minden irritálja a bőrömet. Így telt az éjszaka is: vakarózás, vacogás, sokszor ébren várakozva, hogy mikor jön már el a reggel. Viszont a lázam csak 37,7-ig emelkedett, ez az első éjjel, hogy nem kellett bevenni lázcsillapítót. Lehet, hogy végre a gyógyulás útjára léptem? :)

8. nap. Mivel nem volt lázam, reggel felajánlottam Atinak, hogy ma reggel én viszem ki Lucifert (először, mióta beteg vagyok). Lehet, hogy kissé könnyelmű voltam...A hegymenet még marhára megerőltető volt, alig bírtam visszamászni a lakásig, azt hittem, összeesem, annyira kimerültem. Hát, úgy tűnik, ehhez még kell egy kis idő... Ahogy visszaértem, gyorsan le is dőltem és el is aludtam :) Atiék délután medencéztek, úgy határoztam, hogy én is lemegyek velük. Már csak hőemelkedésem van, ártani nem árthat, ha kifekszem a medence mellé az árnyékba egy nyugágyra és nézem őket, ahogy a feladatokat csinálják. Így is telt a délután, nagyon jól esett kimozdulni egy kicsit, végre nem a négy falat bámultam. Nagyjából meggyógyultam, már csak a piros bőröm árulkodik a betegségről :)

9. nap. Újra a hajón :) Na, még nem merülni, Ati nem engedte meg, hogy víz alá menjek, de legalább el tudtam menni egyet 'kirándulni'.

Mikor ezeket a sorokat írom, 10 napja vagyok beteg, illetve már inkább lábadozóban. Nem derült ki, hogy milyen nyavalyát szedtem össze, de a tüneteimből nagy a valószínűsége annak, hogy valóban dengue-láz volt. Biztosra egy vérkép tudta volna megmondani, de feleslegesnek találtuk a hercehurcát, mert úgysem tudtak volna vele mit kezdeni, ahogyan egy másmilyen trópusi vírussal sem. Annyit lehetett tenni, amit meg is tettünk: pihenni, feküdni, sok folyadékot inni.

Azt kell, hogy mondjam, életem talán legnehezebb 10 napján vagyok túl, nem gondoltam, hogy egy kis vírus ennyire le tudja dönteni az embert a lábáról. Most már jól vagyok, már csak enni-enni-enni kell, hogy visszaszedjem a kondimat és azt a pár kilót, amitől sikerült megválnom...

Szólj hozzá!


2013.10.07. 05:51 Kohtaodream

Egy év...

Ma, október 7.-én pontosan egy éve annak, hogy megérkeztünk Thaiföld aprócska kis szigetére, Koh Taora egy-egy hátizsákkal, egy búvártáskával és egy óriás snauzerrel, hogy egy új életet kezdjünk hazánktól 9.000 kilométerre. Először is hálát kell adjak mindennek és mindenkinek, hogy egy ilyen csodálatos helyen élhetünk nagyszerű emberek között, hogy sosem fázunk, hiszen itt örök nyár van. A tenger a lakásunktól 6-8 perc motorozásra van, fehér homokos a part, mindenütt kókuszpálmák, egzotikus növények, egyszóval idilli, talán irigylésre méltó a helyzetünk.

SAM_3292_1.JPG

Szinte hihetelen, hogy máris eltelt egy év, hiszen úgy érzem, mintha tegnap lett volna, hogy otthon csomagolunk, tervezünk, izgulunk, fogyasztjuk Lucifert, várjuk az indulás napját... Mára teljesen berendezkedtünk, akklimatizálódtunk, otthont varázsoltunk a házikónkból, lassan-lassan beilleszkedünk a thai hétköznapokba (bár ezen a szigeten több a túrista mint a helyi lakos). Megszoktuk a klímát, az illatokat, az ízeket, a helyi szokásokat. Az egy év alatt elég sok mindent megtapasztaltunk, megismertük a dolog árnyoldalát is,  arra gondoltam, csinálok egy számvetést a pozitív és negatív tapasztalatokból.

Amit szeretek:

- hogy sosem fázom – bár volt már olyan időszak is az egy hónapos tikkasztó hőség után, hogy azt kívántam, bárcsak fázhatnék egy kicsit

- hogy nem volt rajtam cipő, zokni (sapka, sál :D) hónapok óta

- hogy a tenger hőmérséklete sosem megy 28 fok alá (bár már annyira hozzászoktam, hogy már csak hosszú nedvesruhában megyek merülni. Mi lesz egyszer az Adrián? ;)

- hogy az utcán mosolygós, jókedvű embereket látni

- hogy nem számít, milyen márkájú óra, ruha, cipő, napszemüveg stb. van rajtad. Itt úgyis minden gagyi :) Nem ez alapján ítélnek meg az emberek téged.

- hogy nincs közlekedési dugó, és a motorozás óriási szabadságérzetet tud adni

- hogy hetente el tudok menni thai masszázsra, szinte még mindig felfoghatatlan számomra, hogy 1400 forintba kerül egy óra

- hogy a szolgáltatások hihetetlenül olcsók (motorszerelő, fodrász, masszázs, stb.)

- hogy naponta megengedhetjük magunknak, hogy étteremben együnk

- hogy nem kell mosni –nincs is mosógépem, itt mindenki mosodába viszi a szennyest

- hogy akár minden nap mehetek merülni, ráadásul ingyen

- hogy nagyon jó a közbiztonság, nem lopnak az emberek, a reggeli bevásárlást egész nap a robogó kosarában tudom hagyni, és teljesen nyugodt lehetek: az biztosan ugyanott lesz délután is

- egy rendkívül fontos megállapítás, amire ma jöttem rá pörkölt készítése közben: nem csípi a szemet a hagyma :D

- hogy nagyon egészséges és finom a thai konyha, sok-sok zöldséggel, és nagyon finom helyi, ízletes gyümölcsök vannak –bár a sárgabarack, a málna és a ringló sokszor nagyon hiányzik :)

 catchew_chicken.jpg

Amit nem szeretek:

- hogy gyakran nincs víz, viszont van áramszünet :)

- hiányzik néhány otthon megszokott dolog: nincs kozmetikus, nincs piac, nincs mozi, színház, koncert

- hogy a sziget minden öblét, partját ismerem, ha új helyet szeretnék megismerni, ahhoz el kell hagyni a szigetet, és ehhez hajóra kell ülni, ami elég drága

- hogy sok a kutya mindenütt, így Lucifert elég körülményes magunkkal vinni bárhova

- hogy a thaiok –legalábbis ezen a szigeten- nem azok a segítőkész, kedves emberek. A fehéreket, vagy ahogyan ők neveznek minket, a 'farangokat' inkább megtűrik, mintsem kedvelik. Ráadásul abban a tévhitben élnek, hogy minden fehér baromi gazdag.

- olyan nincs, hogy sietned kell valahova, felejtsd el :) Hiába próbálod finoman sugallni a szendvicsárusnak, zöldségesnek, sarki fűszeresnek, hogy 5 perc múlva indul a hajód. Ő ettől még nyugodtan végig fogja játszani a telefonján az Angry Birds-t és csak ezután fog kiszolgálni.

- hogy messze van a család, a barátok, a kollégák és az ismerősök, és azt kell, hogy mondjam, hogy sokszor nagyon hiányoztok!!

Mindent összevetve alapvetően egy nagyon élhető országnak tartom Thaiföldet, hagynak élni, boldogulni. Senkit nem zargat a rendőr, az APEH, az okmányiroda, ha dolgozol és tisztességesen élsz, normálisan meg tudsz élni. Csak ne lenne olyan messze Magyarországtól…

Egyelőre az a tervünk, hogy még 1,5 évet biztosan maradunk, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet. Nagyon sok ország, lehetőség szóba került már a jövőt illetően, többek között Vietnám, Malajzia, Bali, Kanári szigetek. Ami majdnem biztos, hogy Magyarországra egyelőre nem megyünk vissza, hiszen nem sok olyan érvet tudunk felsorolni, amiért érdemes lenne hazamennünk. Sőt, egyre több ismerős hagyja el az országot, így lassan már nem is lesz kihez hazamenni :(

Végül egy jó hír az ismerősöknek: Ati novemberben, én pedig várhatóan februárban megyek haza látogatóba.

HAMAROSAN TALÁLKOZUNK! :)

images_1.jpg

Szólj hozzá!


2013.09.13. 15:25 Kohtaodream

Angyalok városa

Nagy izgalommal indultam Bangkokba, a 12 milliós metropoliszba (ráadásul egyedül), hiszen több mint fél éve nem hagytam el a kis szigetünket, nem jártam nagyvárosban civilizációban, piacon, plázában. A család elé mentem fel, csak egy három napos kiruccanásra, de úgy vártam ezt az utat, mint „egy lány a sok közül, ki vidékről a városba kerül” :) Ati kikísért a hajóállomásra, ahol fájdalmas búcsút vettünk egymástól, majd elindultam a nagyjából 15 órás útra a 600 km-re lévő fővárosba.

SAM_5509.JPG

A hajóút után egy tízórás éjszakai vonatozás következett, mely a várakozásaimat bőven felülmúlta. A thai személyzet pillanatok alatt kényelmes fekhelyet varázsolt az ülések helyére, tiszta lepedővel, párnával és takaróval.  Reggel 5 óra felé ébredtem csak fel arra, hogy kezd világosodni. Mikor kinéztem az ablakon, a látványból azonnal tudtam: megérkeztünk Bangkokba.

 SAM_5525.JPG

A vonatállomás már ismerős volt, itt várakoztunk 9 hónappal ezelőtt Luciferrel és a rengeteg csomaggal nagyjából 10 órát. Innen a tuktukkal az első utam természetesen egyenesen a híres-hírhedt turista utcába, a Khao San road-ra vezetett, mely tele van utcai árusokkal, bazárokkal, masszázsszalonokkal és minden egyébbel, amit a turisták keresnek Thaiföldön. Reggel meglehetősen furcsa képet mutatott az utca, hiszen idáig csak az esti nyüzsgő, fényben úszó arcát ismertem.

Ilyen nappal: SAM_5675.JPG

És ilyen este: 11.jpg

Kicsit élveztem az ébredező város hangulatát, a nyüzsgést, az embereket, az árusok tömkelegét, majd elindultam a metróhoz, hogy nyakamba vegyem a várost. A metrón igencsak meglepődtem, a mi kis budapesti változatunk a nyomába sem érhet.

SAM_5534.JPG

Először egy parkba sétáltam el, majd elmentem piacozni :) Ez volt a nap fénypontja, ugyanis otthon ez volt az egyik kedvenc hétvégi időtöltésem: kosárkával elmenni a helyi árusokhoz, válogatni a friss, zamatos portékák között. Sajnos Koh Taon nincsen piac, így most végre be tudtam pótolni az elmaradásomat :)

SAM_5543.JPG

SAM_5544.JPG

Az élő piac varázsát kissé beárnyékolta a látvány és a szagok keveredése: volt ott az élő csirkétől a tengeri herkentyűkön át a marháig minden. Nem igazán vagyok finnyás, de egy-egy szakaszon igencsak küzdenem kellett a gyomromban morgolódó erőkkel :D Viszont zöldségből és gyümölcsből sem volt hiány, ráadásul a megszokott árak töredékéért, így még haza is vittem néhány apróságot :)

Ezután elmentem egy kicsit plázázni, ahol beültem egy olyan pékségbe, ahol igazi, helyben sütött -nem csomagolt- péksütit lehet kapni! Meg capuccinót :) Alig tudtam választani a sok finomságból, hirtelen megcsapott a bőség zavara, hiszen hónapok óta nem ettem friss péksütit :)

SAM_5539.JPG

Elidőztem itt egy kicsit a kávé és a csokis fánk társaságában, figyeltem a várásló tömeget, majd visszaindultam a Khao San Roadra, hogy találkozzam a családdal és másnap együtt látogassuk meg Bangkok egyik állatkertjét.

Íme néhány pillanatkép Bangkok utcáiból:

P1013489.JPG                                             Utasra várva....

SAM_5548.JPG                                    és utassal menet közben...

SAM_5536.JPG                                           Az egyik park

SAM_5717.JPG                                              Durian fa

P1013490.JPG               Csak, hogy meglegyen az illúzió, ha már Thaiföldön jár az ember fia :)

Másnap már a családdal együtt indultunk útnak nagy várakozással a Safari World nevű állatkert-féleségbe Bangkok közelébe. Először egy ún. szafarin vittek minket keresztül minibusszal, ahol szabadon éltek mindenféle egzotikus állatok, többek között oroszlánok, tigrisek, medvék, zsiráfok és zebrák. Arra számítottunk, hogy majd elvétve fogunk valahonnan madártávlatból találkozni egy-egy árva példánnyal, de legnagyobb meglepetésünkre egész közel voltak az állatok és igen szép számmal.

SAM_5689.JPG

SAM_5694.JPG

SAM_5698.JPG

Ezután bementünk az állatkert részbe, ahol a különlegesebbnél különlegesebb állatokon kívül (pl. volt fehér tigris is) nagyon színvonalas és szórakoztató showk részesei lehettünk. Volt orángután box-meccs, elefánt masszázs, delfin-, fóka- és papagáj show, sőt, a gyerekek legnagyobb örömére még egy akciófilm 'forgatásán' is részt vehettünk.

SAM_5728.JPG

SAM_5738.JPG

SAM_5781.JPG

SAM_5759.JPG

SAM_5751.JPG

SAM_5779.JPG

Annyi mókában volt részünk aznap és olyan sok élménnyel lettünk gazdagabbak, hogy bőven megérte a program az 1000 bahtos belépő díjat, amit az elején meglehetősen borsos összegnek tartottunk.

A fárasztó nap végén természetesen nem maradhatott el a thai masszázs sem, mely egyrészt baromi olcsó, másrészt bárhová is megyek, valahogy sosem tudják elrontani :) Nem hiába, Thaiföldön vagyunk... Aztán este fájdalmas búcsút vettem a családtól, hogy az éjszakai vonattal visszamenjek a nagyvárosi forgatagból a béke szigetére, Koh Taora. Ha minden jól alakul, hamarosan újra találkozunk! :)

images.jpg

Szólj hozzá!


2013.09.05. 04:50 Kohtaodream

Együtt nyaralt a család :)

Jó sok idő eltelt az utolsó bejegyzésem óta, mentségemre legyen mondva, hogy itt volt nálunk a család, így viszonylag kevés időt töltöttem a gép előtt.

Megpróbálok visszaemlékezni, hogy mi minden történt az utolsó írásom, június óta :)

Először is, mint korábban már említettem, elindultam búvárkarrierem rögös útján :)

SAM_5368.JPG

Ambrussal és Limboval sikeresen elvégeztük az elsősegélynyújtó és a mentőbúvár tanfolyamot, majd együttes erővel belekezdtünk a divemaster, azaz ’búvármester’ tanfolyamba, amit sajnos egy másfél hónapos kényszerpihenő félbeszakított. Két nappal azután ugyanis, hogy a szüleim és a keresztgyerekeim megérkeztek hozzánk, sikerült elcsúsznom a motorommal és szereznem egy igen mély sebet. Emiatt egyrészt félbe kellett szakítanom a tanfolyamot, mert nem mehettem vízbe, másrészt míg a családomat kalauzoltam egyik öbölből a másikba, én a parton ültem és sóvárogtam a víz után. Hát ez van, így jár, aki azt hiszi 10 hónapos motoros múlt után, hogy tud vezetni, közben mégsem ;)

A fiúk persze tanultak rendületlenül, én pedig fordítottam szorgalmasan, Limbo ugyanis Ausztriából érkezett. Ő jól beszél ugyan angolul, Ambrus viszont kevésbé, így 3 nyelven: angolul, németül és magyarul próbálkoztunk az elég komoly elméleti anyaggal megbirkózni. Kemény két hónapos munka után a srácokból divemaster lett, melyet a szokásos módon az ún. snorkel teszttel ünnepeltünk.

1_1.jpg

1012717_10202080492638202_1035040809_n.jpg

3.jpg

A fiúktól július végén fájdalmas búcsút vettünk, viszont kárpótlásul megérkeztek a nővéremék Ati kisfia, Ricsi kíséretében :) A keresztgyerekek így összesen közel 2 hónapot tölthettek velünk Thaiföldön :D

Ez a két hónap hihetelen gyorsan eltelt, de nagyon sok időt töltöttünk együtt. Bejártuk az összes partot és öblöt, jókat ettünk-ittunk, élveztük egymás társaságát, nagyokat kártyáztunk. Napi programmá vált az állatklinikán a kiscicák meglátogatása, voltunk minigolfozni, sziget körüli hajókiránduláson, nem mellékesen a teljes második csapat elvégezte a búvártanfolyamot is :)

5.jpg

DSCF1488.jpg

A részletekről beszéljenek a képek:

P6260002.JPG                              Az első találkozás a reptéren majd 9 hónap után

IMG_4962.JPG                             Van, akinek így telt a 10 órás vonatozás.....

P6270012.JPG

IMG_4966.JPG                                              Van, akinek pedig így :)

P6270013.JPG                                                    Várjuk a hajót...

P7050101.JPG                                        Bejártuk a szigetet

P7100137.JPG                                            Anyuék négykeréken

P7100164.JPG                                                   Danika kétkeréken

P7100141.JPG                                          Ez volt az egyik törzshelyünk

P7100149.JPG                                                Barátokat is szereztek :)

IMG_5138.jpg                                                         A fiúk

IMG_5069.JPG                                                   Anya és lánya

44.jpg                                                       Apa és fia

IMG_5036.JPG                                                   Együtt a család

IMG_4985.jpg                        Az állatklinikán - ez volt az egyik kihagyhatatlan program

SAM_5571.JPG                                                 Ez pedig a másik :)

P7140180.JPG                                     Megmutattam a kedvenc helyemet is

IMG_5685.jpg             Teljesült Bettike legnagyobb álma: kezébe vehetett egy kölyök leopárdot :)

IMG_5699.jpg                           Fürdőzés az Erawan nemzeti park egyik vízesésében

IMG_5727.jpg                                   A bátrabbak megkóstolták a sült szöcskét :)

Az utolsó pár napot Bangkokban és környékén töltötte a család elég intenzíven: bejárták Ayutthayát, a romvárost, tutajoztak a Kwai folyón, kirándultak egy vízesésekkel teli nemzeti parkban és meglovagolták az elefántot is :) Az egyik programra, egy Safari kirándulásra én is velük tartottam. Ide akartam beleszőni ezeket az élményeket is, de annyi mesélnivalóm van, hogy úgy döntöttem, Bangkok és a kirándulás megér egy külön bejegyzést :D Rövidesen jövök a részletekkel.

Mivel a család is elment, meg lassan vége a szezonnak, igyekszem mostantól újra kicsit gyakrabban jelentkezni.

Szólj hozzá!


2013.06.22. 10:37 Kohtaodream

"Búcsúban" jártunk :)

Úgy kezdődött a történet, hogy néhány napja pár üzlet és étterem bejáratánál egy zászlócskát láttam kifüggesztve: FREE DAY on 18. June, azaz Szabad nap június 18.-án. Majd kihelyeztek a búváriskola ajtajára egy szórólapot, miszerint Koh Taon 2napos, igen nagyszabású fesztivál lesz mindenféle izgalmas programokkal. Így aztán a két dolgot én magamban szépen összekapcsoltam: valószínűleg olyan fontos nap ez a thaiok életében, hogy néhány üzlet zárva tart, bizonyára az alkalmazottak is szeretnének részt venni a programokon :)

p.jpg

Aztán elkövetkezett a nagy nap, június 18-a, ami számomra teljesen átlagosnak indult, az iskolatáskámmal felszerelkezve egy elég unalmas tantermi napnak néztem elébe: a dekompresszió elmélete volt az aznapi tananyag. Hát nem épp egy fesztiváli program, nem igaz? :)

Mikor megérkeztem a tanterembe, az 'osztálytársaim' egy kis szórólapot lobogtattak a kezükben, melyen csomó üzlet, étterem és egyéb szolgáltató egység listája szerepelt. Az üzlet neve mellett pedig, hogy mit adnak ott a fesztivál alatt ajándékba a delikvensnek, illetve ez az ajándék milyen mennyiségben van limitálva. No, gondoltam, itt van a kutya elásva :) Mire odaér a naiv jelentkező az ajándékért, sajnálkozva fogják az eladók elküldeni, hogy pont most fogyott el az utolsó (mondom ezt az otthoni tapasztalatokra alapozva....) Így nem is foglalkoztam az egésszel... egészen odáig, hogy elindultam az első szünetben a legközelebbi boltba üdítőt vásárolni. Ekkor vettem észre, hogy a thaiok a listával konkrétan hajtóvadászatot indítottak az ajándékokért, és nagy pakkokkal felszerelkezve haladtak egyik üzletről a másikra. Kiderült, hogy a lista jogosít fel az ajándékra, és ahol már jártál, azt kihúzzák, hogy ne mehess be ugyanabba a boltba többször. No, akkor ennek a fele sem tréfa: mi miért maradnánk le a jóról, főleg ha már nekünk is van ilyen lista a birtokunkban? :) Gyorsan visszamentem a kis papírért és a boltba vezető úton összeszedtem az összes ajándékot: jeges kávét, sütit, üdítőt, jégkrémet, gyümölcsöt. Legnagyobb meglepetésemre egyik helyen sem mondták azt, hogy sajnáljuk, elfogyott :D Itt másról szól a történet: ma van a sziget napja, hadd örüljenek a lakók egy kis apróságnak... A követező szünet természetesen hasonlóan telt, de most már rutinosan indultam neki: bevásárlószatyorral a kezemben motorra pattantam és bejártam a listán szereplő környező boltokat :D Íme az eredmény:

a_1.jpg

Hát aznap nem sokat költöttünk kajára, viszont egész nap ettünk :) Sőt, még otthonra is jutott bőven...

Mikor hazaértem, természetesen utánajártam, hogy mi végett is van ez az adakozó kedv. Évente egyszer egy kétnapos rendezvénysorozat keretében ünneplik a szigetlakók V. King Rama thai király első látogatását a szigeten. A szervezők ún. szponzorokat keresnek, akik apró ajándékokkal látják el a résztvevőket és akik az esti programokat támogatják.

Nagy várakozással indultunk el az esti programra, mert napok óta készültek a thaiok a jeles estére az egész szigeten. Mikor megérkeztünk az esti helyszínre, olyan érzésem volt, mintha búcsúba csöppentünk volna :)

SAM_5483.jpg

SAM_5462.jpg

Először a halacskafogó gyerekeket pillantottam meg a gumimedence mellett, kis horgászbotjaikkal a kezükben :) Ezután a célbedobó sátrat a plüssállat nyereményekkel, majd a rengeteg kajaárust. A gyerekeknek kialakított játszótér nem ringlispílből, ugrálóvárból és trambulinból állt, hanem egy fából készült egyszerű gerendából :) A thai gyerekek az efféle játékokhoz vannak szokva és órákig tudnak játszani ilyenekkel :)

SAM_5469.jpg

Aztán amikor megcsapott az ételek illata, akkor rázódtam vissza a valóságba: hogy nem egy falusi búcsúban járunk, hanem Thaiföldön.

SAM_5468.jpg

SAM_5467.jpg

SAM_5464.jpg
Szárított tintahal, mindenféle tenger gyümölcse, tavaszi tekercs és a furcsábbnál furcsább thai édességek...Hát meg kell valljam, a thaiok nem értenek az édességkészítéshez. Legjobban akkor jársz, ha maradsz inkább a jégkrémnél, ott nem bukhatsz nagyot :) Ne kérdezzétek, mi az a furcsa maszlaghalmaz, fogalmam sincs, habár megkóstoltam - megállapíthatatlan :)

SAM_5463.jpg

SAM_5465.jpg

A program igen színvonalas volt: először egy kis folklór következett a helyi iskola táncosaival, csodás jelmezekben.

SAM_5487.jpg

SAM_5482.jpg

Majd a búváriskolák tartottak mindenféle bemutatókat, hogy felhívják a közönség figyelmét a környezetvédelem fontosságára. Az est fénypontja a helyi zenekar volt, amit mi kevésbé élveztünk (bár meglehetősen érdekes volt ;)), a helyiek viszont tomboltak, ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja :D

Koh-Tao-Festival-01.jpg

ppp.jpg

A hazafele úton olyan jelenséget tapasztaltam, amit idáig még sosem: közlekedési dugót :) A sziget összes autója, taxija és motorja egy kis utcában gyűlt össze, így jó sokáig eltartott, míg a 4 km-es távot megtettük.

SAM_5492_1.jpg

No de ez az apróság nem szegte kedvünket, összességében nagyon jól telt a nap, biztos, hogy jövőre is elmegyünk :D

988657_10152977873620503_1611232194_n.jpg

Szólj hozzá!


2013.06.07. 13:15 Kohtaodream

Professzionális búvár leszek :DDD

 Első lépés: elsősegély tanfolyam

Amikor kijöttünk Thaiföldre és elvégeztem a kezdő búvártanfolyamot, az volt az elképzelésem, hogy csak hobbi szintem fogom űzni a búvárkodást. Kicsit macerás sportnak tűnt ugyanis az elején: táskacipelés, felszerelés összeszerelés, a hajóra való kimászás különösen nagy kihívás volt még kezdő koromban :D a 18 kilós felszereléssel, aztán a felszerelés szétszerelése, a táska kicipelése a hajóról, majd a felszerelések elmosása, stb… Valahogy úgy tűnt, hogy a ráfordítandó munka nincs arányban a víz alatt eltöltött idővel… Ráadásul 30 fokos víz ide vagy oda, én mindig vacogva jöttem ki a 40-50 perces merülés után, hiába, nem elég a zsírréteg rajtam ;)

Aztán ahogy egyre többet merültem,  egyre ügyesebb lettem a víz alatt, köszönhetően persze Ati kitartó okításának :D Egyre jobb lett a legebőképességem, megtanultam a profi uszonyhasználatot, sőt lemerészkedtem 32 méter mélyre is, ahol csodás dolgokat láttam, és ami talán a legfontosabb: megéreztem a víz alatti nyugalom és súlytalanság felemelő érzését. Csodás érzés, amikor a saját légzéseden kívül semmit nem hallasz, csak magad körül egy óriási akváriumot tele csodálatos élővilággal. Találkoztam cápával, kóbiával, óriásteknőssel, rengeteg barrakudával, rájával, murénával, sok-sok színes pici csigával, bohóchalakkal, és még rengeteg mindennel. Az óriási cetcápa még sajnos várat magára, no de remélem nem sokáig :D

Egy szóval ahogy nőtt a merülésszámom úgy kezdtem egyre jobban élvezni a búvárkodást. Igy aztán lassan kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy akkor miért is ne foglalkozzam én is a búvárkodással… Az eredeti terv az volt, hogy a nyelvtudásommal fogok majd a turizmusban elhelyezkedni, viszont a nyelvtudás a búvárszakmában is kincs: hiszen minél több nyelvet beszélsz, annál többféle nemzetiségű tanulót tudsz oktatni. A kilátások tehát nem rosszak :D

Szóval nagyjából 7 hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy beérjen bennem a gondolat: professzionális búvár leszek :D

Hát akkor lássuk csak, mi mindent kell még megtanuljak, hogy az első lépcsőfokot - amikor már profi búvárnak minősülsz - azaz a divemaster (mesterbúvár) szintet elérjem: a haladó szint teljesítve, bár az éjszakai merülés még kimaradt, és a navigálást is gyakorolnom kell még :) Aztán jön az elsősegély tanfolyam, ezután a mentőbúvár, és csak ha ezek megvannak, akkor lehet elkezdeni a kb. 6 hetes kemény divemaster tanfolyamot. Ez rengeteg elméleti és gyakorlati részből áll, majd ha egyszer eljutok oda, részletesen is beszámolok róla :D

Közben olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy érkezett hozzánk két divemaster tanuló, Ambrus és Limbi, így nem egyedül, hanem hármasban vágunk neki a hosszú útnak :) Viszont Limbi Ausztriából érkezett, tehát lesz némi kihívás is a tanfolyamban, hiszen a fordítási feladatok rám hárulnak majd…

Az elsősegély tanfolyamot pár nappal ezelőtt végeztük el, ami sokkal szórakoztatóbb volt, mint amire számítottam :)

Ahogy a (mellesleg angol nyelvű) könyvet bújtam esténként, mindig az járt a fejemben, hogy mi a fenének kell nekem ilyen felesleges dolgokat tanulni, mint pl szívmasszás, sokk-kezelés, stb, hiszen valószínűleg (illetve remélhetőleg) soha az életben nem lesz rá szükségem… Aztán amikor elérkezett a tanfolyam napja és túljutottunk a nehezén, az elméleti vizsgán és belevágtunk a tudásunk gyakorlati alkalmazásába, akkor igencsak mulatságossá vált a dolog.

A képek szerintem elég jól visszaadják :)

SAM_5245.jpg                                        A védőeszközök nagyon fontosak :D

SAM_5248.jpg

                                         Ati bemutatja, hogyan kell szívmasszázst adni...

SAM_5274.jpg                                                 Ajaj, nagy a baj ...

SAM_5270.jpg                                                            Vagy mégsem? :D

SAM_5260.jpg            Ambrus ellátja a szemmel láthatóan nagyon lesérült Limbit :)

SAM_5265.jpg                                    Vajon lélegzik???

A tanfolyamot mindnyájan sikeresen abszolváltuk, tehát most már elmondhatjuk magunkról, hogy képzett elsősegély-nyújtók vagyunk :)

Kezdődhet a mentőbúvári tanfolyam :D Hurrráááá :DDD

Szólj hozzá!


2013.04.28. 06:00 Kohtaodream

Hajóval a sziget körül

Tegnap nekikerekedtünk magyar látogatóinkkal, Ernával és Lacival és felfedeztük a szigetet a partok felől megközelítve egy ún. longtail boattal, azaz 'hosszúfarkú csónakkal', amely a robogó után talán a második legelterjedtebb közlekedési eszköz errefelé. Voltam már korábban is ilyen kiránduláson, de idáig egyszer sem sikerült körbejárni a szigetet, mert mindig túl nagyok voltak a hullámok a keleti oldalon. Most viszont tombol a nyár, sima a tenger, tehát semmi akadálya, hogy azokat keleti partokat is meglátogassuk, amelyek a szárazföld felől megközelíthetetlenek :)

Délelőtt 9 óra felé indultunk a kikötőből, én amolyan idegenvezetőként csatlakoztam a látogatóinkhoz, hogy megmutassam nekik a sziget legszebb partjait és legjobb sznorkelezős helyeit. Délnek vettük az irányt és megálltunk a legszebb strandokon és öblökben, ha jól számolom, összesen 7 helyen, sorrendben: Banana Rock a Jack Sparrow báral :), ezután a kedvenc partom, Shark Bay, majd két csodás sznorizós hely, ahol még a 'veszedelmes' íjhallal is találkoztam: Hin Wong Bay és Light House pinnacle. A sziget északi oldalán található Mango Bayen elidőztünk egy kicsit, mert a hegyoldalba épített étteremből csodálatos kilátás nyílik az öbölre. Itt felfrissítettük magunkat egy jó kis jeges (természetesen :D) mangó shake-kel, majd folytattuk az utunkat az utolsó két megálló, Japanese Gardens merülőhely és Nang Yuan Island felé. Mire az utolsó állomásra értünk, már délután 4 óra felé járt, és a távolból igen sötét felhők érkeztek baromi erős szél kíséretében. Mi azonban cseppet sem idegeskedtünk, mert elég messzinek tűntek a felhők, ráérősen heverésztünk a parton, mire nagy rohanva jön értünk a kapitány, hogy azonnal induljunk, mert nagyon gyorsan ideér a vihar, ha 10 percen belül nem indulunk el, ott ragadunk a kis szigeten. No, ennek fele sem tréfa, gyorsan összepakoltunk és elindultunk visszafelé. Hát igen finoman szólva a kb. 15 perces visszaút meglehetősen kalandos volt :) Az erős szél miatt hatalmas hullámokon kellett keresztülverekednünk magunkat, de hogy elérjük Tao-t a zuhé előtt, nyomta neki a kis thai kapitány ezerrel, így a csónakba ömlött befelé az esővíz, nagyjából öt perc alatt elárasztott mindent a ruhánktól a csomagokig, mi pedig csak nyeltük-nyeltük a vizet, de persze nem panaszkodtunk, csak magunkban imádkoztunk, hogy épségben megérkezzünk :) Természetesen szerencsésen megéreztünk, és utólag már csak mosolygunk az egészen, hiszen mennyivel emlékezetesebb lett így a kirándulás ezzel a kis kalanddal a végén :)

Most pedig a részletek képekben:

0 838.jpg

SAM_4480_1.jpg

0 849.jpg

SAM_4884.JPG

SAM_4890.JPG

SAM_4917.JPG

SAM_4924.JPG

SAM_4928.JPG

SAM_4943.JPG

SAM_4949.JPG

SAM_4953.JPG

0 893.jpg

111.jpg

Szólj hozzá!


2013.04.19. 18:43 Kohtaodream

Songkran európai módra :)

Mivel nagyon aprócska kis sziget ez a miénk, az újévi fesztivál mérete elmarad a nagyvárosokéhoz, de azért mi így is nagyon élveztük a napot :)  Egy kis háttér információ magáról az ünnepről: az eredeti szokás szerint a Buddhákra öntött vizet kis poharakba gyűjtötték a thaiok, és az így megszentelt folyadékot a családtagok óvatosan egymás vállára csurgatták, hogy jó szerencsét hozzon. Ez a gyakorlat mára óriási utcai vízi csatává nőtte ki magát, mindenki locsol mindenkit ész nélkül, tekintet nélkül nemre, korra, bőrszínre :D Már pár nappal ezelőtt elkezdődött a készülődés, az utcai árusok nagy többsége lecserélte a portékáját vízipisztolyra vagy egyéb locsoló alkalmatosságra, szóval elárasztották a szigetet az extrémebbnél extrémebb vízi szerkentyűk.

SAM_4836.JPG

A búváriskola vezető oktatóihoz, Brummie-hoz és Winny-hez voltunk hivatalosak  egy sütögetős-iszogatós-beszélgetős buliba az iskola többi oktatójával együtt. A kaját a háziak biztosították, a vendégeknek csak az innivalót kellett magukkal vinni.

Igazából fogalmunk sem volt Atival, mire számítsunk ezen a napon, így nagy izgalommal indultunk el reggel. Én azért rákészültem az útra, mivel a sziget másik felére kellett mennünk: az értékesebb dolgokat beletettem egy nejlonzacskóba, biztos-ami biztos :D Azért a fényképezőgépet a nyakamba akasztottam, hogy tudjak készíteni néhány képet, Ati viszont azzal a meggyőződéssel ült fel a motorra, hogy ezen a kis szigeten úgysem lesz nagy locsolkodás. No, a meglepetés nem váratott sokáig, a főútra kikanyarodva azonnal megpillantottunk egy oldalkocsis motort egy óriási víztartállyal, rajta jó pár helyi, kezükben kisebb vödröcskék. Mi naivak azt hittük, hogy a külföldieket nem vonják be a mulatságba, hát tévedtünk ;) Megkaptuk az első adagot :D

SAM_4837.JPG

SAM_4838.JPG

SAM_4839.JPG

SAM_4842.JPG

Akkor a fényképezőgép vissza a táskába, hiszen ennek a fele sem tréfa :) A kb. tízperces úton vagy harminc locsolkodó csapattal találkoztunk, akik természetesen nem kímélték az arra járókat. Mire célba értünk, a nadrágszárunkon folyt kifelé a víz, teljesen bőrig áztunk :D No de nem vagyunk mi cukorból, ráadásul nagyon hideg sem volt, a végére kifejezetten belejöttünk a mókába, talán csak egy aprócska dolog hiányzott a kezünkből: a vízi pisztoly :D. Mi ugyanis nem szereztünk be belőle magunknak, így egész nap áldozatok voltunk Atival. És a körülményekre való tekintettel fényképek nem nagyon készültek, csak épp amikor sikerült kicsit a háttérbe húzódnom, így az első thai újévünk legemlékezetesebb pillanatait csak az emlékeinkben őrizzük :)

62805_10200515526704689_1888430820_n.jpg

SAM_4848.JPG

A nap további része már szinte szárazon telt a vendéglátóinknál, ahol nagyon jókat ettünk, ittunk, beszélgettünk. Csupa nagyon kedves, vidám, közvetlen és segítőkész embert ismertünk meg, újabb barátokra tettünk szert, és részesei lettünk egy rendkívül családias, nagyon szimpatikus búvár csapatnak :D

644509.jpg

SAM_4859.JPG

SAM_4854.JPG

SAM_4868.JPG

SAM_4879.JPG

Szóval mi sem úsztuk meg az év első napját szárazon, reméljük, nem fog elmaradni cserébe a jószerencse sem az idén, 2556-ban ;)

4 komment


2013.04.03. 10:32 Kohtaodream

Gasztronómiai ízutazás Sanyi barátunkkal

Aki ismer engem, az bizonyára tudja, hogy a főzés nem tartozik a kedvenc foglalatosságaim közé. Ati állítólag szeret főzni, ennek ellenére meglehetősen ritkán vesz kézbe fakanalat :) Szoktunk azért nagyjából hetente egyszer magyaros fogásokat főzni, például pörköltet vagy gulyást, mikor hiányoznak már az otthoni ízek, de nagy főzéseket nem sűrűn rendezünk itthon. Elsősorban a fent említett okból kifolyólag, másodsorban pedig azért, mert árban nagyjából ugyanott vagyunk, ha elmegyünk étterembe enni. És aki ismer, az azt is tudja, hogy nem vagyok egy nagy húsevő, és a jó fűszeres, magyaros konyha sem a kedvencem, tehát én remekül elvagyok a jó sok zöldséget és csírát tartalmazó thai ételekkel.

Igen ám, de március végén beköltözött a szomszédunkba Sanyi, aki elsősorban búvárkodni érkezett a szigetre. Viszont igen rövid idő alatt kiderült róla, hogy egy igazi ínyenc :) Erre akkor jöttünk rá, mikor beállított egyik este, hogy hozott pár apróságot grillezni. Na megpróbálom felsorolni, mi minden takart az a 'pár apróság': először is három jó nagy darab, egyenként nagyjából 30 dekás bélszín, laskagomba, valami számomra ismeretlen thai hagymaféle, padlizsán, krumpli, koriander, különböző grill szószok és fűszerek. Mikor Ati meglátta a steak-et, majd kiugrott a bőréből örömében. Mert Aki őt ismeri, az tudja, hogy a steak az egyik kedvenc étele, hát még grillen sütve. El is kezdődött a közös sütés-főzés, valódi ínyenc módra: bepácoltuk a steak-et mindenféle szósszal, majd következett a gomba. De nem ám csak úgy egyszerűen meggrillezve, hanem isteni gombaszósz készült belőle. Még tejszín is került bele, amit én idáig sosem vettem, mert nálam a tejszín itteni ára bőven átlépi a lélektani határt: egy nyavalyás kétdecis kis dobozért nagyjából 800 forintnyi bathot kérnek. No de Sanyit ez nem tántorította el, hiszen mit sem ér a gombaszósz tejszín nélkül. Ebbe aztán tényleg belekerült minden, ami a konyhánkban fellelhető volt a balzsamecettől a gyömbéren át a snidlingig tényleg minden ;) Ezután elkészült a krumpli is köret gyanánt, mely hasonít a hazai petrezselymes krumplihoz, csak petrezselyem helyett korianderrel készült. Végül bepácoltuk a  padlizsánt is, majd kezdődhetett a grillezés :D Mikor elkészült minden, egy jó kis thai sör, a Chang kíséretében kezdtük meg a vacsorát. Azt kell, hogy mondjam, hogy valami fenomenális ízkavalkádban volt részünk :D A bélszín eleve isteni finom volt, na de a gombaszósszal és a korianderes krumplival megbolondítva valami isteni lett. Ati állítása szerint még soha nem evett ilyen finoman elkészített steak-et, pedig már evett jó pár helyen.

SAM_4781.jpg

a.jpg

Mivel a gombaszószból  és a krumpliból jó nagy adag megmaradt, másnap este is folytattuk a grillezést, csak ezúttal karaj volt a főfogás marha helyett. Arra gondoltam, hogy ezúttal cukkinit süthetnénk a padlizsán helyett, hát azt kell, hogy mondjam, tartogat még nekem meglepetéseket ez a sziget... Lehet kapni cukkinit, valószínűleg import áru, mert drágább volt kilója, mint a sertéskarajnak: 145 bahtot, azaz közel 1000 ft-ot kérnek érte. Viszont így legalább megvan a következő zseniális ötletünk a vállalkozásra: cukkinit fogunk termeszteni a kertünkben :D

Következő nap Sanyinak az az ötlete támadt, hogy megmutatja nekünk, milyen az igazi marhapörkölt :D Nosza, rajta, nem vagyunk mi semmi jónak az elrontója :) Viszont a bevásárlásnál kisebb problémák adódtak, hiszen nem nagyon leltünk rá néhány elengedhetetlen fűszerre, többek között babérlevélre és köményre. Én próbáltam rábeszélni Sanyit, hogy nyugodtan hagyjuk ki ezeket, de ő nem tágított, az ő marhapörköltje mit sem ér babérlevél és kömény nélkül. Nem maradt így más hátra, elindultunk fűszernézőbe. Sajnos nem volt könnyű dolgunk a boltokban, mert ezt a két fűszernövényt itt nemigen ismerik, hiába magyaráztuk angolul, hogy mit szeretnénk, nem értették :) Végül az egyik nagyobb áruházban rátaláltuk a babérlevélre, aminek kissé menta illata volt, de oda se neki :D Köményt is találtunk, melynek az ára az aranyéval vetekszik, de nincs mese, meg kell venni a cél érdekében ;) (szóval aki legközelebb jön hozzánk látogatóba, hozzon magával legyen szíves egy zacskó köményt és babérlevelet ;))

Viszont be kell, hogy valljam, a végeredmény tökéletes lett, fantasztikus marhapörköltet főzött Sanyi, hozzá sós krumplit és uborkasalátát készített. Igazi ínyenc módjára az uborkasalátát is meg kellett bolondítani, került bele hagyma, paprika, sőt még egy kis kapor is :)

Nem untatlak tovább benneteket a következő fogás, a csirkepaprikás részletezésével, ez volt a tegnapi vacsora, ehhez természetesen galuska dukált :D Erre az estére meghívtuk az ausztrál barátunkat, Heath-t is, aki meg van róla győződve a sokadik magyar vacsora után, hogy a sziget legnagyobb business-e egy magyar étterem lenne. Szeretettel várjuk hozzá a vállalkozó kedvű befektetőket ;)

Végül essen néhány szó a thai gyümölcsökről, melyek közül jónéhányat Sanyinak köszönhetően ismertünk meg. Akkora választék van a zöldségesnél a helyi gyümölcsökből, hogy a legtöbbjükről fogalmunk sincs, mit rejteget belül, így nem igazán kísérletezgettünk :) Viszont Sanyi a minap beállított egy zacskó furábbnál furább gyümölccsel, melyek kivétel nélkül isteni finomak, így utánanéztem az internetet, mit is ettünk valójában :D

SAM_4775.jpg

SAM_4779.jpg

A bal szélső a mangkut vagy európaiasan mangosztán, ennek a lila színű vastag része a héja, a középső világosabb része középen egy maggal az ehető rész, és ha meghámozzuk, kicsit hasonlít külsőre és állagra a licsire. Az íze kissé savanykás és édes, jó lédús, zamatos, nagyon-nagyon finom, a második kedvenc lett :) Nekem a legjobban a sárgabarackra hasonító ovális ún. ponlamai ízlik, ez kicsit savanyúbb, de nagyon frissítő és isteni finom :D A csúnya szőrös az ún. hamis licsi, azaz rambután, számomra teljesen a licsire hasonlít, nem tudom, miért nevezik hamisnak :) A jobb szélső apró bogyócskákat rendszeresen látom az út szélén árulni, igen gyakori ezen a szigeten, lam-jaj a neve. A többi gyümölcs után nekem kissé íztelen, szóval nem lett a kedvencünk, de legalább megkóstoltuk :D

Hát így teltek nálunk az utóbbi napok, köztük a húsvét is, Sanyinak köszönhetően egy igazi ízutazásban volt részünk. Mivel sajnos két nap múlva el kell hagynia a szigetet, lassanként visszaszokunk a jól megszokott thai ételekhez, amik természetesen semmivel sem rosszabbak a hazaiknál, csakhát nem ezekhez szokott a mi gyomrunk :)

Köszönjük neked ezt a sok finomságot, Sanyi!

SAM_47.jpg

SAM_4788.jpg

Szólj hozzá!